Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-06-13 / 12. szám
Amíg az orvosnál sorra kerülnek, beülnek a presszóba ... ... de a téesz-tagok egynémelyike bosszankodik, hogy a szövetkezeti irodában kávéznak 1969-1970 XXII. A polgárosító erők Az új postahivatal Ipar és mezőgazdaság. Lent: Pillanatkép az iskolából (A szerző felvételei) Hetente teherautónyi gázpalack indul töltésre a városba Szabó Zoltán kötetének harmadik része viseli ezt a címet. Az iskola szerepéről, a háborúról, a hadifogságról, az utazások élményeiről, a könyvről, az újságról, a vallásról és az értelmiség példájáról szól e terjedelmes rész egy-egy fejezete. „Tardon megvannak a képzelt falu-ldill összes szükséges kellékei: a táj kellemes, minden második ház előtt gémeskút áll, a lányok népviseletben járnak, a legények népdalokat énekelnek, a házak régi formáikban, ha úgy akarja látni az ember, inkább romantikusak, mint egészségtelenek — írja a szerző a III. rész bevezetőjében. — Szóval semmi baj nincs és »igazán nincs szebb, mint ilyen helyen élni« — mondhatná a Pestről Kövesdcn ál idevetődő autós... Nyilván csudálkozna a látogató, ha a fakéregarcú parasztoknak dicsérvén a földművelést, erős httmmögést kapna válaszul és azt, hogy »azér a nyugdíj többet ér«.” A falu-idill, a képzelt is, a múlté. És nemcsak azért, mert a hat-nyolc megmaradt, kontyos-üstökös házat kivéve, villaépületekben laknak a tardiak... Más a táj, más a kép, más a hangulat, más az életmód. A népviselet: munkában a sportolók használta melegítő, munkán kívül városi ruházat. A kapával-kaszával a vállukon a határba széledő emberek hová lettek? A téesz teherautója percek alatt széthordja őket a tanyákra, a majorokba, földekre. A falusi csöndet elűzte a traktor. A legények (nem is hallom már ezt a szót!) leszoktak a népdalról, inkább beatzenét hallgatnak magnóról vagy a rádióból. Tévé-antennák a háztetőkön, mosógépek a konyhákban, olajkályha és gáztűzhely, mozi és kisáruház. A téesz-tagok egynémelyike bosszankodik, hogy a szövetkezeti irodában kávéznak. De Orosz Margit lakásán is fölfedezem a sarokban a négyszemélyes preszszógépet, még meleg, nemrég főztek rajta két duplát. Az orvos jogosan elégedetlenkedik: baj van a higiéniával, de az egyik szövetkezeti parasztasszony nagy szakértelemmel fejtegeti: — A kislányomnak hormonzavara van, kevés a növekedési hormonja, különben teljesen egészséges. így hát most havonta följárok vele Pestre, egy tanárhoz, kezelésre meg injekciózásra. Az idézet szó szerinti. Az influenzajárvány idején négy cserépváraljai asszony ácsorgott a rendelő előtt (hiába kesereg Herédi doktor, csak nem kap pénzt a váró megnagyobbitására), majd gondoltak egyet, és elhatározták: — Amíg sorra kerülünk, beülünk a presszóba. Az egyik tardi, akihez bementem valami népi cserépedényt vásárolni, mást is kínál: — Van itt egy kőbalta, a csiszolt kőkorból való ... A nyelv még ízes, szép, tájhangok és tájszavak is vegyülnek bele. De belefészkelték magukat az új szavak, új kifejezések, egy nagyra tágult horizont ismeretének tanúbizonyságai. Tranzisztor, hormon, Indonézia, csiszolt kőkorszak, vírus, intelligens, ösztöndíj... Polgárosodás? Az is. És már megkezdődött 1935-ben, sőt még az előtt. Szabó Zoltán így okolja a paraszti hümmögést, hogy „azér a nyugdíj többet ér”: „Az út, amelyen a parasztság eddig a feleletig jutott, hosszú, nagyon hosszú. A kezdőpontja ott van valahol a paraszti világban, ahol még egységes és paraszti a szemlélet, a gondolat és a »világnézet« függő a termelés nagy és parancsoló rendjétől, a legnagyobb földesúrtól, az időjárástól és ennek urától, az Istentől... Ebben a világban a parasztság képe még zárt, világszemlélete teljes, az élet minden kérdésére tudja a maga illő és különlegesen paraszti feleletét. Ami azóta történt, hogy ez a világrend pusztulni kezdett: a civilizációs hatások áradása, az alacsony kultúrjavak nyakló nélküli süllyedése... Az iskola kiépített csatornáját jelenti azoknak a hatásoknak, melyekből például a háború is egész özönt zúdított a falura. A vasút nemcsak a közlekedést gyorsította meg, hanem a település szigetelt is jobban országgá fűzte. A könyv és a politika napról napra alakít a falu szemléletvilágán... A falu vasárnaponként, mikor fölveszi az ünneplőt, már csak visszagondol erre a világra, mint az öreg parasztok, akik szívesen emlékeznek a régi szép időkről, mikor verekedésen hullott az ember, mint ősszel a légy. Azóta megszelídültek egy kicsit a fejlődésben, az Iskola, a háború, az utazások, a város, a betű, az újság, a civilizáló erők sokféle és szintelenítő hatásai alatt, az úton, melynek kezdőpontja a régi paraszt faluban van, végpontjai nem tudni hol. Az úton, melynek csak irányát tudja a társadalomrajz úgy, ahogy megadni, célját és végpontját alig.” Egyszerű volna mindezek után folytonos vonallal ábrázolni a polgárosodást, lassú emelkedéssel jelezve a grafikon 1945-ig tartó szárát, meredekebb fölfelé íveléssel az utána következő évek fejlődését egészen máig. Alap pedig volna rá, hiszen részben ugyanazok a civilizáló erők működnek ma is, amelyek 35 éve vagy még régebben, az iskola, a vasút, sőt, volt közben még egy háború, és még egy hadifogság; a kontinuitást erőitetők érvkészlete tehát szinte hiánytalan. És mégis: ez a „polgárosodás” (így, idézőjelben!), amit a tardiak ma élnek, nem a régi gyorsabb, akadálymentesebb folytatása, hanem valami egészen más. Mi a polgárosodás? Akár Tardon, akár másutt a feudális latifundiumok megszüntetése, a termelőeszközök korszerűsödése, az iparosítás, a kis- és nagytermelők közti „szabad” verseny, a demokratikus választójog, a civilizációs eszköztár elterjedése és általánossá válása, a kötelező alapfokú iskoláztatás stb. Hogyan és hová illik ebben a folyamatban a termelőszövetkezesítés? A földosztás még beleillett. Gazdaságilag is, társadalmi, sőt pszichológiai következményeit tekintve is, hiszen 1945 után csakhamar megkezdődött a kisgazdaságok versenye és konkurrenciája, a summás- és zsellérösszetartást — ha volt ilyen — a piacra termelők közelharca váltotta. Ki adja el jobb áron? Ki szerez több földet és még több földet? Ki tudja valamelyest csökkenteni a beszolgáltatást? Ki szerzi meg a másik elől, esetleg a pult alól, némi kis megvesztegetéssel, a hiánycikk kisgépet vagy permetanyagot? A falu polgárosodása — idézőjel nélkül — ez, aminek nem volt valódi előzménye 1945 előtt, a summás világban, és nem volt folytatása, legalábbis átfogó méretekben nem, az 1960-as termelőszövetkezeti átszervezés és számos következménye. Hogy a tardiak elhalmozzák saját gyermekeiket játékkal, ruhával, pénzzel; hogy házat, fényeset, építenek nékik, de az ifjúsági klubnak, más gyermekeinek is, nem adnak egy fillért sem — ez a polgárosodás egyik egoista maradványa. A műkőlábazatú kerítések utca hosszanti parádéja szintúgy. A növénytermesztők irigykedése az állatgondozókra, az állatgondozók féltékenysége a tyúkfarmbeliekre, a tyukászoké az irodistákra és egymásra — megint csak friss polgári hagyomány. De a termelőszövetkezeti brigádok már kezdenek összeszokni... A közös munka és közös érdek egymás mellé állítja az embereket... És ki tudja, igaza van-e annak a tardi vezetőnek, aki a zárszámadó közgyűlés után így dohogott: — Két évvel ezelőtt azt kérték, osszuk szét parcellánként a munkaigényes kultúrák földjeit, akkor aztán ki-ki valóban úgy részel majd a közösből, ahogyan dolgozott. Most meg azt kérik, ne parcellázzunk, mert így együtt dolgozhatnak, és közösen könnyebb a munka. De tudom én, mi van emögött! Az, hogy így mindenki a másikra foghatja: az nem dolgozott; egyszerűen nem lehet megállapítani, ki a szorgalmas, ki a lógós. És ha mégsem ez van mögötte, hanem az, hogy az emberek, megismerve egymást és összeszokva már, valóban közösen akarnak munkálkodni? Egymást segítve és egyben egymást ellenőrizve? Hátha éppen ebben a kívánságban fejeződik ki a cél, amelyet a társadalomrajz 1935-ben még megfogalmazni se bírt? Garami László ARCKÉPEK A MÁBÓL Öv un Qakab NÉPMŰVÉSZ RIPORTER: Hány éves? ORSÖS JAKAB: ötvenéves vagyok. RIPORTER: Mióta dolgozik a zalai olajmezőn? ORSÖS JAKAB: 1940. július 8-án kezdtem dolgozni az olajiparban, vagyis ebben az évben töltöm be a harmincadik évet. Ebből három évet katonáskodtam, négy évig pedig hadifogságban voltam. RIPORTER: Mikor és miért kezdett el faragni? ORSÖS JAKAB: Négy vagy talán öt éve annak, hogy intenzíven faragok. Apám és minden rokonom faragó ember volt, és itt-ott még ma is találni közülük olyanokat, akik faragnak. Apám nyolcvan év körül jár, de most is farag. Cigány családban születtem, és ezért az előbb mosolyogtam magamban, amikor megkérdezte, hogy hány éves vagyok, mert egészen biztosan nem tudom, hogy hol és mikor születtem. Anyám is csak annyit tud, hogy egy nagy bükkös erdőben jöttem világra, amikor virágzott, de még nem bomlott ki teljesen a vadrózsa. 1945-ben lettünk törvényesen is magyar állampolgárok. Gyerekkoromat egy cigánytörzsben éltem le, a törzs élén a vajda állt, akinek semmivel sem volt többje, mint másoknak — néhány szerszám és kilenc-tíz gyerek —, de feddhetetlen életet élt, és az igazságot nemcsak hirdette, hanem ő maga is betartotta. Ha körülnéz ebben a lakásban, akkor talán nemcsak ön, hanem néha még magam sem hiszem, hogy az előbb leirt nomád környezetben nőttem fel. Gyermek- és ifjúkoromat nomád, illetve félnomád környezetben, természetközeiben töltöttem. Bizonyára így ragadt meg bennem a természet alkotta formák iránti érdeklődés és vonzalom. Apám határozott akarata ellenére sem kezdtem el faragni fiatal koromban, ellenkezésem előbb ösztönös, később pedig tudatos volt. Oka pedig az, hogy a cigányok által folytatott edényfaragás a társadalom részéről megaláztatással és megvetéssel járt. Apám az általa készített, gyakran művészi értékű munkákért cserébe leggyakrabban azt a jogot kapta, hogy az erdőszélen télire kunyhót rakhatott. 1945 a népművészet területén gyökeres változást hozott, manapság intézményesen támogatják az ilyenfajta tevékenységet. Korábban öntudatlan, most már tudatos törekvésem, hogy a cigányság faragóművészetének elemeit a magyar faragóművészet hagyományaival egyesítsem. RIPORTER: Hogyan fogadta családja, barátai és a lakótelep az ön új tevékenységét? ORSÖS JAKAB: Az emberek szinte minden újtól idegenkednek. Ám az idő és a változó körülmények sok minden, korábban elfogadhatatlan dolgot elfogadhatóvá tesznek. Eleinte a családom Orsós Jakab is idegenkedett, annyira, hogy amikor nem voltam otthon, faragásaimat kiszórták a lakásból. Én természetesen visszahordtam azokat, így aztán lassan megbékéltek. Voltak barátaim, akik, mikor faragni kezdtem, egyenesen bolondnak tartottak. De én nem hallgattam rájuk, mert tudtam, hogy nem bolondériáról, hanem arról van szó, hogy egy évtizedekig elfojtott vágyam és készségem tör utat most magának. RIPORTER: Miket farag? ORSÖS JAKAB: Székeket, asztalokat, lócákat, edényeket, tálcákat. RIPORTER: Ha a faragás biztosítaná a megélhetését, abbahagyná-e az olajiparban végzett munkáját? ORSÖS JAKAB: Köztudott dolog, hogy az iparban csaknem mindenkit, de különösen egy olyan alacsony beosztású embert, mint én vagyok, könnyen lehet helyettesíteni. Az emberek általában, és így én is, szívesebben csinálnak olyasmit, ami jobban megfelel az egyéniségüknek. RIPORTER: Budapesten hallottam önről, tudomásom szerint eddig nem szerepelt se a rádióban, se a televízióban, hogyan váltak mégis ismertté a munkái? ORSÓS JAKAB: A telepen működő művelődési klub vendégeiként az évek során sok tudós, író, orvos, színész és filmrendező járt nálunk, Gellénházán. Egyikük meglátogatott, és úgy látszik, anynyira megtetszettek a munkáim, hogy vásárolt belőlük, és barátai körében hírét vitte faragásaimnak. Ma már szinte naponta érkeznek látogatók az ország minden részéből, munkáim elkerültek Párizsba, Ukrajnába és Berlinbe is. RIPORTER: Min dolgozik most? ORSÖS JAKAB: Az Országos Népművészeti Tanács által hirdetett „Faragópályázatra” készülök, a rajzon látható asztallal, lócákkal és tállal. RIPORTER: Köszönöm a figyelmét és az idejét. Salamon Pál (Folytatjuk) A faragópályázatra készülő munkák tervei
