Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-11-15 / 23. szám
Barátunkról, a kollégáról, Vámos László fotóiról szeretnék szólni. Mondhatják, a barátság nem művészeti kategória. Igaz. De ez a barátság nem is magánügy, nem csupán néhányunk kapcsolata a fotóművésszel, aki a lapkészítés mindennapjaiban hűséges, jó társunk. Ügy érezzük, a barátság áramkörébe vonható lapunk szélesedő olvasótábora is, mindazok, akik szeretettel fogadják a híradást a szülőhazáról, akik együtt vannak velünk gondjainkban, örömeinkben. S mert számuk nem kevés és mert Vámos László riportfotói, karakterisztikus portréi a múló évek távolából a mába ívelve szinte végtelen kép-hírlánccá fonódnak össze, egy képekbe komponált históriává, Vámos László jó ismerőseinek, barátainak tábora — levelek, reagálások, biztatások hatalmaztak fel arra, hogy így fogalmazzak — túllépi az országhatárokat. A budapesti Műcsarnok, amely két hónapon át otthont ad gyűjteményes kiállításának, egy három évtizedes művészi pálya értékeinek, öröm mindannyiunknak. Öröm e merészkegyetlen válogatásban, a 100 képpel dokumentált oeuvreben pontosan fellelni, megtalálni a pálya jellemzőit: az örökös küzdést, hogy az elillanó, tovaröppenő pillanat ízéből, az élet erejéből valami megmaradjon és egy csöppnyi eleven szikra mindig, mindenkor szíven üssön; az emberrel, a robotba tört, a dolgozó, szenvedő, küzdő, szerető, az ihlet tüzében égő, az alkotás örömét élő, a pihenésben, a munka utáni fáradtságban ellágyuló emberrel való együttérzést; aztán: a haza, a haza tájainak szeretetét, a lankadatlan felfedező kedvet, az örökös kutatást, és a meglelt új felett érzett örömet. Hadd fejezzem be egyéni élménnyel. Ne tekintsék befolyásolásnak, inkább az elmondottak igazolásának. Duna-parti panoráma, az előtér éles kontúrjai mögött a város csak felsejlő képe, elmosódó tömege. Nézem a fotót, és nyomában hirtelen feltör, kavarog bennem, jelenné válik a múlt. A féligkész Erzsébet-hídra kapaszkodunk egy rozoga létrán, s a magasba érve, tekintve a város fölé, elfeledkezve, hogy pallókon át lépdelünk a mélység felett, elönt az öröm: de szép! Így nyújtjuk át ezt a miniatűr galériát — nagyrészt Vámos László ismert régi képeit, a műcsarnokbeli kiállítás „kicsinyített” dokumentumát — tanúságként ahhoz, amiről szóltunk. Cs. I. Balaton (1969) Piacon (1957) Pablo Casals (196t) Nehéz úton (1940) J. Cliff (1968) Lent: Fiakkeres (1955) Barnard professzor (1969) Lent: Amerigo Tot (1969)
