Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)

1969-11-29 / 24. szám

Kissé rejtvényjellegű, érdekes plakátok Jelentek meg Bécs utcáin. Annyi olvasható rajtuk, hogy a salzburgi Galerie am Markt-ban kiállítás lesz, a kiállító neve: „Nyrom”. KI gondolná, hogy ennek a művésznévnek valami köze is van Magyarországhoz? Pedig van. Az osztrák közönség előtt bemutatkozó fiatal szobrásznő magyar szülők leánya. Édesanyja az ismert textiltervező-iparművész, Szabó Éva. Nyrom tavaly fejezte be tanulmányait a bécsi képzőművészeti főiskolán, a világhírű Fritz Wotruba tanítványa volt, s máris önálló kiállítással szerepel Salzburgban.

MEGHALT

SZABÓ

FERENC

Szabó Ferenc

(Féner Tamás felv.)

Ihletének hatvanhetedik évében váratlanul elhunyt Szabó Ferenc zeneszerző, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola nyugalmazott főigazgatója, tiszteletbeli elnöke, a Magyar Zeneművészek Szövetsége elnökségének tagja, kétszeres Kossuth-díjas kiváló művész.

A hazai művészvilág, a magyar társadalom mély gyásszal fogadta a kiemelkedő zeneszerző és zenepedagógus halálhírét, akinek művei, trilógiája — a Ludas Matyi-szvit, az Emlékeztető szimfónia és a Föltámadott a tenger című oratórium — a megújult magyar zeneirodalom kiemelkedő alkotásai. Kórusműveket írt József Attila verseire, 1953 komponálta a Munkás gyászindulót, III. zongoraszonátáját 1961-ben,

II. vonósnégyesét 1962-ben mutatták be.

Szabó Ferenc a zeneszerzés mellett közéleti ember, pedagógus is volt. Fiatalok egész sorát nevelte, formálta tudatos, haladó művésszé.

Az amerikai nyugdíjak átutalásáról

A legutóbbi hetekben számtalan levél érkezett szerkesztőségünk címére, amelyekben honfitársaink az amerikai nyugdíjak Magyarországra történő átutalásának lehetőségéről érdeklődnek. Az ezzel kapcsolatos magyar—amerikai pénzügyi tárgyalásokon megállapodás született, amelynek alapján 1969. szeptember 1-től kezdődően néhány kategóriában az amerikai nyugdíjfolyósító szervek folyamatosan átutalják azok nyugdíját (járadékát), akik a Social Security Ad-Á megszámlálhatatlanul sokszínű, sokrétű, s a világ minden tájáról ideáramló vonzalmak sorában is különösen magával ragad egy levélköteg. Darabjai a földgolyó másik feléről, Ausztráliából származnak.

E levelek sajátossága, hogy egy, az óhazától tízezer kilométerre élő kis embercsoport bizonyos meghatározott irányú fejlődését tükrözi, nevezetesen az Adelaidei Magyar Ifjúsági Csoportét. Hogy milyen jellegű fejlődésről van szó? Nos — földrészekkel, óceánokkal és sokszor a földrajzi távolságoknál is gátlóbb előítéletek szakadékéval elvágva a szülőhaza kulturális életétől — néhányon egyszercsak elhatározzák, hogy megismerik, s fölfedezik maguknak azt a messzi világot, amelyhez lelkűk, szellemük mélyrétegeiben oly sok közük van.

Az első levél 1968. szeptemberében kelt, s mindössze tizenöt sorból áll. Röviden, udvariasan és tárgyilagosan hírül adja, hogy ott, az ötödik földrészen „ ... egy kis hányada a magyarságnak próbálja megtartani és továbbítani kultúránkat. Foglalkozunk színdarabokkal, tánccal, népművészettel. Természetesen csak műkedvelői alapon. Sajnos az anyag, amely rendelkezésünkre áll, nagyon kevés.”

Éppen ezért a levél írója népdalokat népművészettel foglalkozó kézikönyveket kér.

A második levél, terjedelmét tekintve kétszer akkora, mint az első. Ami a hangvételét illeti, mintha kilépne a tárgyias tartózkodásból: panaszkodik, kifejezi nyugtalanságát, amiért „minden lassan és nehezen megy” náluk. Még nem vagyunk összeszokva, azért szeretnénk magyar számokat, hogy ez értelmet, s több akaratot adjon egy zenekarba való összekovácsolódásra”. Egészséges elégedetlenség és nyugtalanság ez.

A harmadik levél nyugtázza annak a hírét, hogy az MVSZ lemezeket adott postára a számukra. De „a könyveink agyonolvasottak, mindenki kivette már legalább háromszor. Szintén örömet szerezne, ha fel tudnánk frissíteni szerény készletünket...”

ministrationnál szerezték nyugdíjjogosultságukat.

Kik kaphatnak tehát e megállapodás alapján amerikai nyugdíjat? Először is az Egyesült Államok állampolgárai, ha hazánk területén élnek.

Másodszor a Magyarországon élő magyar állampolgárok, ha nyugdíjjogosultságukat 1965. december 31. napját megelőzően szerezték.

Az említett igényjogosultak részére át-Az egyik következő levélben, sok-sok csomag könyvet, s hangszalagot megköszönve — mint akik az üdítő kortyok ízlelése közben ismerik fel önnön szomjúságuk méreteit — azt írják: „ha küldenének egy könyvjegyzéket, abból meg lehetne állapítani, mi hiányzik nekünk. Sokan nem tudnak magyarul olvasni, de szeretnék megismerni a magyar műveket angol nyelven. Egyre többen érdeklődnek a magyar földrajz, néprajz, hazai nevezetességek, személyek, helyek iránt. Csak kevesen látogathatnak haza a távolság miatt. Szeretnék képen, vásznon látni Magyarországot.”

Ezután hosszú könyvlista indult útnak Ausztráliába, majd nyomában a kiválasztott könyvek. És az egymással szorosan összefüggő kettős fejlődés során, amely a kinti csoport kulturális életében, s a köztünk levő viszonyban végbement — már magától értetődőnek érezzük, hogy a legutóbbi levél másfél sűrűn gépelt oldal, a hangja pedig meleg, baráti. Van a sorok közt önkéntelenül kibuggyanó érzelem, humor, apró öncsípkelődés („sikerült összepofoznunk egy zenekarra való fiatalt, csak a dobos lusta..."), van benne további értékes tájékoztatás az ifjúsági csoport kulturális tevékenységéről. S aztán vannak olyan megnyilvánulások, amelyek tagadhatatlanul jólesnek nekünk: „Szeretnénk szívből megköszönni az ajándékként küldött felbecsülhetetlen értékű könyveket, kottákat, útleírásokat. Köszönjük a rendszeresen küldött Magyar Híreket, amelyből értesülünk a folyó eseményekről”.

Ám minden köszönetnyilvánításnál jobban esik, hogy érezzük: az első levél óta eltelt esztendő meghozta az adelaidei ifjúsági csoport életében a fellendülést. Valóban céltudatosan ápolják körükben a magyar nyelvet, a magyar kultúrát. Erről tanúskodik minden szavuk, ezt bizonyítják jelen gondjaik, jövendő törekvéseik. „Sajnos csak így levélben tudjuk kifejezni hálánkat — írják —, kérjük fogadják el viszonzásként magyarnak maradási akaratunutalják a korábbi években felgyülemlett, de folyósításra eddig nem került nyugdíjjáradékot is.

A dollárban megállapított nyugdíj átszámítása a mindenkor érvényes hivatalos MNB árfolyamon (jelenleg 1 dollár = 29,97 forint) történik.

Érdekelt honfitársaink tehát hazatelepülésük előtt a Social Security Admin, helyi vagy központi irodájánál rendezzék nyugdíjuk átutalását is. Dr. M.

Olvasóink ívják

A burgenlandi-őrségi helyi múzeum (Unterwater Hoimatmuseumsvcreln) vezetőségét nagy veszteség érte. Farkas István alelnök tragikus körülmények között váratlanul elhunyt. Farkas István a múzeum alapítói közé tartozott, azok közé, akik elsőként ismerték fel, hogy a környéken még meglévő régi magyar települések néhány jellegzetes épületét, s a szétszórtan fellelhető használati tárgyakat valamilyen módon meg kell őrizni. 1965-ben fogott hozzá az anyag összegyűjtéséhez s átmenetileg saját házában adott helyet a néprajzi értékeket képviselő tárgyaknak. A mintegy hétszáz darabból álló gyűjteményt számos érdeklődő tekintette meg, s dr. Schmeller úr, a burgenlandi tartomány nagy elismerését nyilvánította. Akik e nemes munkában Farkas István segítőtársai voltak, nyilvános múzeumban kívánják elhelyezni a becses anyagot, ezzel egyben emléket állítva az elhunytnak. A temetésen a helyi magyar kolónia köztiszteletben álló személyiségei búcsúztatták, s a Mindszentekkor megtartott gyászülésen Benkő József választmányi tag méltatta elhunyt honfitársunk érdemeit.

*

Mély megrendüléssel értesültünk róla, hogy Fülöp Béla — aki egykor a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank főtisztviselője volt és a sportéletben is közismert, közkedvelt személyiségként, mint futballbiró működött — szeptemberben Montreálban elhunyt. Hozzátartozói, barátai Írják: utolsó percéig nagy szeretettel gondolt szülőhazájára. Halála mély gyásszal tölti el mindazokat, akik ismerték és közvetlen, segítőkész, puritán jelleméért szerették és becsülték.

Fülöp Béla

S. M.

Sok barátja és harcostársa kísérte utolsó útjára a 74 éves korában elhunyt Kozma Gyulát, a kanadai Hamilton haladó magyarságának áldozatkész tagját. A simái — amelyre az emlékezés koszorúját helyezte a Magyarok Világszövetsége is — Nyerges Sándor régi kanadás mondott búcsúbeszédet.

(Novotta Ferenc felvétele)

Tjáúűl éj közel

(Részlet egy levélből)

Szántó Miklósnak, a Magyar Hírek főszerkesztőjének,

Budapest

..........Kedves barátom —

és ha már a sajtó hatásvizsgálatáról van szó — amelyről te, mint szociológus éppen legutóbb, a Magyar Gjságirók Országos Szövetségének közgyűlésén érdekes szavakat ejtettél —, jobb példát keresve se lehet találni, mint ami velem történt, éppen lapoddal kapcsolatban ..

Pontosan egy évvel ezelőtt Salamon Pál, a kitűnő fiatal próza- és drámaíró fölkeresett az Élet és Irodalom szerkesztőségében. s közölte, hogy interjúkat készít a Magyar Hírek részére olyan emberekkel — színészekkel, sportolókkal, írókkal —, akik valamilyen okból érdekesek. Engem is ilyennek talál, nem utolsósorban annak a kettőségnek az okán, amely jellemez: újságíróként és szerkesztőként tartanak számon évek, évtizedek óta, az utóbbi nyolc—tíz évben pedig egymás után adom közre regényeimet, legutóbb épp egy olyat — a Tettenérés —, amely — szerinte — az egyik legizgalmasabb társadalmi témát, a fanatizmust veti föl.

Az ember nehezen hiszi el, hogy nem volna érdekes — kötélnek álltam hát, bár egy kezemen meg tudom számolni: hány nyilatkozatot adtam életemben. Az interjú megjelent a Magyar Hírek 1968. december 34-i számában egy túlságosan is előnyös arcképpel, amelyet Gink Károly fotóművész készített, s amelynek fölnagyított változata díszíti a Tettenérést is. (Erről a regényről esett egyébként a legtöbb szó a beszélgetés során, s próbáltam megértetni, hogy voltaképpen nem a fanatizmusról írtam a könyvet, inkább a hatalom csábításáról.)

Néhány hét múlva levelet kaptam Milánóból. A Magyar Posta cím nélkül is kézbesítette a levelet, hiszen a levélíró a borítékra írta a szerkesztőség nevét, ahol dolgozom. A levél írója: egy orvosnő, aki több mint harminc évvel ezelőtt ment el Magyarországról és Milánóban telepedett le.

Részlet a levélből:

„... ma, vasárnap lévén, nem kell korán kelnem, tehát aludhatnék. Mire még jókorább ébredtem, mint máskor. A felhalmozott újságok és szaklapok között szerencsésen pont a Magyar Hírek decemberi száma került a kezembe. Lapozgatom az újságot, s szemem megakad egy arcképen. Istenem! Én ismerem ezt az arcot.. ! Pillanatok alatt visszaszáguldok a múltba ... H. Vera, Nemes Gyuri, Ráday utca... Talán nem is emlékszik már rám... Bemutatkozás helyett írok receptpapíron ... Egyetlen kötelék volt közöttünk: akkor mind a

ketten Verát szerettük, ki-ki a maga módján... Az elmúlt években többször jártam Pesten. Kerestem Verát, hátha megtudok róla valamit — sajnos sikertelenül. Berlinben is kerestem, egy időben ott élt. Valószínű, hogy Berlin bombázása idején meghalt...”

A levél írója — ki a levélpapirosként használt recept nyomtatott szövege szerint megőrizte magyar nevét — ifjúkorom legnagyobb szerelmének, ennek a bizonyos Verának a barátnője volt. Mikor Vera 1931-ben, egy váratlan vérmérgezés nyomán, 22 éves korában, a Szent István kórházban haldokolt, s csak többszöri vérátömlesztés segítette vissza az életbe, levélíróm fogadalmat tett: orvos lesz. A Zeneakadémia növendéke volt, otthagyta a Főiskolát, hihetetlen szorgalommal letette különbözeti vizsgáit, Torinóban beiratkozott az orvosi fakultásra — 1933-ban. Azóta nem is hallottam róla; nevezzük őt dottoressa Claranak.

És most Clara — 36 év után — Gink fotójáról fölismerte az egykori fiatal egyetemi hallgatót, a Ráday utcai ház egykori látogatóját, aki — ezernyi megpróbáltatás után — még él, hatvanadik éve küszöbén, s mint úgynevezett „érdekes ember” nyilatkozik írói és szerkesztői ars poeticájáról.

Kevés kellemes dologra emlékezem múltamból olyan élesen, mint erre az ifjúkori szerelemre; természetes hát, hogy az emlékek ezüstpapírja megőrizte Clara személyét is, ha halványabban is, mint azt, akit szerettem. Hamarosan válaszoltam Milánóba, s megírtam: H. Vera — aki, mint mindketten tudjuk, valamikor 1935-ben kalandos körülmények között férjhez ment egy Schlossheim nevű, s akkor kissé náci érzelmű orvoshoz — 1956 nyarán Magyarországon járt, hogy fölkeresse megmaradt rokonait, tehát 44-ben nem halt meg Berlin bombázásakor. Akkor velem is találkozott, de már nem a régi Vera volt: három szép német gyermek anyja, F-ban élt, s gúnyosan nyilatkozott arról a mocsokról és szegénységről, ami nálunk van.

Dott. Clara válaszlevélben arról értesített, hogy a milánói főpostán felütötte a f-i telefonkönyvet, azonnal megtalálta doktor Erik Schlossheim nevét, fölhívta a számot, s a kagylót H. Vera vette föl, az akit 1944 óta halottnak hitt.

(Íme a hatásvizsgálat 1. számú eredménye: a Magyar Hírek révén a két barátnő negyedszázad után egymásra talál.)

Dott. Clara következő levelében nemcsak arról számolt be,