Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)

1969-02-22 / 4. szám

M*t fAlV ■ BUJÁK II. .ASSZONY anácsba és elmondja, hogy loktoréknál pestiek vannak I nagy fekete állami autó­l pletykálkodás szenvedé­­volna az oka a falusi fia­­asszony elkívánkozásának? pletyka olyan falun, mint árokparti papsajt és pipi­­, nem lehet kiirtani, de ól­ában nem is őkoz senkinek lyobb kárt. A kis doktortié meri. törlődtek a nép emlékezeté­ből, nem egy 14—15 éves gyer­meket kérdeztem Bujákon, ki volt a főszolgabíró, az alispán, a főispán? — a szavak idege­nül hangzottak, nem tartozott hozzájuk semmiféle számukra ismert fogalom. A falusi társadalomban en­nek ellenére vannak megkö­vesedett hajszálerek, amelyek valami rejtelmes módon még mindig fenntartják a régi tár­- Attól nekünk még nem ' se jobb, se rosszabb, hogy a hírharang telekürtöli a it a maguk látogatásával.- Akkor mi a baj?- Az a baj, hogy az isko­la éppolyan izgatottan Igatják a meséjét, mint a jbeli eszpresszóban, mert id oda is betér, hogy hí­leadhassa. És ha legkö­ibb eljön hozzám az egyik ítónő, korban 'hozzám illő al asszony, akivel szeret­­— mondjuk — egy esti nűsorról beszélni, amit ők áttak, akkor szórakozottan nd valamit, azután azt kér­­i: kik voltak nálatok Pest­­’... Mondom, Debrecen is óriási falu, de Debrecen- i ez nem volt. . falusi társadalom hatal­­s változáson ment át az bbi negyed században, igok és címek örökre ki­sadalmi rangsor ósdi szerkeze­tét, vagy annak töredező em­lékét. Ebben a hajszálér háló­zatban kering a pletyka savas folyadéka, ez hurcolja az irigység és a megszólás víru­sait. Nem, a falu nem változik olyan könnyen, mint hinnők, noha életformája gyökeresen átalakult és feljavult. Ma még nehezen érti meg egymást a falusi orvos fiatal felesége és a tanácsi gépírónő, aki bujáki parasztlány, Pásztón érettsé­gizett, viseletében és modorá­ban semmiben sem különbö­zik a kis doktoráétól mégis úgy köszön neki az utcán: — Kezicsókolom ... — És ez baj? — Persze, hogy baj... Hi­szen egy évvel idősebb tőlem. Bárót! Géza Téli ködben A templom 1757-ben épült, nagy kert, magas téglafal veszi körül. Vén fák állnak a régi kertben, görcsös, nyújtózó ágak fölött a torony lándzsája látszik. A lelkészlakás hosszú, földszintes épület, bolthajtásos elő­csarnokkal, súlyos oszlopokkal. A kolostorok ridegsége vi­lági kényelemmel elegyedik, tágas termek csöndjébe széles ablakok lopják be a fényt. A belső szobában cserépkályha mormol, félhomály van, a téli délután gyöngyszürke szender­­gése. Az öregember fekete alakja aprónak és törékenynek tűnt a tétova fényben, a karosszék mélyére süppent, kezét a pi­ros bársonnyal letakart asztalon nyugtatta. Talán napok hosz­­szat így tűnődik a csendben. Harmincöt éve Buják község lelkésze Óvári Lajos. Mikor ide került, akkor itt még kegy­uradalom volt, a földek, erdők, legelők azóta a falu népé­nek tulajdonává lettek, a lelkész az államtól kap támogatást, a plébánia pedig a hivőktől adományokat. Különös módon mégis most jött el az ideje annak, hogy a kétszáz éves temp­lomot restaurálják, a „hitetlen” kor őrzi értékeit. És legelőször arról kérdeztük Óvári Lajost, valóban „hitet­len-e” ez a kor, az 6 megítélése szerint a falusi emberek élet­érzéseiben miféle változás következett be az elmúlt huszon­négy esztendő alatt, a pap saját szemével, sivárodást lát-e, vagy gazdagodást. — Ügy érzem — mondta —, a hit kétféleképpen volt kény­­szerűség valamikor; a falusi ember nemcsak lélekben, ha­nem szükségszerűen, a szokások, a körülmények folytán is félte istent. Az istenfélelem egyszerűbb dolog volt, mint szem­beszegülni a szokásokkal. Megítélésem szerint most itt Bujá­kon az emberek 40—50 százaléka hivő, s ezek hitükben sem kényszerítve, sem akadályoztatva nincsenek. Én az ilyen hi­tet őszintének találom. Aligha hiszem, hogy valójában kö­zéjük számíthatom azt a háromszáz cigányt, aki a községben él. megkeresztelkedik és követeli a temetést, de másféle dol­gával Isten elé nem járul. Arra gondolok néha, könnyebb lett a munkám, habár a hivatásom ugyanaz maradt, hála Is­tennek minden gond. ami nem a vallással kapcsolatos, le­ment a vállamról. A bujáki plébánia sem gazdálkodással, sem politikával nem foglalkozik, volt példa mind a kettőre a kegy­­uraság idején. A világ dolgába csak olyankor avatkozunk, amikor emberi-lelki kérdések vetődnek fel s tanácsainkkal a helyes döntést segíthetjük, jó irányba hathat a szavunk, vagy a cselekedetünk. — Mire gondol? — Mikor 1945-ben sor került a földosztásra, a bizottság munkájában én is részt vettem. Jónak, a hitem szempontjá­ból is megnyugtatónak édeztem azt a döntést. Azóta, ha a község érdekében tenni kell valamit, szívesen segítek mert úgy érzem, a papnak köze van kora valóságához. Tudja, mi­ről beszéltem vasárnap a templomban? — Miről? — A törpe-vízmű építéséről, mondhatnám úgy is, minden­napjainkról. Azt hiszem, a lelkésznek köze van ahhoz, ami az emberek sorsát szebbé teszi. — Az eltelt időkben érte-e sérelem? — A munkámban sohasem akadályoztak, soha a legkisebb kellemetlenségem nem volt sem a falu vezetőivel, sem a la­kóival. Barátságban élünk egymás mellett. — Sokat beszélnek arról, hogy a mostani fiatalság nem mindenben követi elődei tisztes példáját. Mi erről önnek a véleménye? * — Aki így beszél, az félrevezeti a világot és benne az em­bert. Nem akarok összehasonlításokat tenni a nemzedékek között, ki mennyit ér erkölcsben, becsületben. Lényeges kü­lönbséget nem látok, szeretem a mostani fiatalokat, elsősor­ban a nyíltságukért, őszintébb kor ez, mint a régi. A köny­­nyen ítélkezők nem veszik figyelembe a fiatalok korai érett­ségét és az őszinteségre való hajlandóságukat, azt, hogy a külsőségekkel keveset törődnek. Az erkölcsiség nem azon mú­lik. hogy elrejtjük-e vágyainkat, az ifjúság természetes je­leit. dehogyis azon múlik, összegezésképpen csak azt mond­hatom. nem aggaszt a fiatalok sorsa, jövője. — És a falu anyagi létében bekövetkezett változásokat ked­vezőnek, vagy kedvezőtlennek ítéli-e? —, összehasonlíthatatlan az emberek helyzete a régivel. Emlékszem, mi volt. és mi van. Micsoda különbség mutatko­zik étrendben, ruházkodásban, a gyermekek sorsában. Az ember felépítheti a házát, családját mindennel elláthatja anélkül, hogy a munkába bele kellene gebednie, mint a ba­romnak Nyugodtan mondhatom azt, ilyen helyzet még nem volt Bujákon S mióta maeanva eszméltem, iiyen helyzettel még nem találkoztam falun. — Hány éves a tisztelendő úr? — Hetvenhárom. Néha arra gondolok, itt volna az ideje, hogy nyugdíjba menjek de aztán maradok mégis Szeretem a falut és a hivatásomat. Van egy idős házvezetőnőm, ő vi­seli gondomat, panaszra semmiben sincs okom Elégedetten, nyugalomban élek. — Elzárkózik a világtól? — Nagy könyvtáram van. szeretem és bújom a legújabb könyveket is, tekintet nélkül az irányzatukra. Engem érdekel a más ember gondolkodása, a világ előbbrevitele és talán így nem is szakadtam ki a világból. Egészen más szemszögből, más megértéssel látom a dolgokat. — Mit jelent ez a megértés? — Soha nem kérdeztem senkitől, istenhivő-e, vagy nem. A kölcsönös megbecsülés az, ami ember és ember viszonya lehet. Sohasem zárkóztam el senkitől és semmitől, ha a hi­temet nem sértette. — Ügy hiszem, a lelkész sokat tud a falusi emberekről. Ha megengedi, kérdeznék valami furcsa dolgot. Vj ház a vén faluban (Vámos László felvételei) — Tessék, kérdezzen. — Meggyónták-e az emberek annak idején, ha az urada­lom vagyonából eltulajdonítottak valamit. Ügy értem, bűn­nek érezték-e azt a lopást? — Nem. Nem gyónták meg, nem érezték bűnnek. — És most meggyónj ák-e, ha a termelőszövetkezettől lop­nak el valamit? — Valóban furcsa kérdés. És a felelet is elég különös. Amíg az elején kényszerűségnek érezték a közös gazdálko­dást, s nem tekintették a sajátjukénak a közös vagyont, ak­kor — ha loptak — nem gyónták meg, tehát nem tekintették bűnnek. — És most? — Igaz az, még most is lopnak olykor, de meggyónják, így hát bűnnek tekintik. — Fejlődésnek nevezhetjük ezt? A szarkalábas szemű, fekete reverendás, kedves öregem­ber elmosolyodik: — Okvetlenül annak nevelhetjük. ^ * Kristóf Attila U

Next

/
Thumbnails
Contents