Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-08-08 / 16. szám
ÁLÍAÍ M AC YA RO K j^ II. MELBOURNE záros Andor szobrászművész met egy új mű oldotta fel. végsőkig leegyszerűsített, félelmetes megoldás: a vak ember, aki már semmi más, csak egy csukott szem és ebből az egyetlen szemből kiágazó ujjak, mint az élet felé kinyújtott tapogató csápok. cÁ mío-uzi ötöhigxU Pereg a film. Félreülünk a műterem egyik sarkába, készül az interjú. (A művész felesége, évtizedek erőfeszítéseinek halkléptű és halkszavú társa — frissítőt tesz az asztalra. A barátok és a Mészáros fiúk angolul vitatkoznak a nagyasztalnál.) A művészi örökségről faggatom, amit a magyarság adott útipoggyászként. — Azt hiszem, a magyar művészet jellegzetes vonása — más nemzetektől eltérő hangsúlyossággal — az érzés és a gondolat sajátos egysége, dialektikája. A néző, ha művészi alkotással találkozik, három kérdést tesz fel, amire a műnek felelni kell: „Mi az, amit látok? Szép-e ez a látvány? Mit mond általa, mit üzen a művész a világnak?” A lényeget kell kifejezni az alkotás érzékelhető valóságán keresztül; nem fényképszerűén, mert az csak a felület lenne. A lényeg elbújik, mélyen van, és a forma, a megjelenítés szuggesztíven kell hogy közölje ezt a forró lényeget. A most, otthon művelt szobrászai egy része mintha elutasítaná a magyar művészi örökség egyik jellegzetes oldalát, az értelmet. Amit ma, mint korszerűt reklámoz néhány hazai szobrász, az csupán merev, hangulati absztrakció, ami Párizsban már 40 éve is elavult volt. Talán a sok éven át tartó elzártság okozta ezt a késést. Remélhetőleg ez nem lesz hosszú periódus, a magyar szobrászat gyorsan kinövi. Ausztráliáról kérdezem, az ausztrál képzőművészetről : — Van egy sajátos ausztrál életforma: az emberek 95 százaléka kis házakban lakik, füves, zöld kertekkel körülvéve. Az európai bérház-élet szürkéje után ez levegőt, napsugarat, kerti színeket jelent, és a képzőművészetben mint nemzeti karakter jelenik meg. 30 évvel ezelőtt a nagyvárosokban itt nem volt sem színház, sem egyetem, sem képzőművészet. A bevándorlók teremtették, és hatásukra az ország ez alatt tíz generációt fejlődött. Megszerettem Ausztráliát. Igyekszem kifejezni az életformát, az ausztrál embert, persze a magammal hozott magyar művészi örökség segítségével. És nem könnyű emigráns művésznek lenni. Át kell törni a kettős burkot, ami belül van, és ami kívül körülvesz. „c4z anigxáru' Pereg a film. A művek hosszú sora vonul el, jelenik meg az emlékezés filmvásznán: a „Gondolkodó”, a „Piéta”, a „Krisztus és Júdás”, „A feltámadás”, „A sebész” ... Gyönyörködés és válogatás. Vajon mit küldjön az augusztusi budapesti kiállításra, „A külföldön élő mesterek” képzőművészeti találkozójára, ami önmagában is jelentős, és az életutat is jellemzi? A jelenlévők egyhangúan szavaznak „Az emigráns” című alkotásra. Körülbelül másfél méteres nagyságú szobor; a mitológiából ismert Janus-motívum, korszerű, sajátos tartalommal. Szomorú, érett férfiarc a hátrafelé néző oldal: a részletekig kimunkált emberalak a múltban élő, az elhagyott haza felé forduló kivándorló. Az előre tekintő arc elmosódott. Érződik a bizonytalanság, a gyökértelenség. Ez a bevándorló, aki talajt keres a talpa alá. Az emigrációs sors kettősségének ilyen drámai, megrázó, művészi megjelenítésével még alig találkoztam. Meggyőződésem, hogy a budapesti közönség is így vélekedik majd. A Piéta (1957) A feltámadás (1952—53) Az angol királynő által leleplezett hatalmas portréérem, amely a melbourne-1 repülőteret díszíti Az emigráns (1955) Alsó kép: Készül a Krisztus-szobor (19C2)
