Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-06-13 / 12. szám
(Vámos László {elvételei) 50 arra csak kissé kiégett kukoricatáblák látszottak, a másik oldalon pedig... Nem tudom, mi látszott. Mi is nyomakodtunk, s egymás hegyén hátán, a kis, hatszemélyes fülkékbe összezsúfolódva, egy-egy fej közt egy-egy balatoni tájképet, mit tájképet! annak egy kis foszlányát elragadva pillantottuk meg a csodát. A csoda csendes volt. Nyugodt. Szinte rezzenéstelen. Két lány állt a vízparton, víztől nedves testtel, s a vonatfüttyre felénk néztek, s az egyik kendövei integetni kezdett. S akkor mi, a vonatból, de nem csupán az ablakokból, hanem a fülkék mélyéből is, szinte valamennyien, a kezünket, zsebkendőinket kezdtük mozgatni-lengetni, üdvözlendő a vizet? A két lányt, aki ismeretlenül fogad? A tájat, amelynek párás szépsége körüllengett ebben a zsúfolt, fülledt fülkében, ahol az emberek izzadtak, lelkesültek, szinte egymást taposva le. Lassan azután ritkultak az ablakban álló anyák, az emberek, a csodát megpillantva, s a csodától eltelve, meg-megpihentek egy-egy ülőhelyen, s másoknak is jutott hely az ablaktáblák, a nyitott rések előtt. Egymással ölelkezve álltunk hárman az ablak előtt: családom. Nem szóltunk, csak néztünk, ittasan. Ittasan a fénytől, amely zuhogva ömlött s a víztükrön ezernyi darabra tört. Ittasan az aligalig helyrehozott, háborús károkat szenvedett villáktól, a vízbe benyúló stégek, a partfalat szegélyező nádak látványától. Ilyen hát. Ez a Balaton. Ez a zöld, ez a fény, ez a víz, ez a kék égtükör, ez a csend, ez az öröm, amely áthat itt minden jegenyét, minden strandot, minden házfalat, villák teraszait és szőlőteraszok nyugalmát. Egyféle szó, egyféle kommentár volt valamennyi ember között. „Nézd”, és mutogatás, és „nézd”, megint és nézd és lásd. Nem tudtunk betelni vele. Néztük. Ittuk. Szinte összefonódtunk, összeborultunk a Balatonnal. Ügy emlékszem, a füredi állomásról autóbuszon mentünk be a mai szívkórház előtti térre, hogy ellepjük, birtokba vegyük a későbbi, mai szívkórház emeletes épületét. A beutalás ingyenes volt, a költségeket az állam fedezte. Tehát valamennyi ember, a mások munkájából kezdtünk üdülni... negyvenen? Talán annyian lehettünk új beutaltak az épületben. Es most jön kétheti csend, kétheti pihenés, kétheti semmivel sem való foglalkozás, kétheti lazulás és napozás és látványa a parti nádasoknak, a tihanyi öbölnek, a füredi fasornak és a füredi alkonyoknak, amelyekről már Kossuth azt írta, hogy el nem felejthetők. A vasmunkás, meg az egyetemi professzor meg a kistisztviselő, meg mi leültünk ebédelni. Még ma is érzem szám szélén az ízeket. Nagyszerű ebéd volt. Ebéd után — a gondnok?, az „üdülőfelelős"? — betessékeltek egy másik terembe, ahol finom mívű, óriási fotelek álltak, s remekbe faragott asztalok. Lehuppantam az egyik fotelbe, feketézni. Sokkal később tudtam meg, hogy hercegi fotelekben ülünk. Az oroszvári nagybirtokos, Lónyay herceg és felesége, akinek első férje az öngyilkos Rudolf trónörökös volt, a háború vége idején oroszvári kastélyukból, számos bútorral és értékkel, Pannonhalmára menekültek, a bencés kolostorba. Ott is haltak meg 1945-ben. Bútoraik egy része Füredre került, mert az épület akkor még a tihanyi bencéseké volt. A vasmunkás ilyen történelmi drámák, cikkcakkok után találkozott, először életében, egy hercegi karósszékkel, nyugodtan birtokba véve azt. Ruffy Péter A tihanyi rév 1970 Ballagtunk az úton, szemben a széllel. Balra a víz opálos volt, enyhén borzongott, futó fény érintette — gyors felhők jártak. Az út a hegy alatt kanyargóit — emlékszem, ha odafent álltunk, mintha a hegy ráhajolt volna a vízre, arcunkhoz közeledett az áttetsző kékség, onnan fentről látni lehetett a halak vonulását. Mentünk, szemben a széllel. A nádasok szegélyénél, a víz mellett húzódó kőkorlát lapján öreg horgászok ültek. — Harap a hal? — Ilyenkor kora nyáron — felelte az egyik — legfeljebb a fogas süllő jön a horogra, a partmenti kövezéseknél. A ponty meg a keszeg beljebb jár a mélyben. A domb lábánál van a halásztelep. Hosszú keskeny móló fut ki a nád között a vízre, a végén," derengő hajnalokon haltartó bárkák állnak, a vontatóhajók most is nagy körökben járták a tó belső mélységeit, a háló felső szegélyénél ezüst rebbenéssel tört meg a víz. Mentünk a hajóállomástól a kompkikötő felé, a félszigetet körülölelő betonút szélén. A régi falu a hátunk mögött maradt, ott fönt magasan fénylett a napsütésben, a templom kettős tornya, mintha az ég kékesfehér sátrában lebegne. A kanyarban hirtelen kitárult a tó, egészen Füredig lehetett látni, mintha a jegenyesor vonalát követné, hajlott meg a víz, s szemben a déli part, Siófok, Széplak, Zamárdi, Szántód, a házak vörös és fehér foltjai a szállodák karcsú, fölfelé nyúló, sima tömbje, és belül, középütt a víz, a csöndesen borongó, opálos kékség. Csönd volt körülöttünk. A kocsik halk surranással húztak el mellettünk a motel felé — a nyár még csak a hajnali madarak torkában ébred —, de Európa már ellátogatott ide, a Mercedesek, Volvok és Volkswagenek puha suhanással iramodtak ... Gyors szél fújt, rebbent a nád, és fönt, a hegy oldalában az apró vörös fenyők ringatóztak. — Tudod, mit csinálnék én ebből a félszigetből — kérdezte a társam, akivel együtt mentünk. Ügy látszik, a fény, a víz, az ég szüntelenül áradó sugárzását már nem tudta elviselni. — Hiszen ez a világ legszebb darabja. Igen, sokszor nekem is eszembe jutott, feltámadt bennem ez az érzés, hogy Tihany a világ legszebb darabja. S ilyenkor arra gondoltam, az is marad, ha megőrzi védettségét, ha az idő rohanó ritmusát nem veszi át, ha a belső érintetlen helyek az idő múlásával is érintetlenek maradnak, a Kopaszhegy, az Akasztódomb. a Sajkodi-öböl a levendulás megőrzi ősi nyugalmát. Hiszen Tihany így éri a legtöbbet, szolidan rejtőzködő gyönyörű üdülőnegyedével, az ősi falu kőből épült házaival, csöndes nyugalmával. Vajon lehetne-e ennél többet ezzel a félszigettel kezdeni? A hegy, ahogy haladunk nyugat felé, apró dombvonulatba olvad, kitárulkozik a félsziget belseje; a füves lejtőkön modern emeletes villalakások állnak, Tihany legújabb „lakott területe” épül ki itt, az Országos Takarék Pénztár magánszemélyeknek hosszú lejáratú kölcsönt nyújt, hogy a minden kényelemmel berendezett, télen-nyáron egyaránt lakható üdülők gyorsan felépülhessenek. De ez a rész, a félsziget belső területe pontosan abban különbözik a Balaton-part más részeitől, kevés itt a magánépítkezés, ez a táj mondhatnánk így: a közösség számára van fenntartva, elsősorban ezért élvez ekkora védettséget. A révkikötő közelében a félsziget nyugati hajlatában áll a szálloda, a motel, a kempingtábor. Ez Tihany legforgalmasabb területe. A szálló gyönyörű homokos strandjának közelében kitűnő vízisíterep húzódik, itt vannak a teniszpályák, itt működik a lovasiskola. Különös, de talán mégis természetes módon a balatoni üdülőhelyek közül Tihanyban a leghosszabb az idény, hiszen itt nem csupán a víz, a tó örömei számítanak, hanem a táj rendkívüli szépsége is. Május közepétől szeptember végéig üzemelnek az üdülők és a szállodák. A félsziget látogatottságát fokozza, hogy itt van az ország egyik legjobb horgászvize. a Belső-tó. Ez a zárt víz a félsziget közepén dombvonulatok között lapul, itt horgászni nemcsak a kapitális pontyokért és az amúrokért érdemes, hanem a környezet meseszerű bájáért is. A Balaton-part közelében állnak a különböző intézmények, minisztériumok, vállalatok üdülői. Közülük néhány még 30—40 esztendővel ezelőtt épült, egy-egy család vagy ember kényelmét szolgálta, a kívülálló számára megközelíthetetlen volt. 1970-et írunk. Azt számolgatom magamban, az elmúlt évek során mennyi időt töltöttem el itt ezen a félszigeten, s mi változott azóta. Az első alkalommal, kezdő újságíró koromban, tíz esztendővel ezelőtt, kétszáz forintomba került a 14 napos üdülés Tihanyban, a szakszervezet utalt be kedvezményesen, s utána kétesztendőnként jöttem el ide, vonzott a táj kifejezhetetlen csöndes szépsége. Jól ismerem itt az üdülők rendjét, azt a kényelmet és nyugalmat, amit magányos ember önmagának aligha teremthetne meg; a szakszervezeti beutaló körülbelül annyit ér, mintha egy luxushotelben két hétre valamely jóakaratú idegen fedezné a nyaralás összköltségeit. Az üdülő ablakai a tóra nyílnak, a hegy oldalából tekintenek le a vízre, a teraszosan emelkedő lejtőn, gyümölcsfák között rejtőzködnek a csupafény, csupaüveg épületek, hatalmas erkélyekkel, füves teraszokkal. Kövessük végig egy kora nyári nap menetrendjét ebben az üdülőben, úgy véve szemügyre mindent, hogy az itt-tartózkodás költségei a beutaltakat alig terhelik. Reggel 8 órakor az ébredés megszokott pillanatában az ablakon már beárad a napfény, az első érzés, amit az üdülővendég ilyenkor érez, az éhség, a nyugodtan töltött éjszaka után jelentkező kellemes, bizsergő állapot. Harangkondulás jelzi a reggeli kezdetét, az asztalon tea gőzölög, kis tányérkákon paprikás szalámi, vaj, sonka, kenyér, így kezdődik a nap. Az üdülő saját strandja alig százméternyire esik innen, a vízbenyúló stégen színes napernyők, gumimatracok, nyugágyak állnak. A nap lassan perzselni kezd. Itt hűvösebb a víz, mint a déli parton, hamarabb mélyül, talán éppen ezért kellemesebb a fürdőzés is. A stég öblében ladikok állnak, hátul a fák alatt pingpongasztal, odébb az öltözők, zuhanyozók és kabinok sora. A gyorsan múló délelőttöt a napfény ragyogja be. Az üdülés kezdetén, az első találkozáskor szinte nem tud vele betelni az ember, úgy érzi, mintha az ég bölcsőjében ringatózna, félig nyitott szemhéja résén beszüremlik az ezüstös táj minden moccanása, a lassan vonuló hajók, a vitorlások kékbe ágyazott fehér háromszöge. Furcsa, ha az ember a Tihanyban töltött napokra gondol, gyakorta jó ételek ízének emlékét érzi; a magam részéről én itt az üdülőben ettem először egészbesült fogas süllőt, s megízleltem más különleges falatokat, amelyek az ottani séf erényeiről tanúskodnak hetedíziglen. Az ebéd emlékezetem szerint mindig különleges eseménynek számított, a kiszolgálás évről évre tökéletesedett, s a mostani időkre, hogy úgy mondjam, elérte a ‘eljességet. Egyetlen ember volt, akit itt panaszkodni hallottam, a saját édesanyám, aki üdülésünk alkalmából egyszerűen nem tudta elviselni, hogy semmiféle gondja, tennivalója nincs. Az újságírók szakszervezeti üdülője megítélésem szerint olyan kényelmet nyújt, mint bármilyen luxushotel. De így van ez a többi üdülővel is. A krónikás úgy érzi, túl sok mondanivalója lenne, de a helye kevés. Egyetlen dolgot kíván csak megjegyezni: az üdülő kiszolgáló személyzete, talán egy más helyen, de ugyanilyen kedvező körülmények között töltheti el két hét szabadságát, ugyanúgy szakszervezeti beutalóval, mint azok, akiknek kényelméről most ő gondoskodik. Ez a tény is a balatoni nyár 1970-es képéhez, állapotaihoz tartozik. Kristóf Attila Malomcsárda lett az öreg vízimalomból Az újságíró üdülő Badacsonyi tájkép Kocka nyaralók Tihanyban 13
