Magyar Hírek, 1970 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1970-05-30 / 11. szám
„Hajnalok tornyai dőlnek váltunkra.. ILYEN MÉLYRŐL MÉG NEM JÖTT KÖLTŐ Először csak az a vidék ismerte őt, ahol a magyar irodalmi nyelv kialakult. A magyar nyelvtudomány megállapítása szerint a legszebb magyar nyelvet napjainkban is a Sárospatak körüli falvak nyelvéből lehetne megteremteni. Budapest még semmit nem tudott róla. Ez a név, Bari Károly, s a falu, Bükkaranyos, ahol él, ismeretlenül, majdnem ismeretlenül csengett. Sárospatakon tűnt fel, az ősi művelődési központ egyik versenyén, saját költeményeivel és szavalatával. Ezek a versek pirosak voltak, forrók, arról szóltak, hogy a hajnalok „csípős szelek sörényébe fogódzkodva” érkeznek, „hajnalok tornyai dőlnek vállunkra”, a vándorcigányok, amint szekereiken haladnak, mellettük „villám hasogatta üszkös facsonkok kuporognak / az utak mellett; kormos ágaikra este / ráúszik a hold”. A cigányasszonyokról a többi közt azt írta, hogy „visszük rongyokba öltöztetett, hegedűszóval cirógatott / Isteneinket : csupa-tűz ölű asszonyainkat, / akik az árok szélén szülnek, tündérek ők; / az utak tündérei, harmattal mosakodnak, / gyöngyvirág-levélbe törölköznek.. A hang tiszta volt, a kép képzavar nélküli, a versek harmatfrisseségűek, az ember, aki írta volt e sorokat, vonzónak, erősnek, mondanivalóval teljesnek tűnt. Kitűnt, hogy gyermekembertől valók e sorok. Bari Károlynak hívják, Miskolctól nem messze, a Bükk alján, Bükkaranyos faluban él, mégpedig a cigánysoron, a Rákóczi út 20. szóm alatt. Hét testvér, s a szülők. S meknyi volt, mikor szavalóversenyeken, iskolai ünnepeken föltűnt? Tizennégy-tizenöt éves. S hogy föltűnt, Somos Ágnes riportot írt róla a Magyar Ifjúság egyik számában. A riport egy tanulmányi verseny egyik győztesét ábrázolta, s az írást elolvasta Domokos Mátyás is, a budapesti Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztője. Azután elkallódott az újság. Domokos egy hírlapboltban kikerestette, levelet írt Bükkaranyosra, verseket kért a gyermekembertől, s mikor kézhez vette a költeményeket, megmutatta azokat Illés Endrének, a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatójának, s rendre Fodor András, Juhász Ferenc, Kálnoky László, Kormos István, Lator László, Mezei András, Nagy László, Németh László, Pilinszky János, Vas István, Zelk Zoltán íróknak, költőknek. Véleményük egybehangzott: Domokos Mátyás az Élet és Irodalom egyik számában bemutatta Barit, azt írva róla, hogy „ilyen mélyről talán még senki sem érkezett soha a magyar költészetbe, s ilyen fiatalon is alig.. A költőt meghívta Pestre, a televízió képernyőjén át bemutatta az egész országnak, 3 Bari Károly harmincegy költeményét a Szépirodalmi Könyvkiadó nyomdába adta. A kötet a híres gyomai Knernél jelenik meg majd Holtak arca fölé címen. Ilyen előzmények után Ismertem meg őt, leutazva Bükkaranyosra. Ahol lakik, oda be sem lehetett menni a nagy sár miatt. Ahol él — Bükkaranyos — már-már a világ széle, az út még két falut érint, azon túl a Bükk állja el a továbbhaladást. Vékony dongájú, alacsony, ébenfekete hajú, égő szemű, már-már összeroskadni látszó, törékeny alkat állt előttem. Ügy beszél, ahogyan ír: zengő és választékos tisztaságú magyar nyelven. Elmondta, hogy édesapja vándorbádogos, úgy nőtt föl és úgy éltek sokadmagukkal, hogy „kín volt az élet”. Első versét — hosszú elbeszélő költeményt — könyvélmény hatására írta, tizenegy-tizenkét éves korában. Barsi Dénes „Eltűnik a vajdakincs” című regényének ösztönzésére „meg kellett” írja elbeszélő költeményét egy cigánykaraván életéről. Eddig összesen — mond valamit a szám? — harmincegy költeményt írt, ezek jelennek meg kötetben, s nekem átadott, iskolai kockás írkalapon még kettőt. Az egyiket, íme átnyújtom a Magyar Hírek olvasóinak. Tíz kérdést tettem föl neki, válaszait közöltem is a Magyar Nemzetben. E válaszok — Bari Károly ma tizenhét éves, a miskolci Kossuth Gimnázium második osztályának a tanulója — remegő költészetet idéztek föl, szavait valamely tiszta szitán szűrte át, válaszai bölcsen érettek és ezüstfényűek voltak, meglepett pszichológiai mélységük és vasveretű logikájuk. Ilyen mélyről, ilyen fiatalon valóban nem érkezett még költő a magyar literatúrába. Egyik válaszát újra fölidézem. Megkérdeztem tőle, „Ha egy gyermeket, egy öreget, egy madarat s egy könyvet kellene megmentenie — árvíz, tűz, veszedelem esetén —, mi után kapna először?” Ezt válaszolta: — Mindenkinek joga van az élethez, még akkor is, ha a természet rendje szerint halálBudapest, Clark Adám tér (Vámos László felv.) ra van ítélve, de nem elmúlásra. Mégis a gyermeket menteném meg, mert neki van a legtöbb joga az élethez. Annyira fiatal még, s ha az apáik bűnét magán viseli is, mert örökségként kapja elődei bűneit, mégis mentes mindenféle bűntől, s ahhoz, hogy valami éljen, tisztaságra van szükség. Csak a tiszta létezés ad jogot az örökkévalósághoz. S miért nem a madarat, vagy teszem föl, a virágot menteném meg? Szeretem a virágot, de az bűntelennek nem mondható. Lehet, hogy egy másik virág elől elvonja a fényt, elszívja az éltető vizet, s ezzel megakadályozza egy másik élet kiteljesedését. A gyermek azért tiszta, mert ahhoz, hogy anyja emlőiből szívja az életet, neki joga van. Egyszerű volt e fiú, s nagyszerű, a tiszta fogalmazás, a gondolati gazdagság, a nem keresett eredetiség, a költői árnyaltság élményében részesítve azt, aki szavait följegyezte. Egy ősi nemzetség utolsó vajdájának az unokája. E nemzetség Miskolc körül élt. Dózsa, Petőfi természetes otthonossággal ég benne, mintegy közös tűzhelyen. Verset is írt róluk, Petőfiről megremegtető költői képet villantva föl: „jövőbe látó szemeid taván mégis csónakázni indult a halál”. E lángsorok, e vállaira dőlő hajnalok, a hidegen-süvöltő telek kifejezésre kényszerítik, írnia megfellebbezhetetlenül, lebírhatatlanul kell, mert vasabroncsként feszülnek rá a mondanivalók, amelyek elől kitérni nem tud. Ilyen kényszerben él, noha nem kíván költő lenni. Az embersorsról, embervoltunkról Shakespeare mondott el mindent, mondja. A gimnázium után a Színművészeti Főiskolára szeretne bejutni. S azután már csak Hamlet szerepét játszani, éjjel és nappal, minden időben és évszakban, minden faluban és városban, zengve és dörögve és suttogva és sírva és eggyé válva vele, egészen addig, míg lélegzete bírja. Ruffy Péter Vétkeztél, fiú. éllakolál is hétszer. Uradat veszélyből kisegitéd kétszer: Most ez övét, kardot, I jer! az oldaladra. — ' Többször el ne veszítsd, úgy vigyázz magadra! Hol serege gyűl majd, négyszög-kerületben. S drága övét, kardot neki általnyújta, Ami azt jelenté, hogy már lovag újra. De tovább is egyre zokogott bánatja, Mint mikor a »Írást el a gyermek hagyja. Meg Is Kérte rögtön s Tófdfné kiadta, Gyűrűvel a gyűrű helyét változtatta; Nem irlgylé Miklós, de feszült a dolmány Maga bús szerelmét ehez elgondolván. Hanem, ajtót húzván a szerelmes pórra, Kiosont estenden a Duna partjára, S karját evezőnek négyszer-ötször vetve, Atrugja magát az apára szigetbe. [Ä fiatal pár kézfogóját a nagyfalusi ősi házban tartják meg. Mulat a vendégsereg, csak a násznagy ül mély bánatban az asztalfőn: Miklósnak mindegyre' halott szerelmese jár az eszében. ARANY JANOS elbeszélő költeménye nyomán összeállította Cs. Horváth Tibor, rajzolta Korcsmáros Pál „Mondom én!” mond Toldi — „férfi kell már ennek. Olyan asszony ez. kit jó ha sűrűn vernek — Csókra magát még is, táncra is elszánta: Halkan, öregesen, násznagyosan járta. Majd a párnutáncnak következvén sorja, , Legény Is, leány is a térdvánkost hordja, Keres egyet: csókért leteszi elébe, IMegforgatva kissé, a z marad helyébe. Anikó, főtérben mint egy virágos fa, Ott forog* a vánkost feltartja magosra, |Lesi csalfa szemmel, kit hívjon? ne hívjon? Csókra násznagy uram! Mikor, úgy estenden, jőve kunyhójához A király lovásza, Besenyői János. „Toldi vitéz! vesd le szőrcsuha-foszlányod—’ Szólt köszönés nélkül — „e z t küldi királyod S hagyja neked: holnap légy ott jelen ebben. Aztán vége se lett, hossza se* a szónak, Toldi merész útján bámúl Anikónak. Hogy harcba is indult, most hallja csudára • Hanem épen megjött kobzos u tanyára. Ráismert Anikó, el is pirult mélyen; „Nem idegen” — Miki biztatja, ne féljen, feddő szemet a lyány vete az ifjúra: „Nem, nem! az a titok nincsen elárulva. Ugy-e lovag?” — Toldi „ml az? mi az?” kérdi, „Urcsegen, e kettő egymás dolgát érti!” A bajnok kegyelmet nyer, s vele együtt hű kobzosa. A király nemesi cimet s vele birtoK«» is adományozna a legénynek, de Miklós e helyett azt kéri urától, hogy törvényadta jogával „fiúsitsa” Anikót. A fiatalok szeretik egymást, egy pár lesz belőlük, s igy utódaikban fennmaradhat a Toldi név. Jószágról majd ő gondoskodik: nekik adományozza Szalonta várát. Hónapokkal később, miután a lassan haladozó sereggel hazatérnek, Miklós találkozik végre rég látott, öreg édesanyjával. A viszontlátás sirós-mosolygós, boldog percei után a kobzosé a szó. Alig várja, hogy az övé legyen a lány. „Piroska!...” zuhant most körül a Keresztre Kebléhez szorítva, záporba förösztve, Csókolta, ölelte azt a hideg szirtet, Míg vele a nagyján valamit enyhített; BARI KÁROLY: cA izaiaas halála Északtól délig lombszagú magány, levelek hebegése, eget-verdeső madárszárnyak dörgése, micsoda király zördill a tél fekete csonttá alázott ágain? villanó lábait siratja a szél, szilánkos koronáján vércsepp korma, avar csöngése fogadta a hóvirágot, virágot a királynak, lombszagú magányt! Felhők homlokát csikorgatják lélegzésükkel a fák, mintha vihar dübörögne, zöld tűz tarajlana föl vadrózsák könnyeivel, irgalmatlanul susognak ezek a dárdák, sasokat nyársalnak föl, árnyékuk fájdalmas; szétnyílt szájú sebbel ékes király ráng: haldokló szarvas, nyugtalan csönd őrzi, szikrázó percek alszanak az elhagyott házban. I * Gyönyörű, színes reprodukciókkal díszített finn nyelvű katalógus érkezett szerkesztőségünkbe: Rácz István magyar származású művészetfényképészről és művészeti könyvek szerzőjéről szól az ismertetés, aki eddig már húsz jelentős művészeti könyvet adott közre Svájcban. Legutóbb Finnország műkincseinek hétkötetes sorozatával örvendeztette meg a finn müvészetkedvelöket. * István Rácz maailmankuulu taidevalokuvanja ja taidekirjojen tekijil on syntyperflltMn unkarilainen, mutta nykyisin Suomcn kansulaincn. Asuessuan Sveitsissfi Rácz julkaisi toiitakymmcntä suurta taidekirjaa. nyt hän on tehnyt uudellc kotimaalleen verrat toman kulttuurityön: seit* semfinosaisen Suomen taideaartcita -sarján. SUOMEN TAIDI 9
