Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1970-07-25 / 15. szám

o

<

ítm

tnaíjjjato

Miután István meghallgatta Aszkerik apátot, s magába szállva, emlékezetébe idézte őseit, akik a hétmagyarokat etelközi szállásukról kihozták — még mindig nem volt elég bizonyos magában. Szüksége volt még valakire, aki ellentmond neki, hogy eldönthesse: valóban eljött-e az ideje, hogy a római püspöktől koronát kérjen, s tegyen a fejére?

Hívatta Csanádot.

— Ha sokan, sokfelől taszigálnak, s mind másfelé — mondotta Csanád vezér —, akkor legjobb, ha nem csinálsz semmit. Csak ülsz és vársz.

— Mire?

— Amíg a taszigálók egymás közt eldöntik, ki a legerősebb.

— És ha az bizonyul a legerősebbnek, aki nekem nem barátom?

— Az bizony megeshet — vont vállat Csanád.

— Köszönöm a tanácsot — bólintott István.

— Nemcsak a római püspök oszt koronát — fordította ismét komolyra a szót Csanád, és kezével bizonytalan mozdulatot tett délkelet felé, amerre Bizánc esett.

— A görög egyszer már megcsalt — komorodott el István, mert idegeiben még ott sajgóit a frissen felidézett etelközi emlék. — Azonkívül messzebb is van, mint a német rokonság. ök addig nem tartanak magukkal egyenrangúnak, amíg olyan koronát nem teszek a fejemre, mint az övéké.

— Egy jó kard több tiszteletet szerez, mint tíz korona.

— A korona mit sem ér kard nélkül, az igaz — ismerte el István. — De amióta a frank urak kitessékelték a Merovingok házát az uralomból, hogy maguk közül Kis Pipint ültessék oda, innen Napnyugatnak csak azt ismerik el királynak, császárnak, akit a római püspök mond annak. Két és fél száz esztendő alatt nagyon megszokták ...

István felajánlja a koronát. Vinzenz Fischer főoltárképe a székesfehérvári székesegyházban. Készült 1775-ben

— Hála a bencés barátoknak, akik buzgón hirdetik!

— A bencés barátoknak tényleg hála, sok másért is. őket ne bántsd.

— Te kérdeztél. Ha pedig a német sógorod csak akkor vesz uralkodó-számba, ha megkoronáznak, hát szerezzen neked ő koronát a pápától; úgyis mindig ott lebzsel a nyakán. Csak aztán egyre vigyázz: Ottó császár a saját koronáját tette Vitéz Boleszláv fejére, s azóta nem tudni, melyik napon indul lengyelbe, behajtani a hűbéri adót. Nehogy te is hasonlóképpen járj!

— Hiszen éppen ez az — mondotta nagyon őszintén István, és elbocsátotta bizalmas barátját.

Időközben Gizella úrnő is feljött Fehérvárra Veszprém völgyéből, ahol azon szorgoskodott, hogy monostort emeljen a véle bejött apácáknak, meg azoknak a magyar lányoknak, akik felvették a fátyolt. István másnap, hogy az úrnő kipihente magát, bement az asszonyok sátrába. (Ház akkor még kevés volt Fehérváron, legfeljebb fából emelt, de azt is csak sátornak mondották, hiszen a bőrsátort is favázra húzták fel. Egyház alapítása is csak most fordult meg István fejében, de a sürgősebb teendők egyelőre kiszorították onnan,)

Gizellával nem nagyon lehetett politikáról beszélni. Nem mintha nem lett volna okos és megértő asszony, csak éppen idegen volt tőle e minden dolgok legvilágiasabbja. Szerette és tisztelte urát, méltósággal állott mellette, ha kellett, ámbár ezideig ritkán kellett még, mert a pogány magyarok között csak második sorban volt helye az asszonyoknak. Igaz, Gizella kerülte a pogányokat, mert irtózott tőlük, csak asszonyaikat, s lányaikat hívogatta magához, hogy szelíd hitére térítse őket. Különben bajor földről hozott szolgái és szolgálói között, meg papi emberekkel töltötte napját. István mégis mindig nagy bizalommal ment hozzá: nem tanácsért, inkább bátorításért, ami Gizella szelíd leikéből meglepő erővel sugárzott. A korona ügyében pedig hiába is kért volna tőle tanácsot; nyilvánvaló volt, hogy azt mondja ő is, amit a testvére, Henrik mond.

István azonban éppen azt szerette volna nagyon tudni, hogy mit mond Henrik herceg, kivel eddig nem találkozott még, de egymás hírét fölöttébb becsülték. S ha Henrikhez eljut Koppány leverésének híre, minden bizonynyal még elismerőbben tekint majd sógorára. Jó lenne, ha ki a hírt vinné, mindjárt hozna is Henriktől: miként fogadná Szilveszter pápa a magyar fejedelem kérését? És főként: milyen feltételekkel teljesítené?

Aszkerik bizonyára pecsétes levéllel futna örömében Rómába. Ha eljő az ideje, sor is kerül majd reá. De oktalanság lenne ezzel kezdeni. Ha valami szalmaszál is akár keresztbe hullana, nem lenne szerencsés római kézben a pecsétes, írott bizonyíték, hogyan kérvényezett a magyar fejedelem. Előbb szóban kell az ilyesmit kipuhatolni. A szó laza szövet, nem kötelez semmire, ha nem akarom, de mindenre kötelez, ha a kemény öklömet is mellé teszem. Csakhogy a szónak okos szónak kell lennie és megbízhatónak. Amelyik tudja, mikor szóljon, mikor hallgasson, s ha szól, mit mondjon. Ezért ment István Gizellához.

— Küld Deodatus barátot — javasolta a fejedelemasszony. De Istvánnak nem tetszett a javaslat.

— Tatát? öreg is, locska is.

— Azt hittem, kedveled. Senki mást a szelíd barátok közül ily névvel nem illetsz.

— Mert Tata nevelősködött egy ideig mellettem.

— Bízhatsz-e másban jobban? Azonkívül Deodatus itáliai származás, érti a nyelvet, a szokásokat. Az apúliai sanseverinói grófok nemzetségéből való, ez sem kicsinység. Rokonok közé megy, hazai földre, s nem lesz egyedül, ha támogatásra lenne szüksége.

— Igaz — bólintott István. — De kellene mellé valaki, aki gyámoltalan lépteit vigyázza idegen földön. Aki katona, de nem nagyúr. Mert csepdben kell merpiiük és jönniük.

Nem sokkal utóbb útra kelt Róma felé, ahol Henrik herceg időzött, Deodatus barát, és Herman úr, akinek nemzetsége Gizellával jött Nürnberg városából, bátor és becsületes, de vagyontalan szabad ember. Amint lovaik elporzottak a köves hadi úton dél felé, István tüstént megfogadta Csanád úr tanácsát, s úgy tett, mint aki nem tesz semmit.

Valamit azért mégis tevékenykedett, részint, mert anélkül meglenni nem tudott, részint, mert a fejedelem dolga hatalmával együtt nő: akit jobban félnek, ahhoz sűrűbben járnak törvényért, ítéletért, panasszal és ajándékkal. A fehérvári törvénynapok hosszan elnyúltak. Aszkerik apát letette a szépen megírt alapítólevelet a pannonhalmi adományozásokról, és István rátette kézjegyét, pecsétjét. Egyben utasította az apátot, hogy ezentúl vegye tisztjei közé, minden fejedelmi adományozásról írást készítsen. Arról is, amit legutóbb Vencellin úr kapott, s arról is, amely afelől rendelkezik, hogy a veszprémi győzelem emlékére Beszperim úr egyházat alapítson. Beszperim úr dicsősége ezzel nagyot nőtt, hiszen fiatal kora ellenére kegyúrrá lehet. De Beszperim Vitéz Boleszláv lengyel király fiának és István legidősebb nővérének, Juditnak a fia. Mert nem elég királyságot alapítani; jól meg is kell támogatni azt.

Azután vadászni ment István fejedelem, mint aki jól végezte a dolgát, és várt. Várta, hogy a hajtők elébe tereljék a vadat.

(Folytatása következik)

és

— Változatos felszínének vonzó tájrészletei között a pásztoridillek békéjének és bájának foglalatát éppúgy megtalálja a barangoló vándor, mint a köves szakadékok s veszedelmes sziklaomlások fenyegető vadregényét ... A félsziget azonban sokkal gazdagabb. A fény nem járta kripták legendát teremtő termeibe, a kanyargós kőtár múltat idéző birodalmába kalauzoljuk most olvasóinkat. Ez is része a félsziget gazdagságának — imigyen invitálja Tihanyba a látogatót Kampis Antal, a kitűnő művészettörténész.

Van valami torokszorító abban, ahogy a provinciák-Az altemplom I. András sírkövével

ban élő rómaiak, távol ltáliától, az otthoni környezetet igyekeztek megteremteni. A tihanyi apátság pincéiben kiállított balatonkörnyéki romanizációs kőtöredékek egy hajdan volt világbirodalom polgárainak köbefaragott nosztalgiái.

Lépcsősor emeli közelebb az éghez a hegy csúcsát koronázó apátsági templom szentélyét, mellette vaskos kövek lépcsőzete vezet az altemplomba. Két sorba rendezett hat testes hengeroszlop, mint időtlen Virrasztók, állják körül a feliratnélküli vörösmárvány sírfedőlapot. Vaskosságukat, mint öreg katonák fejét a sisak, egy-egy rézsútos szélű kőlap díszíti. Ezekre ereszkedik a boltozatos mennyezet. Súlyát ezer éve tartják, és majd ennyi esztendeje őrzik az alapító király 1. András sírját.

Vajon mi indította a királyt, hogy a tóra nyúló félsziget ormán apátságot alapítson? A hála, hogy 1052- ben sikerrel fejezte be III. Henrik német császárral vívott védekező harcait? A divat, amely Andrásnak is azt diktálta, hogy magának és családtagjainak időben gondoskodjék örök nyugvóhelyről? Vagy a ravaszkodó politikai érdek, amely arra ösztökélte a királyt, hogy ezzel a tettével is magának nyerje a trónöröklés felmerülő vitáiban a nagyhatalmú és befolyásos Benedek-rendet? Minderről nem tájékoztat az alapítólevél, amelyet egy Miklós nevű püspök fogalmazott és eredetijében is ránk maradt. A Benedekrend pannonhalmi főapátságán mindmáig őrzött alapítólevél, bár latin nyelven íródott, az első s jelentőségében sem csekélyebb emléke a magyar nyelvnek. Joggal mondhatjuk mindezt, mert 100 magyar szót, ragot és képzőt tartalmaz. Ennek alapján állapították meg a nyelvészek, hogy a hangok írásmódja, tehát a magyar

A Belső tó és a tihanyi apátság temploma

helyesírás hagyományalapja 1055 óta nem változott.

Az altemplom falait, oszlopait helyi kőből faragták, durván és elnagyoltan. A kérges kezű mesterek nem cifrázták a követ, munkálták, mint a földet a maguk szokásai szerint.

— A felületi finomságokra nem adó megmunkálás, továbbá a mértani, növényi és alakos díszítmények teljes hiánya megengedi annak a föltételezését — olvashatjuk Kampis Antal Tihanyróí szóló könyvében —, hogy a tihanyi első építkezés mesterei helyi, mondjuk ki, a magyar lakosok közül kerültek ki.

Ezeket a helyeket Tihanyban jártukban Önök is meglátogathatják, de ahová most térünk be azt a látogatók nem kereshetik fel.

A föhajó alatti cinteremben nyugszanak a kolostor szerzetesei. A fehérre meszelt sírtömbök gyermeteg bájú feliratos cifrázatai: századok tömör története. A túlvilág üdvén munkálkodó kegyes apáturak közé egy világi férfit is temettek, aki nem volt előkelő származású, nem birtokolt országot, csupán művész volt. Íme a sírfelirata.

SEBASTIAN STULHOF V Conv: Articularius in sua arte Magister Magnus. Visibilium rer in S. Eclia hac propria manu artifex. Exantlatis 25 annor servitiis, dum fidelissime servivisset et Secularis inter Religiosos Xtianissime vixisset: oblitA0 1779. AEtatis suae 56 Mense Julio Die. 14.

(Stulhoff Sebestyén e kolostornak asztalosa, a maga művészetében nagy mester. Az itt látni érdemes faragott dolgoknak sajátkezű művész készítője. Vállalkozásában 25 évig a leghűségesebben szolgált világi ember létére a szerzetesek között, a legkeresztényibb módon élt. Elhunyt az 1779. év július hónapjának, 14. napján, életének 56. évében.)

Vidékiesen nyájas a tihanyi apátság épülettömbje. Ámde átlépve a templom ka-Részlet a kőtárból

púit egy csodálatos világba érkezünk. A barokk pompája, a rokokó bája, a belső nyugtalanságuk ellenéi e nyugodt egységgé ötvöződ itt faragványok összhatása lenyűgöző látvány. És mindezt a lent nyugvó halott álmodta egyszer valósággá, faragta negyed századon át. Könyvtárnyi szakirodalom kutatta, ismertette már az északi fal ablakán átömlő fényködben csillogó főoltárt, legjelentősebb barokk emlékünket a szószéket, amelynek mellvédjének alsó peremét a négy egyházatya jelvényekkel is megmagyarázott szobra üli körül. Ágoston a szívvel, Jeromos a koponyával, Cergely a galambbal, és Ambrus a méhkassal, a pillérkö.nkben díszelgő négy falioltárt, köztük a Szent Szív tisztiletére emelt pompázatos fara \ványkölteményt, amely egyike az első ilyenfajta oltárn k világviszonylatban is, a XVIII. században készült orgonaház és a karzat mellvédjén indázó rácskorlátot, és Stulhoff Sebestyén legkiteljeseo'ettebb alkotásait a sekrestyében. Nem túloz a művészettörténész, amikor a csupa fafaragvány berendezésed öl így ír:

— Ha bármelyikből kiragadunk egy részletet, összehasonlítjuk egy másiknak hasonló vagy akár elütő részletével, rá kell jönnünk, hogy mindezt egyetlen művész feltalálókészsége és szorgalmas keze hívta létre. S ha futólagosán is, d> megkíséreljük a munkának nemcsak a minőségét, de menynyiségét is felmérni, úgy rá kell döbbennünk, hogy ennek a feladatnak a vállalása és befejezése egy teljes életet emésztett fel szükségképpen.

Huszonöt évig élt a Balaton partján Sebestyén mester. Itt ismerte meg a szerelmet és itt lelte munkájában élete értelmét. A tihanyi nép könnyeztető legendát szőtt a szerelméről, a világ vándorai pedig az ámulat emlékét őrzik alkotásainak láttán.

Sobók Ferenc

(Dobos Laj >s felv.)