Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-09-05 / 18. szám
1969-1970 XXVIII• Újság, rádió televízió, művelődés sen szegényes falu Tárd. összesen három művelődésre, szórakozásra való hely akad, az egyik: a már említett ifjúsági klub, a másik a mozi, amely egyben művelődési ház is, a harmadik pedig a könyvtár. Az ifjúsági klubról Kovács János tanár így beszél: — Négy éve jöttem ide, megpróbáltam egy színjátszó csoportot szervezni. Már a díszleteket fabrikáltuk Gyárfás Egérútjához, amikor a főszereplő lány férjhez ment, ezzel fuccsba is ment az előadás. Ekkor kezdtem a klubot szervezni, gondoltam, ez a szórakozási forma nem annyira személyhez kötött, mint egy színdarab betanulása. Segített az ifjúsági szövetség titkára is, Gaál Jancsi. Valami megmozdult: két éve nagyszerű ballada-estet rendeztünk, a nyáron kiállítást szerveztünk, tartalmas beszélgetések folytak szombat esténként... Aztán Gaál Jancsit felvették a főiskolára, nem volt, aki mozgassa a fiatalságot. Ezt csak közülük való teheti, ha én próbálnám, azt mondanák vagy legalább gondolnák a gyerekek: „Nem volt elég nekünk, hogy az iskolában dirigált, még most se hagy bennünket békében?!” Tavaly télen aztán akadt ismét egy aktív klubvezető, egy másik Gaál János, ö már zenekart is próbált összehozni, bütyköltek egy erősítőt, de mire készen lett, bevonult a dobos katonának. Szóval ilyen bajok vannak. Meg olyanok, hogy a bejáró gimnazisták nemigen látogatják a klubot, pedig nekik sincs máshol helyük. Kovács János egyébként a falu művelődési ügyvezetője, a gyermek-bábcsoport vezetője is. Ügy érzem, ez a kis társaság áll legközelebb a szívéhez, sokat és szívesen beszél róla, rengeteg anekdotát idéz a csoport mindössze kétéves történetéből. A legkedvesebb: — Az egyik darabunkhoz kellett volna valaki, aki a csacsi szerepét magára vállalja, de egyik gyerek se volt rá hajlandó. „Hogyisne! Hogy én legyek a szamár! Hogy rajtam ragadjon!” Végre Nagy Jóska, igazgatónk fia felugrott: „Hát ha senki se akar szamár lenni, majd leszek én!” De ha az iskolásoknak — legalább egy részüknek — megvan is a szórakozásuk, az iskolahagyott fiatalság és a bejáró középiskolások szinte semmit se találnak Tardon. Gaál János, a jelenlegi klubvezető: — Valamikor ott volt a fonó, de most? A klubban csak székek vannak, ha vannak, a kultúrotthonba még filmet nézni se járunk szívesen, nagyon kellene hát valami új szórakozóhely ! Nagy Mária, aki most végezte el a gimnáziumot : — Én naponta hazajártam az iskolából, de még a klubba se mehettem minden este, mert a székeket bezárták a könyvtárszobába (ez a klubbal szomszédos helyiség), hogy el ne tűnjenek. Gaál János: — Persze, ha a fiatalok összefognának! Cserépváralján ők építettek maguknak új klubot! Nagy Mária: — Ezt meg mi magunk festettük ki, a rávalót is mi dobtuk össze. De tüzelőnk már nincs, és ha volna is, be se fűthetünk, úgy füstöl ez az ócska kályha! Ez volt a panaszáradat nyitánya. A tételek: — Kinek van kedve ilyen csupasz helyen összejönni ?! — Hoztunk mi ide mindent, feldíszítettük a klubot, de ma már nyoma sincs semminek! — Persze, mert a sportolók is ezt használják öltözőnek, ide mindenki bejárhat! — És ha meccs van, akkor mindenki bejön, akár klubtag, akár nem. Hat hamutál is csak úgy lábrakelt! És így tovább, órák hosszán át. A megoldás? Diós Ábel, a tsz főkönyvelője: — A termelőszövetkezet kulturális-szociális alapja 1969-ben 280 000 forint volt. Ezt okvetlenül fel kell emelni, mert ezt a pénzt szinte utolsó fillérig elviszi a betegségi segély... Hozzá kellene járulni az új művelődési ház építéséhez is. A régi: egy átalakított bikaistálló. Igaz, most a zárszámadó közgyűlésre valahogy helyrepofoztuk, de azért, ha mozielőadás van, a lányok fel-felkapják a lábukat és sikoltoznak, mert a padlón játszadoznak az egerek... A tanács elnöke: — Az új művelődési ház terve elkészült. Ha a szövetkezet besegítene, már az idén elkezdhetnénk építeni, 800 000 forintos költségvetéssel... Ha meggondolom: a tardi porták műkőlába - zatú, kovácsoltvas hivalkodó kerítéseinek árából éppen tíz művelődési házat lehetett volna építeni! (Folytatjuk) Garami László Kovács Margit kiállításán, a müvészasszony társaságában Furulyázó pásztorfiú. Kótai Ferenc keramikusművész Perth-ben rendezett gyűjteményes kiállításának egyik szép darabja az ausztrál otthon berendezése? Angéla fölragyog. — Gyomán meglátogattuk a rokonainkat. Első dolgom volt terepszemlét tartani a padláson. Találtam egy legalább százéves kolompot, és nagyanyám dédanyjának régi falilány ér ját. Persze vásároltam is, faragott kulacsot. Mindezek nagyszerűen mutatnak majd felfüggesztve a gerendázatra. Am nemcsak magamra gondolok. Eleget teszek a Perth-i Református Nőegylet megbízásának is. A lelkemre kötötték, vigyek magammal csigatészta „szerszám”-ot. Már a tavalyi karácsonyi bazárra akartak készíteni levesbe való házitésztát, de nem volt mivel. Most ez a gond is megoldódott. Azért persze nemcsak padláson felejtett régiségek felkutatása miatt kelt útra aszszony és leánya. Júlia Budapesten élő legfiatalabb húga, gyomai, ceglédi, szombathelyi rokonok megkeresése volt a program; mindkettőjük lelkében régi emlékek keveredtek a jelen valóságával. Hogy ebbe mi minden fért, az egykori Hajós utcai lakástól a Nürnbergi mesterdalnokok operaházi előadásáig, a budapesti Vörösmarty utcai iskola régi falaitól Tihany, Veszprém, a Balaton fotózásáig — nehéz felsorolni. S ha előbb azt írtuk, hogy Kovács Margit titkot lesője jól súgott: megfelelő időben érkeztek a perth-i vendégek, azt talán még a bájos arcú angyal sem tudja, hogy a hat gyermeket fölnevelt, egyenes tartású ausztráliai magyar asszony lelkében milyen érzések kavarognak. Hernádi Magda 11 „Ha a tardi ember újságot vásárol, rendesen az utolsó betűig elolvassa, hiszen megfizetett érte... A faluba az ,Űj Nemzedék’ 10 példányban, a .Függetlenség’ 10 példányban, a .Szabad Szó’ 2 példányban, a .Borsod’ című megyei lap 2 példányban, a .Szívújság’ 8 példányban, a ,Vitézek Lapja’ 4 példányban jár... A faluba naponta 31 példány kerül különféle napilapokból és hetente 53 hetilap jut el.” Szabó Zoltán 1935-ös statisztikája után az 1969-es: Népszabadság 60, Népszava 7, Magyar Nemzet 5, Népsport 2, megyei lap 50 példány fogy naponta. Hetilapok, folyóiratok: Szabad Föld 194, Képes Üjság 40, Nők Lapja 14, Rádió és Televízió Újság 37, Szövetkezet 20 példány hetenként, ezeken kívül összesen 72 heti- és havilap-előfizetést tart nyilván Gáspár Pálné postahivatali vezető. összegezve: a faluba naponta 124 példány került 1969-ben a különböző napilapokból és hetente, illetve havonta 367 heti-, illetve havilap jut el. De az újságok, folyóiratok serege az információszerzésnek csak egyik ága. A másik: a rádió és a televízió. 1969 júliusában — ugyancsak a postahivatal vezetőjétől kaptam a A filmszlnház-kultúrotthon következő adatokat: Tardon van 391 rádió- és 152 tévé-előfizető. Az idei év februárjáig ez a következőképp módosult: a rádióelőfizetők száma eggyel csökkent, a tévé-előfizetők száma viszont 192-re emelkedett. Hogy mit olvasnak az emberek az újságban, mit hallgatnak a rádióból, mit néznek a tévében? Erre a kérdésre — a tévét kivéve, mert ha otthon tartózkodnak, akkor abban mindent megnéznek, amit a műsor csak kínál — szinte lehetetlen válaszolni. Az újságot ugyan már nem olvassák el az első betűtől az utolsóig, amit például a tévében láttak-hallottak, azt átugorják, de — beszélgetéseinkből ítélve — éppen olyan tájékozottak az ország és a világ dolgaiban, mint a városiak. A tardiak érdeklődési körébe — még a nagymamákéba is! — éppen úgy belefér a vietnami háború („Vége lesz-e, fiatalúr, valamikor?”, „Gyűjtöttek is a szegénykéknek, már hogyne adtunk volna!”), mint a mexikói világbajnokság („Nahát, elég szégyen, hogy mi kimaradtunk belőle!”), vagy mint a két Németország tárgyalásai („Ugye, ha megegyeznek, nem lesz harmadik világháború?”). A tíz Magyar Hírek, amit a faluba küldünk, végigjárja szinte az egész községet, idéznek belőle, s örömmel újságolják, hogy „odaát” is olvassák a rokonok, az ismerősök (az „odaát”-on a kivándorolt, Amerikában, Franciaországban, Ausztráliában élő egykori tardiakat értik), sőt, leveleikben kommentálják is az olvasottakat. Az újság, a rádió, a tévé azonban nemcsak ismeretszerzési forrás, mint volt egykor, hanem — kiegészítve az utazások személyes tapasztalatait — viszonyítási alap is. A tömeges hírközlő eszközök támasztják a faluban például a termelőszövetkezeti bírálatok szelét („Olvastam az újságban, hogy a nádudvariak, Hajdú-Biharban, milyen kertészetet, segédüzemágakat, kultúrházat, fürdőt építettek — hát mi hol maradunk?!”), és a lapok, a televízió keltik fel a fiatalok érdeklődését is egyegy új szakma iránt is. A televízió gyors terjedése, a sok rádió- és újságelőfizető talán éppen annak köszönhető, hogy kulturális javakban máig is meglehető-Pillanatkép az Iskolai bábszakkörből Ha majd egyszer a nyugat-ausztráliai Perth történetét megírják, nyilván megemlékeznek az évtizedekkel ezelőtt odatelepedett magyar családokról, köztük a hatgyermekes Kótai családról is. A családfő, az Iparművészeti Főiskolát végzett keramikusművész, Kótai Ferenc nem érhette meg az oly régen tervezett viszontlátást szülőföldjével. Néhány hónappal ezelőtt, 61 éves korában hirtelen elhunyt. Másfél évtizeden keresztül tanára volt a perth-i Fremantle Technical School-nak, az ő nevéhez fűződik a kerámiaklub alapítása. Százakat nevelt az agyag szeretetére, s ha most hírtelenében valamiféle különleges távolbalátunk, hadd kérdezzünk a többiről is. — Evelyn, a legfiatalabb technológus lesz. Ferenc ötödéves orvostanhallgató, Júlia lányom egyetemet végzett matematikus, férje ausztrál kultúrmérnök. Péter fiam az ausztrál Nemzeti Bank piackutatója, felesége, John Keith Ewers neves ausztrál író lánya, a Keszkenő tánccsoport lelkes tagja, ahol egyébként fiam is táncol. A tánccsoporthoz a lehető legszorosabb rokoni kapcsolat fűz, hiszen annak vezetője, Barbara Atkinson testvérhúgom. Talán nem árulok el titkot, ha elmondom, méghozzá nagyon büszkén, hogy a Keszkenő táncegyüttes „szorgalmas segítője” címet nyertem el. Valóban, szabad időmben nagy szeretettel se-Kótai Ferencné és leánya Angéla, a rég nem látott rokon, Vári Sándorné otthonában (Novotta Ferenc felv.) tóval végigpásztáznánk az ausztráliai családok otthonait, ott látnánk az ő ihletéséből született magyaros motívumú kerámiákat. Magától értetődő tehát, ha a szép szeretetét megszokott család két hazalátogatott tagjának, Kótai Ferenc özvegyének, Júliának és legidősebb gyermekének, Angélának nem mindennapi élményt jelentett a nagyszerű müvészasszony, Kovács Margit gyűjteményes kiállításának megtekintése. — Mintha a kiállítás egyik szép darabja, a „Titkot leső angyal” súgta volna nekünk Budapestről, mikor szálljunk gépre, hogy személyesen is megismerkedhessünk Kovács Margittal, kezet szoríthassunk vele és elmondhassuk: élt távol hazájától egy magyar keramikus-művész... — Hat gyermekem közül sorrendben az ötödik, 22 éves Béla fiam lett keramikus. Már tanít is egy képzőművész stúdióban. Ha a családtagoknál targítek, amit tudok: hímezem a mellényeket. A hatgyermekes, hétunokás Júlia tehát hímez, fiamenye táncol. Ki vesz még részt a családból a Keszkenő tánccsoport munkájában? A szép fekete fiatalasszony, a legidősebb Kótai lány, Angéla, Alex van Beem holland építész felesége, aki édesanyjával együtt jött Budapestre, mosolyogva mondja: — Művészeti tanácsadó a tiszteletbeli címem. Néném ismeri a hobbymat, tudja, mennyire érdekel a magyar népművészet, s habár nem ez a szakmám — óvónő vagyok a perth-i egyetem óvodájában —, szívesen foglalkozom időnként a kosztümök tervezésével. Ami a hobbymat illeti: Perth-ben magyaros motívumokkal díszített szádákkal, térítőkkel, párnákkal, magyaros mozaik-berakású asztallal díszítettem az egyik szobámat. Van egy szövőszékem, azon szövök, van egy rokkám, azon fonok ... Vajon a magyarországi látogatás során gazdagodik-e
