Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-05-30 / 11. szám
Koppány úr dühöngött, de hiába pörögtek a sámánok, hiába nyargalt előre meg vissza a lovas cselvető sereg, a nehézkes német lovagok nem mentek lépre; álltak konokul, páncéljukba bújva, és várták, hogy a támadók közelebb jöjjenek. Mígnerh Koppány úr, belátva az ingerkedés hiábavalóságát, eltakarította seregét a fejedelmi szállás alól, és Veszprémnek fordította, ahová a fejedelem magyar serege téli szállásra húzódott. Azzal talán hamarabb boldogul. Ahogyan azonban a farkasbőrösök odébbálltak, a német lovagok is megindultak a nyomukban. Lassan, libasorban kocogtak a taposott ösvényen, mert a nehéz vasakba öltözött vitézeket a hó nem bírta volna meg. Wencellin úrnak még mindig nem volt sürgős: felőle Koppány úr akár a világon se legyen. S ha mégis, majd szembe jő, és akkor minden elválik. Koppány úr se számolt megfontolás nélkül: a német, az csak német, de a veszprémi sziklán magyar áll a ma* gyárral szemben. Majd kiderül, lesz-e kedve ellenszegülni? Kevesebben is Vannak a fejedelmi csapatok, mert javukat még Géza úr szerteküldte csőszhek a többi szabad magyar nyakára, Koppány úr meg Alsó-Pannónia minden kardforgatója, nyílvetője felett parancsolt. S aztán végül: ha más nemből valók is a Koppényok, meg a Turul nembeli Arpádfiak, maga Koppány vérségi rokon, s valamennyien egy törzsből rajzottak ki, a Megyerbeliből. Igaz, Géza úr mindent elkövetett, hogy a foglaló törzseket szertekuszálja, rendjüket megbontsa, de a sajátját inkább még növesztette erőben. Hát most majd elválik — vélte Koppány úr —, lesz-e pofája törzsbellnek törzsbelire kezet emelni? S főleg: lesz-e mersze? Nem számolt rosszul Koppány úr, s nem rajta múlott, hogy mégis tévedett. Ismerte, de nem ismerte jól Csanád urat, ki Istvánnal egyívású volt, s gyerekkor óta pajtás. Nem ismerte azt a véd- és dacszövetséget, amelyet a két ember, még kölyőkkorban, félig játékból, ám félig komolyan is, egymással kötött, s amely felnőtt korra élet-halál hűséggé lett. Talán mert annyira kiegészítették egymást: István akkor is komoly, majd hogy nem komor maradt, amikor körülötte mindenkit felvetett a vígság; Csanád pedig akkor is tréfára vette a világot, amikor pedig semmi mulatságos nem mutatkozott benne. István kemény hittel nőtt fel a maga kereszténységében, Csanád a sámánok bűvölködésében sem hitt, s a keresztény isten előtt is csak azért térdepelt le, mert borral áldozott, nem félig sült büdös hússal. Istvánt olykor bosszantotta, hogy semmi sem szent előtte, mivel azonban egyet, a hozzá való hűséget, százszor szentnek tekintette, elnézte neki többi bolondságét. Bolondozott Csanád úr, de bolond nem volt. Koppány úr hiába állott a veszprémi szikla alá, s hítta őt hangos szóval, Csanád úr nem ment le a szikláról. — Innen lehányjuk a havat, ha túl sok találna a nyakunkba esni — kiáltotta vissza —, de ott hová szórjuk? Csak elsüppednénk benne! — Majd lefú onnan a szél! — felelte kétértelműen Koppány úr, de Csanád nevetett: — Egész nyáron növesztettük a körmünket, van mivel megkapaszkodni! S nem mentek le az istennek se, se pogánynak, se kereszténynek. Felmenni hozzájuk, ebben a cudar időben, pedig a somogyi lovasoknak sem mutatkozott könnyűnek. így aztán több gorombaság esett mindkét részről, mint kilőtt nyíl... Drága holmi a fegyver, okos katona nem pazarolja hiába. Koppány úr nem készült ostromra, nem is lett volna neki mivel; csak toporgott a hóban és szitkozódott. Némi csetepaténál, ami az indulat szításához elég, de nem old meg semmit, több nem történt. Aztán, bármily lassan jöttek is, megérkeztek a német lovagok, és Koppány úr, ha akart volna már, se tudott elszelelni. Előtte a sziklán Csanád úr serege, mögötte pedig félkört formáló láncban Waserburgi Wencellin úr német páncélosai. Konok kitartással jönnek egyre közelebb, s fogják mind szorosabbra a kört. A sziklán pedig egyszerre csak kezdik nem sajnálni a vesszőt: hullik a nyíl Koppány úr seregének nyakába, mint a jégeső. A többi már alig leírható. Csatának illene nevezni, pedig rövid, heves tusa után, inkább már csak mészárlás volt. Sajnálat és irgalom nélkül való mészárlás. A bekerített sereg küzdött, mint a csapdába esett farkas, de farkasok harapták az ő torkát is. A páncélosokkal szemben pedig tehetetlenek voltak, közelharcban eleve egyenlőtlennek bizonyult a küzdelem. Ez lett a veszte magának, Koppány úrnak is. Testőrei sorra hullottak el mellőle, s hamarosan — véletlen volt-e, vagy keresett alkalom? — Wencellin úrral találta szembe magát. Messziről rugaszkodtak egymásnak. Első futásra Koppány hosszú baltája elérte Wencellint, de a fonott vasingen a balta éle megcsúszott és lesiklott anélkül, hogy nem sebet, de akár ütést is mérhetett volna rá. A második fordulóra a lovag már óvatosabb volt, és lándzsájával is Az úgynevezett 1. István-kard a prágai Szent Vld Székesegyház kincstárában pontosabban célzott: kilökte a somogyi nagyúrt nyergéből. Koppány a földre esett és az egyik lába kifordult. Nem tudott talpra állni. Félkönyökre emelkedett, mire Wencellin harmadszor fordult, s ismét odaért hozzá. Koppány, hogy ne védtelen hátát tartsa oda, megint hanyatt fordult, és maga elé tartotta baltáját. Wencellin azonban megemelkedett a lovon, kétmarokra fogta kétélű pallosát, és teljes erejéből, amit a ló lendülete még fokozott is, Koppányba vágta a kardot. A nehéz vas könnyedén hatolt át a bőrruhás vezér mellkasán, kijött a hátán és a széttiport havon is áthatolva, odaszögezte őt a köves talajhoz. Koppány elhanyatlott, s mire a lovag földre szállott, már nem is hörgött; kiszállott belőle a lélek egészen. A küzdelem ezzel be is fejeződött. Aki még életben maradt, azt Csanád úr emberei, kik ez idő alatt már bőven leszállottak a szikláról, lefegyverezték és megbéklvózták. Napszálltáig se jutott a rövid téli nap, amikor már a holtakat vetkőztették, takarították. Csak Koppány testét nem engedte Wencellin úr eltakarítani. Szigorúan megparancsolta, hogy amint elesett, azonmód, földhözszegezve hagyassák, mindaddig, amíg István úr oda nem érkezik, s maga nem ítélkezik sorsáról. Éjszakára őrt állítottak a tetem mellé, hogy parancsát titkon se szegjék meg, vagy, mint Csanád úr a sátorban este, a lakománál megjegyezte: — Hogy a kardot a sötétben el ne lopják véletlenül... A német lovag ezen se sértődött meg, már csak azért sem, mert a kétélű nehéz kard valóban nagy értéket jelentett. Mindketten tudták azonban, hogy alatta a holttest még nagyobbat: akár a fejedelmi hatalom biztonságát tekintették, akár a jutalmat, amely a győzelemért feltétlenül kijár ... István úr megállóit a vérében fagyott tetem fölött, maga kezével vonta ki belőle a nehéz kardot, s adta vissza Wasserburg! Wencellinnek: — Ahogy ígértem, úgy legyen. A lázadó jószágából kettőztessék meg mindazon jószágod, vitéz úr, amit apámtól kaptál. — S mi légyen a holttal? — hajtott fejet Wencellin. — Vágassák négy részbe — felelte István, s messzire nézett. — Egy rész szögeztessék az esztergomi kapura, másik a győrire, egy ittmarad Veszprémben, negyedik pedig vitessék Erdélyországba. Hogy senki se feledje: mint jár, ki választott fejedelme ellen lázad — mondta, és továbbment onnan. (Folytatása következik) 1969-1970 XXL Két nap krónikája Ez a fejezet afféle közjáték, mint ahogyan február 10—11-i tardi látogatásom is annak számítható. „A tardi helyzet — 1969” húsz folytatását már megírtam ekkorra, tizennégyet közölt is a Magyar Hírek; érthetően kíváncsi voltam tehát, de nagyon, hogy miként vélekednek a riportsorozatról az érintettek, a tardiak. önellenőrzés? Igen, az. A riporter: a futó benyomások krónikása. Még akkor is, ha soksok emberrel beszélget, még akkor is, ha nagyon gondosan vizsgál és mérlegel. — A tardi helyzetet csak az tudná megírni igazán jól — mondta Herédi Dezső, az orvos —, aki itt él; aki belülről és nem kívülről nézi a dolgokat. Igaz. De az is igaz, hogy a kívülálló, akit nem érintenek a falu mindennapos örömei és bosszúságai, az óhatatlanul kialakuló rokon- vagy ellenszenv áramlatok; akinek nincs alkalma elnézést teremtő barátságok szövögetésére és elfogultságot alapozó összekoccanás-sorozatok akart-akaratlan előidézésére; akinek — legalábbis Tardon — nincsenek szemléletet és kapcsolatokat, ítéleteket és értékeléseket, nyilatkozatokat és mély hallgatásokat meghatározó egzisztenciális érdekei — szóval a kívülálló elfogulatlanabbul mérlegelhet, mint a „bennszülött”. Magyarázkodás a magam mentségére? Szerencsére nincs rá szükségem. A tardiak Kiss Lajosnétól Nagy József iskolaigazgatóig, dr. Herédi Dezsőtől a presszóvezető Győri Imrénéig (ez utóbbi Tóth Piroskaként 35 esztendeje Szabó Zoltán riportalanya is volt) nem olvastak súlyos bűnöket a fejemre. Akadt ugyan, aki kételkedett: „Honnan lett volna Helle Balázs fogatosnak 15—10 süldője? Becsapta az magát!” Akadt, aki a kéményseprő-tanuló 1000 forintos havi keresetét sokallta, és csak ingatta a fejét, amikor magyaráztam, hogy a kereset nem azonos a fizetéssel; a keresetbe beleszámít az ellátás, a tanulóotthonban adott szállás, sőt még a borravaló is. Akadt, aki szememre hányta: rosszakat írtam a szövetkezet elnökéről, pedig nem ő, hanem a tagság a hibás, ha a dolgok nem úgy mennek, ahogyan mehetnének; és különben is, a dolgok igenis jól mennek. — Jöjjön csak el a zárszámadó közgyűlésre, majd meglátja, meghallja, hogy igazam van! Az újságíró olykor-olykor kétszeresen is a szerencse gyermeke! Éppen érkezésem napján volt ugyanis a zárszámadás. Már reggel kilenckor sűrű rajokban jöttek a tardiak a presszó mögötti mozi felé, ünneplőbe öltözve, jókedvűen. Diós Abel, a főkönyvelőtől kaptam meg elsőnek az arcokat fényesítő elégedettség egymondatos magyarázatát: — Nem 50, hanem 65 forintot ér egy munkaegység! Ez már valóban helyreigazítandó! •Számok a zárszámadási beszámolóból: A kenyérgabona 17,5 mázsás átlagot hozott 1909- ben, a takarmánygabona 15, a kukorica 22, a borsó 7, a napraforgó 8, a cukorrépa 180, a mák 4,15, a dohány 8, a pillangósok 19, a silókukorica 100 mázsát adott holdanként. Soha ilyen termés nem volt még Tardon, soha ennyi pénzt nem látott a tagság a közösből! Mintha a természet is kedvezni akart volna a harmincas éveket a mával összehasonlító újságírónak. A természet? Csak a természet? Hisz régen is akadtak jó esztendők, és mégis ... De folytatom a számokat: a szövetkezetnek 30 szállító- és erőgépe van, valamint számtalanul sok munkagépe. A tiszta közös vagyon egy év alatt 22 612 000 forintról 27 298 000 forintra nőtt. Ebből tehermentes 21 497 000 forint. A részesedési alap 6 750 000 forint, a bruttó jövedelem 78 százaléka. A téesz további fejlesztésre, beruházásra 1 907 000 forintot fordít, biztonsági tartalékként pedig — most először! — 2 019 000 forintot tett félre. A szövetkezetnek 171 nyugdíjasa van. 289 tag vett részt a közös munkában, ők és a 15 rendszeresen dolgozó családtag összesen 72 298 munkaegységet szerzett. A tagok részesedése 5 020 000, a 02 alkalmazotté pedig 1 730 000 forint. Egy-egy szövetkezeti tagra átlagosan 17 857 forint jövedelem jut a téeszből 1969-ben végzett munkájáért. Egy-egy 10 órás munkanap értéke Tardon 99,30 forint. Hol vannak már a kezdeti, 14 forintos munkaegységet fizető idők! — büszkélkednek a szövetkezetbeliek. A kívülálló újságíró azonban nem elégedett Elkezdték a Rózsa Ferenc utca kövezését olyannyira, mint ők. Igaz, a téesz eredményesen dolgozott. Az is igaz azonban, amit a riporter annak idején megírt: egyoldalú a gazdálkodás. A zárszámadás szerint a bevételek 04 százalékét a növénytermelés adta, és csak 28 százalékát az állattenyésztés. A vetésterület 57 százalékán termelnek a tardiak gabonát. Mindössze 84 tehén és 40 koca van a Béke Termelőszövetkezet istállóiban és óljaiban ... Mennyi lehelne, mennyi lesz majd a tardiak jövedelme, ha... De azért szeptember óta valami változott. Valami? Sok minden, öt hónap itt igen-igen nagy idő. Például: Kiss Lajosék házát nem találtam. Kerestem egy zárt verandás, frissen vakolt házat a főút bal oldalán, találtam is egyet, azon a tájon, ahol Kissék otthonát sejtettem, de kiderült, hogy ez a ház szeptemberben még nem állt, Kisséké pedig azóta már kék nemesvakolat borítást kapott, megtörtént tehát a „színezés”. Aztán: Inánostné mór néma tanácselnökéknél nézi a televíziót, hanem odahaza. Továbbá: az orvos látogatásom idején még kevésbé panaszkodhat a beteghiányra, mint ez ideig. Február elején elérte Tardot is az influenzajárvány, és a 10-i betegnapló a 169-es számmal zárult. A 170. beteg maga Herédi doktor lett volna — elérte a hongkongi vírus —, de 6, az önmagát cinikusnak ítélő ember, nem betegeskedhetik. 39—40 fokos lázzal, zúgó fejjel vizsgált, osztogatott tanácsot és gyógyszert, öles szakállal, mert még borotválkozni se jutott ideje; aztán gyalogosan vagy autóval nekiindult a fekvő betegek látogatásának. Találkoztam olyan tardival, akihez éjfél után jutott el injekciózni. Kovács János tanár megállapítása: „Hihetetlen az ereje ennek az embernek! Már harmadik hete csinálja ezt, nem eszik, nem alszik, csak gyógyít”. És aminek leginkább örültem: a szövetkezet elnöke megkérte Szegedy Barnát, a tanácselnököt, hogy nézzék meg együtt a Muhi puszta országúti csárdáját, mintául ahhoz, amit a tardi bekötőút torkolatánál építenek hamarosan. Aminek viszont Piros néni — Markó Józsefné — örül legjobban: elkezdték a Rózsa Ferenc utca kövezését, mélyítik a vízlevezető árkot. Igaz, találkoztam olyan tardival is, aki meg éppen ezért elégedetlen : — Emelik a padkát, mélyítik az árkot; könnyen a nyakát szegheti az, aki valahogyan megcsúszik. És tudja, hogy van az: elég egy kevéske bor ahhoz, hogy megszédüljön az ember... Ha ezt Piros néni hallotta volna!... Garami László (Folytatjuk) Qyórt Imréné, Tóth Piroska, aki 35 esztendei« Szabó Zolttn riportalanya volt JOBBRA! Vajda Béla növénytermesztő és rakodó utánaszámolja: megvan-e a «371 forint nyereségrészesedés
