Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-09-13 / 19. szám
14. Vásáry János: Téli csend a Hortobágyon A király türelmetlen volt. Hajszolta magát, hajszolta embereit. A Koppány, majd Gyula fölött aratott győzelmek megerősítették abban, hogy helyes úton jár. Erdélyi hadjárata után, formálisan is megszüntette a gyula-tisztséget és a behódolt tartomány ügyeinek intézésére alacsonyabb rangú, de hozzá feltétlenül hű tisztségviselőt, Zoltánt hagyott. S mint már Pannóniában nagyrészt megtörtént, Erdélyben is szervezni kezdte a vármegyéket. Az első megyék, még Géza idején alakultak. Amikor a fejedelem katonái megszállták a stratégiai csomópontokat, a hajdan alapított, de többségükben még ma is lakott földvárakat, sáncokat, palánkokat, a helyőrség parancsnoka nem csupán vitézi tisztjét látta el, ha-I. István és Gizella királyné. Ispánky József szobrai a veszprémi várbástyán. (1938) nem a fejedelem képében járt, akkor is, ha bármely közigazgatási, avagy igazságtevő dologról volt szó. István szinte készen kapta a feladatot, csak folytatnia kellett: ami területet bizton a kezén tudott, abban mindjárt szervezte is az újabb ispánságot. Persze, amint az országnak, s a birtoknak sem volt kimért, körülhatárolt pontos területe, úgy a megyéket is inkább központjuk, székhelyük határozta meg, semmint kiterjedésük. Azok a tanácsadók, akik e szervezésben előbb a fejedelemnek, utóbb a királynak segédkeztek, szerettek volna ugyan frank mintára mindent kimérni, de István nem egyezett bele. — Nem azért formálom a megyéket — mondotta —, hogy a comesoknak, akár magyar beők legyenek, akár német bárók, egy-egy kis országot alapítsak, miről hamarosan azt gondolnák, hogy ott minden az övéké, s még a királynak sem tartoznak számot adni, hanem hálót akarok teríteni az országra, amelynek minden szeme nekem szolgál. S a szemek akkor szolgálnak, ha a csomókat erősen kötöm meg, hogy ki ne bomoljanak. Az én hálómnak a csomókban van a hatalma, ahol a szálak összefutnak. A háló szemei nélkülük semmit sem érnek. Hűséges embere volt elég, s hogy hatalma nőtt, uralma kiterjedt, számuk még szaporodott is. Belőlük rendelt ispánokat a megyék élére. Az ispán feladata volt, hogy begyűjtse mindazon adót és szolgáltatást, ami a királyt megillette, és azt senki ne tagadja meg. Rajta tartotta a szemét a piacokon és vásárokon, kereskedőkön és vámokon, s mindenkor behajtotta a részt, amely a királyé tolt. őre volt a király parancsának és törvényének, s mert a király úgy akarta, az ispán dolga volt az is, hogy Isten parancsait, s az ő szolgáinak kívánságait mindenki híven teljesítse. S ha valaki vonakodnék, az ispán adott fegyverest, hogy a rakoncátlan népet a hit dolgában a helyes útra igazítsa. Számontartotta, hogy megyéjében hány íjat-feszítő, kardot bíró kéz van, s amikor a király zászló alá hívta, belőlük állította össze, s vitte a király seregéhez a megyei zászlóaljat. Nagy volt tehát a király bizalma, s nagy volt a feladat, amelyet ispánjaira hárított. Nem kívánta jutalom nélkül. Mert mindazon királyi jövedelemnek, amely a vármegyéből befolyt, egyharmad része az ispánt illette meg, s csak kétharmadát, a királykettejét volt köteles az udvarnak beszolgáltatni. Nem is volt hamarosan az országnak olyan hódolt zuga, amely ne lett volna a király szoros tekintete előtt: akár a járandóság beküldését vigyázta, akár azt, kereszt alá járultak-e az ottan lakók, s vasárnap elmennek-e az istentiszteletre ... Mert ugyan István tudva tudta, hogy kényszer alatt elmondott ima nem száll fel a mennyországig, de azt is tudta, hogy amíg a táltosoknak, sámánoknak van kik előtt áldozni, a fehér kövön, ligetekben, tisztásokon, addig a pogány magyarok nyaka nehezen hajlik majd a király igájába. A sámánok sok mindenért bűvölködtek: jó vadászatért, győzelmes hadjáratért, termékeny nyájtóért; de engedelmességet és alázatot csak a római püspök hite hirdetett. Istvánnak pedig ebből kellett a legtöbb, ha király akart maradni a királyok között, hogy népe is nép maradjon a népek országútján ... Északon lettek a morva és szláv megyék, Nyitra, Komárom, Esztergom, Visegrád, Kolon, s délen a szlovén Baranya vár. Német telepesek helyén alakult Moson és Pozsony, avarok szállása volt hajdan Győr. Veszprém a lengyel hercegé lett, Fehérvár a fejedelmi szállás egyik erőssége volt. Vasvárt, Űjvárt ekkor emelték parancsra, míg a királyhoz kedves urak már lakott helyekre vittek rezidenciát, s adták a helynek nevüket: Hont, Szolnok, Doboka úr, Szabolcs vezér, Bars, Borsod, Békés, Szatmár, Kolos, Arad, Zaránd, Keve, Torontál — mind jó vitéz, királyhoz hű ispán. Némelyüknek éltéből, tetteiből semmit sem őrzött meg az emlékezet, csak nevüket a hely, amelynek ők adtak először formát és alakot, törvényt és jogot. < Nem egyszerre történt mindez. Évtizedek kellettek hozzá. De a király, jó halász, rendületlenül szőtte hálóját, amelynek első rőfjeit apjától örökölte, s mire elvégezte, negyvenöt megyéből állott össze. Volt gondja vele elég. S volt gondja más is. A jó vitézek között nem említettük Csanád urat. A néki szánt hely azonban még nem hódolt a királynak. Sietett haza István, hogy Gyula legyőzése után végre békésebb foglalatosságot találjon magának, de fél szemét a Maros mentén tartotta: amíg ott Ajtony az úr, nincs kioltva a lázadó szellem! Türelmetlen ember volt a fiatal István, ha arról volt szó, hogy törvényt tegyen; de végtelennek tetszett a nyugalma, kitartása, ha csatához kellett kivárni a kedvező időt. Talán szemtőlszembe támadhatta volna Ajtony urat, s alighanem legyőzte volna; de a veszteség majd akkora lett volna, mint a nyereség. Ajtony serege szervezettebb volt Kopányénál, számosabb és megbízhatóbb a Gyula seregénél. Sámuel bolgár cár pedig mögötte állott, ugyancsak nem csekély hatalommal. A görög császár méltatlankodott Gyula leverése hallatán, de hadat nem küldött, mivel Sámuel ellen készült. Méltatlankodása kapóra jött Istvánnak: volt mit kiengesztelni, s főleg volt mivel. István és Bazileiosz között sűrűn jártak a követek, míg sikerült egyeztetni a szándékokat és az időpontokat: amikor a császár betör bolgár földre, István is hódolásra szólítja fel Ajtonyt. S ha nem... Erdélyből nehéz szekerek hordták a sót, a király bányáiból. Parancs ment, hogy ezután a sót tegyék vízre, mert olcsóbb is, egyszerűbb is a Tiszán, s a Dunán felvontatva, az országba behozni... Erdélyből a Tiszára azonban a Maroson vitt az út. A Maros pedig Ajtony úr szálláshelyén folyt keresztül. S vajon tűrhette volna, hogy István úr sóval rakott bárkái az orra előtt ereszkedjenek alá? Bizony nem tűrte. A bárkákat megcsáklyázták, a sót kirakták és Marosvárott tartották. A szállítmányok elrekkentésének hírét megvitték a királynak, aki mosolyogva hallgatta. Azután Csanád úrért üzent. — Eljött öcsém, a te időd — mondotta neki, és Csanád úr szeme felragyogott. — Nagy haddal mégy — folytatta a király. — Kezedre bízok minden szükséges katonát, szert. De ne feledd: ha az ottvész, nincs másik, amit a helyébe állítsak, s ha lemegy a nap, a sakálok mind üvölteni kezdenek. — Ne félj király... — felelte Csanád. — Elhozom őt, élve vagy halva! — Inkább halva — mondta István, és útjára bocsátotta. (Folytatása következik) refivMr« A Magyar Fotóművészek Szövetsége felszabadulásunk 25. évfordulója alkalmából a Budapesti Művészeti Hetek keretében — amint előző számunkban már hírt adtunk róla — nagy nemzetközi fotókiállítást rendezett a Műcsarnokban. A jubileumi tárlatra 33 országból 6500 művészi fénykép érkezett, közülük — nehéz volt a válogatás — mintegy 600 került az érdeklődő közönség elé. A lapunkban bemutatott néhány fotóval most a gazdag magyar anyagról kívánunk némi impressziót nyújtani olvasóinknak. Kornlss Péter: Tánc Zinner Erzsébet: Terhesség Féner Tamás: Labdázó angyal Gink Károly: Utak és emlékek Tildy Zoltán dr.: Ifjúság Selmeczi-Tóth János: Salgótarján jn
