Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-08-08 / 16. szám
Vén István király térdébe belehasított a fájdalom: ne tedd ezt velem, öregember! — sikoltotta. A király, megkapaszkodva a térdeplő oldalába, lassan, kínosan talpra állott. Nem végzett még, dehogy is végzett; de belátta, hogy a teste nem állja a versenyt szellemével, mely csak keseredett az időben, de nem puhult meg. Most fájó térde győzött, s mivel állni, járni még úgy se tudott, nyögve leereszkedett a fal melletti lócára. Sziszegve dörzsölgette a csontját. Isten nem haragudhat meg azért, hogy ülve folytatja a számadást véle. S ha megharagszik is — ennél jobban már úgysem tud ... Felötlött benne, hogy nagyon régen jött be ide, a kápolnába, s azóta mi lehet odakint. Akármi, ott az ispán, hogy dolgát tegye... S ott a nádorispán is, ez az Aba-gyerek, a Sámuel, akinél legutoljára időzött gondolatban. Sógor immár ő is, három évtizede, felnőtt, szakállas férfi, furcsa, rebbenő tekintettel, mogorva beszéddel és különös, talán még a Meótisz mellől, a khorezmi kán birodalmából hozott gondolatokkal csontos fejében. Vajon mi forog most abban is? A sógor úréban? Míg nézi odakint a ravatalon Imrét, a kiválasztottat, aki most már halott, vajon megfordul-e benne, hogy abba a székbe, amelybe a holtnak kellett volna majdan beleülnie, most már ő is beleülhetne? De mi jogon? Eh, a jog nem számít, indok mindig keríthető, erre hosszú uralkodása megtanította Istvánt. Az igazi kérdés az lenne: rrii haszonra? De erre még korai felelni. Eszébe jutott megint, s hangosan kimondta is maga elé, a gyerkőc Sámuel szavait: — Mindig az utolsó találat számít csak. ő még, István, magyarok királya, nem tart ott. S fájó térdét dörzsölgetve a cudar hideg kápolna lócáján, vén István gondolatban már ott lovagolt ismét a sereg élén, amely törvényt készült vinni Gyula úr fejére. A király sisakján fehéren lengedeztek a kócsagtollak, s testét most már a bíborpalást alatt páncéling fedte neki is. Pajzsát, pallosát mögötte vitte a fegyverhordozó apród. Testőrei körülvették, s rajtuk túl, a hirtelen duzzadt sereg hömpölygött. Az Abákkal megújíttatott a szerződés, és a kabar seregek mind a király táborában voltak. Azok, amelyek nem lehettek, azok meg várták őt. Mert a székely nemzetségek egy része a Gyulák földjén élt, hatalmuk alatt. De az a hatalom, amely kabar testvéreikhez kötötte őket, még erősebb volt. S a hegyi ösvényeken, jóval megelőzve a támadó sereget, már úton voltak a követek, kabar lovasok, kabar törzsi jelvénnyel, hogy felszólítsák a székelyeket is: amint a király serege Erdélybe ér, azonnal csatlakozzanak hozzá, s ne hallgassanak Gyula úr semmilyen parancsára, semmilyen fenyegetésére! Mert egy úr van csak az országban, István, magyarok királya, aki kegyes a hozzá hívekhez, de szörnyen kegyetlen mindazokhoz, akik parancsainak nem engedelmeskednek! Mivel pedig ez intés és felszólítás Aba úrtól származott, erős reménye lehetett Istvánnak, hogy a hegylakók megfogadják. Aminthogy úgy is történt. Mit tett ezenközben Gyula úr, aki olykor fejedelemnek, olykor királynak is mondotta magát? Mondhatta is, mert amióta apja, a törzs szálláshelyéről, a Temes, Maros, Körös és Tisza torkolatvidékéről az erdélyi fennsíkra felhúzódott hegyi birodalmába, amely ezüstöt, aranyat, vasat, sót egyformán gazdagon adott, fája, legelője korlátlanul volt, állata számos, barátja a görög császár — nem mert vele ujjat húzni senki fia. Talán ezért is nézte gondtalanul, hogy Géza fejedelem mint rendezkedik be oly szívósan, a bomló törzsek hézagaiba fészkelődve, az ország többi részén. Sarolt lánya révén rokonságban is, vagyonában háborítatlanul, biztonságában biztosan híve — miért is aggódott volna? A mostani Gyula pedig, a foglalás óta harmadik nemzedék, hogy apját valóban nem háborgatták, úgy hitte, őt sem merik majd. Különösen nem az öccs, István, aki a római pápa, meg a nyugati császár uszálya után kapdos! — Koronát kért tőlük? No hiszen! Ö talán nem kérhetne, ha akarna, a keleti császártól? De bizony kérhetne. Csakhogy nem kér. Az ősi rendet nem szabad megbolygatni, mert azzal elvész az ősök szabadsága is! Ami jó volt nemzedékeken keresztül, az lehet jó csak a jövőben is. Ám játsszon királyosdit István, s nyalja annak a talpát, akinek csak akarja, de arra ne számítson, hogy a hatalmas és gazdag Gyula elébe járul és hódolni fog neki! Férjen meg békével a maga országában, s mi is megférünk itt a magunkéban ... Mondotta, és maradt sátorában, mikor Esztergomba hívták, koronázásra. A megdöbbenéstől még levegőt sem kapott, amikor hírül hozták, hogy István a Tisza felső folyásánál termett, s hatalmas sereggel betört Erdélybe. A támadás készületlenül érte, de gőgjében és magabiztosságában nem rendítette meg. Hihetetlennek találta, amire István vetemedett, de ha megtette, ám lássa maga a következményeket... Hamarosan kiderült, hogy az önbizalomra kevés ok van: a kabar seregek nem az ő táborába gyülekeztek, hanem Istvánhoz mentek. István oly közel ért már, hogy a görög császárhoz fordulni segítségért, nem maradt idő. Ajtony pedig? Forma szerint alá tartozik, de egyáltalában nem bizonyos, hogy engedelmeskedik is. A bolgár cárral paktál, s hogy a görög és bolgár közt had készül, Gyula és Ajtony között is feszültebb lett a viszony. Körülnézett és tapasztalta, hogy majdnem magára maradt. Saját népén, szabad és szolga hadain kívül más ereje nincsen. István pedig hozza a királyi seregeket, a német lovagokat, egész Pannónia fegyveres népét, hozza (és viszi!) a kabarokat, a böszörményeket, az eszkileket, talán még a varsányokat is, pedig azok keleti hitű keresztények! Égtek már a falvak körben, a Gyula tábora körül, éjszaka még a magas hegyek között is messzire látszott vörös fényük. Most már aggódni kezdett, s belátta, hogy a támadásra nem képes támadással felelni. Mielőtt bekerítik hát, gyorsan tábort bontott, s visszavonult Gyulafehérvár romos, de romjaiban is erős falai közé. Babonásan hitt ezekben a falakban, amelyekre őse bukkant vadászat közben. Túl a Dunán gyakoriak voltak az ilyen kőfalromok, egész városok állottak ki fedél nélkül a földből, s mint a hagyomány tartja, rómaiak lakták valamennyit, abban az időben, amikor még csak egy római birodalom volt keleten és nyugaton egyaránt, s hatalmának nem tudott ellentállni senki fia. Ügy tetszik, idővel mégis, mert városaikat elhagyták, egy birodalomból kettő lett, s Attila haragját mind a kettő megsínylette ... Itt Erdélyben egyedülvaló volt az ekkora rom, mint Apulumé, amelynek falai közé a Gyulák beköltöztek, s most ide vonult vissza az a Gyula is, akit nem átallott tulajdon unokaöccse, édes asszonytestvérének fia megtámadni! Bezzeg, ha nem a kereszténnyé lett Saroltnak, hanem az őshitű Karóidnak, másik leánytestvérének fia lenne... ! De nem. , István nem a „fekete menyét”, hanem Beleknegini, a fehér menyétecske fia volt, és immár riadt nagybátyját környörtelenül kiszorította Apulum- Gyulafehérvár falai közül is. Igazi, komoly csatára nem is került sor: amilyen nagy volt a gőgje, oly hirtelen és nagyon roppant össze. Amikor elfogták, és a király elé vezették, térdre borult és sírt. Kegyelmet kért, nem magának, csak a gyermekeinek. De István megkegyelmezett neki. Hiszen nem támadt haddal rá, csak engedelmeskedni nem akart. Börtönbe vettette, s két fiát, Bolyát és Bonyhát, akik hajlandók voltak a szent keresztre megesküdni, hogy híveivé lesznek, maga mellé emelte, a királyi seregbe. A fehér kócsagtollakat vígan fújta a szél, amikor kivonult Erdélyből. (Folytatása következik) Gyula vezér clfogatása. Hertulfla, Megygyesl Miklós mlniatúrája, a Nagy Lajos király udvarában 1370 kOrül készalt Képes Krónikából XXIX. A vallás „A falu ma csaknem teljes egészében katolikus — írta 1935-ben Szabó Zoltán —, a néhány református nagyrészt újonnan bevándorolt jövevény. Vallásosságuk nem túlságosan mély, a legtöbb falubeli fiatalember akkor szólt utoljára papjával, mikor az még az iskolában tanította, és a vallási élet Tardon megmarad a vasárnapi mise meghallgatásánál és a litániánál, erre a lányok elég szorgalmasan járnak el. Ezen túl, a mindennapi életben a vallásnak alig van szerepe: a falu nagy része vasárnapi katolikus.” Poncsák Miklós plébános ugyanazt állítja ma, amit Szabó Zoltán 1935-ben írt: — A tardiak, mondhatni, vallásosak, valójában azonban nem azok. Hiányzik belőlük a hitbuzgalom ... A magam részéről ezt úgy fogalmaznám, hogy a templomba járás, a vallási ünnepek megülése, a bérmáláson való részvétel inkább a szokás, mint a hit diktálta aktus. Talán csak az a 36 öregasszony vallásos valóban, akit egyik őszi hétköznap este a templomban találtam imádkozva, talpig feketében. Pedig a templom szép, nemrég tatarozott, belül is csinosított, ahogyan a plébános mondta: ízlésnevelő. Az oltárt keresztszemes tardi terítő és virág borítja, a hivők ajándékait— mielőtt a templomba kerülnének — jó szemű, jó ízlésű képzőművész szelektálja. Pedig esténként a tárt templomkapu az egyetlen világos, hívogató négyszög; a klub és a művelődési ház zárva tart, sötét. A plébános ettől függetlenül igen-igen népszerű. Talán akkor hódította meg a tardiak szívét, amikor — négy-öt esztendeje, közvetlenül ideérkezése után — nekiállt a templomudvar füvét lekaszálni, s nem titkolta, hogy gyermekkora óta érti ez a mesterséget is, hiszen parasztgyerekből lett lelkipásztorrá. Közéleti ember. Ha valami társadalmi munkára van szükség, nemcsak megprédikálja, hanem maga is fölvonul csákánnyal az építéshez vagy föltűrt ingujjal a véradáshoz, háta mögött 20—30 emberrel. A falu egyik értelmiségije mosolyogva idézi a plébános egyik templomi prédikációjából a következő kitételt: „ ... mert pártunk és kormányunk szerint ...” Egy esős délutánt végigbeszélgettünk a plébánián. Inkább a falu, mint a vallás vagy a hit dolgairól folyt köztünk a szó. A falu papja nagy vonalakban ugyanúgy látja a tardiakat, a termelőszövetkezet helyzetét, az élet alakulását, mint Tárd többi vezetője. Talán csak megállapításai plasztikusabbak: — Olyanok itt az emberek, mint a gyerekek a játékboltban. Hirtelen köszöntött rájuk a jólét, s most mindenhez hozzákapnak, rangsorolás, fontossági sorrend nélkül... *— Szorgos, értelmes nép a miénk, csak nem találják még egymás kezét. Talán ezért áll bedugaszoltan a hőforrás, ezért kihasználatlan a patak... A templomajtón kis cédula hirdeti: ..Hittan reggel 7-től háromnegyed 8-ig, délután fél 5-től 6-ig.” A hittanbeiratkozás Magyarországon önkéntes, Tardon majd’ minden második iskolás beiratkozott (többnyire inkább szüleik, semmint a maguk óhaját követve). Sok azonban a hiányzó. De ebből nem keletkeznek jelentősebb összeütközések sem a plébános és a gyerekek, se á gyerekek és szüleik között. „Vasárnapi katolikusok” a tardiak. A baptisták már hitbuzgóbbak. Mintegy 150-en vannak, az egyik — talán rossznyelvű — tardi asszony szerint azért szaporodott ennyire a számuk, mert egyik térítőjük, aki Amerikából vándorolt haza megtollasodva, a vallást fölvevőknek új kerítést ígért. A nagy hitvillongás, amely egykor a baptista templom építkezésének megakadályozásában, illetve ellenkező részről a csendőrség segítségül hívásában nyilvánult meg — már a múlté. A vallásos külsőségek is ritkulnak; alig akad ma már olyan ház, mint a Rózsa Ferenc utca 9. számú, ahol a lakók az ablakba raknák a Szent Családot, de azért ilyen is akad, s ha akad, nem szólja meg senki. Mint ahogyan Nagy József iskolaigazgatót vagy Szegedy Barna tanácselnököt se róják meg elvtársaik, ha kommunista létükre így köszönnek valamelyik tardi nagymamának: „Isten áldja, nénikém!” Garami László (Folytatjuk) A' Baptista imaház A restaurált római katolikus templom Az ablakban a Szent Család (A szerző felvételei) 11
