Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-07-12 / 14. szám
QYASZ Régi tolnai paraszthoz Ebben a boros, anekdotás, pinceszeres világban, amely Pincehely községben körülveszi a látogatókat, önkéntelenül felötlik a gondolat, miképpen viseli el ez a sokat próbált, sokféle közös nyomorúságot és emberi megalázást átélt falusi nép az egyéni drámák pörölycsapását? Olyan embert kerestem tehát, akit szép dunántúli kifejezéssel élve „meglátogatott a sors”. S e keresgélés közben találkoztam Borsos Lászlóval, aki születése szerint pincehelyi, apjának csekély földje és tenyérnyi szőleje volt — ezt mindig, minden körülmények között hangsúlyozzák ebben a faluban — aki már legény korában megunta a paraszti küszködést a csekély földön s azt a kevés vigasságot, amit a tenyérnyi szőlő termése nyújtott, beállott tehát az Államvasutakhoz. Borsos László találkozásunk napján mozdonyvezető, akinek államvasúti illetősége Dombóvár, az egyik legnagyobb dunántúli vasúti csomópont. Azok a vonalszakaszok, amelyeken Borsos László a szerelvényeket elvontatja, egész Magyarországot behálózzák, Miskolctól Szegedig s Pécstől Szombathelyig. Az utazgató vasutasok életformája kissé a vándorló emberek életéhez hasonlít, mivel a háztűzhelytől napokat töltenek távol. A magyar vidék jellegzetes alakja a vasutas, aki feketére kopott bőrtáskájával hazafelé ballag az állomásról, ahol szolgálatát befejezte. Ezeknek a vasutasoknak az életéből azonban hiányzik a vándorlók életének kalandossága és rendszertelensége, talán ezek a kormos, nyugodt, csöndes természetű emberek azok, akik a legszigorúbb időbeosztással élik le az életüket. A mozdonyvezető középmagas, erőteljes alkatú, lassú beszédű ember, aki ebben az órában amolyan félcivil ruházatot visel, vagyis fakóra mosott kék kezeslábast és egy kis kerek sapkát. Arcán feszes, kemény a bőr, napsütés és szél edzette ilyen rezesvörösre, azok a számlálatlan órák, amelyeket télen és nyáron a mozdony fűtőkonyháján tölt s a pályát kémleli, amelyen a szerelvényt biztonságosan továbbítani elsőrendű kötelessége. Nyugalmas, szigorú, szilárd ember, akinek a magatartásán, beszédén lehetetlen észre nem venni valamely törődöttséget. ö az az ember, akiről a faluban azt mondották, hogy meglátogatta a sors és nem is akármilyen formában. A sorscsapás felől érdeklődni kegyetlen dolog, Borsos László azonban nyílt és enyhén elborult tekintettel néz vissza a kérdezőre, aki bánata felől faggatja. — Harminc évi szép és boldog házasság után az idén márciusban eltemettem a feleségemet. Ot évig jártam vele orvostól orvosig, egyik kórházból a másikba, de az orvosok nem tudtak segíteni rajta. Rákbetegségben szenvedett. Az erdő alján, ahová nagyon jól ellátni ebben a sugaras nyári időben, fehérfalú tanyaközpont áll, a pincehelyi termelőszövetkezet gazdasága, ahol Boros László édesapja állatgondozó. Kinn a határban épül az a magtár, amelyet a nevezetes vihar összedöntött s azon az építkezésen dolgozik Boros László egyetlen fia, mint a termelőszövetkezet kőművese. A vasutasnak él az édesanyja s nemsokára a fia is megházasodik, a család tehát erős és emberséges gyűrűvel fogja körül a középtermetű mozdonyvezetőt, aki márciusban elvesztette a feleségét. A lassan öregedő vasutas mély és visszafogott sóhajokkal, nehéz megtorpanásokkal emlékezik azokra az évekre, amikor a kis falusi házból először vitte orvoshoz az asszonyt, aki egyik napról a másikra fogyni kezdett. — Először a mi orvosunk vizsgálta meg, a falusi doktor, aki a vizsgálat után igen gondterheltnek látszott és behívott. A rendelőben azután, négyszemközt azt mondta, hogy a feleségemnek alaposabb kivizsgálásra van szüksége. Bevittem a járási kórházba, ahol nagyon jó orvosok voltak és vannak most is. Azok kezelés alá vették a feleségemet s egy idő után azt mondották nekem, hogy jó lenne onkológiai vizsgálatot csináltatni, mert a betegség nem úgy megyen, ahogyan ők várták. Felvittem szegény asszonyt a pesti onkológiára, ahol a professzor úr vizsgálta meg A mozdonyvezető és ott is tartotta sugárkezelésre. Ekkor egy ideig úgy vették észre, hogy javul az állapota, de azután ismét romlani kezdett. Attól kezdve, valahányszor szabadnapos voltam, én csak aziránt érdeklődtem, hol vannak az országban orvosok, akiktől segítséget remélhetek a feleségem betegségére. így történt meg, hogy haláláig nem kevesebb, mint huszonhárom orvos vizsgálta meg szegény feleségemet. Az orvos urak, meg kell mondanom, mindent megtettek, amit emberileg meg lehet tenni, nekem azonban megmondták, hogy ne tápláljak reménységet, mert a feleségem betegsége gyógyíthatatlan. Meg lehet hosszabbítani az életét, de nem lehet megmenteni. A magyar faluról még vannak olyan emlékképeink, amelyek pletykahordó vénasszonyokról, varjúként suhanó vajákosokról szólnak. A régi magyar faluban — harminc-negyven évvel ezelőtt is még — semmi sem maradt titokban, legkevésbé a betegség, ft halálos betegség, amelyet a suttogó szomszédasszonyok előbb-utóbb a beteg tudomására hoztak abból a „jótét” elgondolásból kiindulva, hogy legyen ideje a boldogtalannak felkészülni a búcsúzásra. — A megboldogult — kérdezem a mozdonyvezetőt e nehéz párbeszéd során — sejtett valamit arról, hogy betegsége gyógyíthatatlan ? — Az utolsó percig nem volt fogalma róla. Mind a mi orvosunk, mind a kórházi orvosok rendszeresen meglátogatták, amikor éppen nem tartózkodott valamelyik kórházban, de még a pesti orvosok is bekopogtak, amikor véletlenül erre volt útjuk, vagy ezt a kis pincehelyi kitérőt be tudták illeszteni az útjukba s ha már gyógyulást nem is tudtak hozni, legalább a reménységet belecsepegtették. Szegény feleségem úgy múlt el egy márciusi éjszakán, a családi házban, hogy az utolsó percben is abban reménykedett, néhány nap múlva felkelhet és megfőzheti nekem az útravalót. De már... Pincehely községnek alig harminc éve van saját orvosa és alig húsz éve, hogy az urasági kastélyból járási kórház lett. Harminc évvel ezelőtt, amikor a gyászoló mozdonyvezető összeházasodott a márciusban elhunyt feleségével, a gyógykezelés ősi eszközökkel ment végbe, a házaspár fiúgyermeke is a családi háznál született, a községi bába beavatkozásával. A házasságkötés huszonötödik évfordulója idején kezdett külső nyomokban megmutatkozni a rettenetes betegség s az elkövetkező öt évben a mozdonyvezető huszonhárom orvossal vizsgáltatta meg az aszszonyát, aki csaknem két teljes esztendőt töltött a kórházak ágyain. A mozdonyvezető ebben az időben minden szabadnapját, teljes évi szabadságát arra fordította, hogy a feleségét vitte egyik klinikáról a másikra, a MÁV-kórházból az onkológiára, nagyhírű tanárokhoz és rákspecialistákhoz, közben teljesítette a szolgálatát. Azon a napon, amikor az asszony lehünyta a szemét, útban volt Dombóvárról Dunaújvároson át az Alföld felé. Az asszony állapota már napok óta változatlanul súlyos volt, nem lehetett előre megállapítani, hogy mikor következik be a nehéz perc. Borsost szolgálati felettesei biztosították, hogy akárhol is lesz napközben, a vasúti híradóvonalakon elérik. Így is történt. — Elhagytam Dombóvári. és útban voltam Dunaújváros felé. Teherszerelvényt vontattam. A községi doktorunk kora délután kiment a feleségemhez és szólt a fiamnak, hogy hívjanak haza, mert már nem sok idő lehet hátra. A pincehelyi állomásról értesítették a dombóvárit, onnan előreszóltak Dunaújvárosba, ahol márt várt a pihenőről behívott tartalék és átvette a szerelvényt. Én azonnal felültem az ellenkező vonatra és este nyolckor már itthon voltam. Még eszméletén volt. Ott ültem mellette, amikor lehunyta a szemét. Később kimentem az utcára, hogy elszívjak egy cigarettát. Nagyon sokan álltak a ház előtt, megszorongatták a kezemet és azt mondták, igyekezzem megnyugodni abban, ami változhatatlan és legyen az a vigasztalásom, hogy megtettem mindent, amit egy ember megtehet. A gyászt azonban nehéz elviselni. Harminc évig éltünk együtt, öt évig bajlódott szegény feleségem a betegséggel, de én még most sem tudok beletörődni, hogy otthon üres a ház. A szolgálat idején megnyugszom, mert a munka leköti a figyelmemet, de nem tudom, hogy mi lesz három év múlva, amikor elmegyek - nyugdíjba. Talán a fiam odahozza a feleségét és unokám is születik, de mennyivel más lenne, ha ketten örülhetnénk az unokának a feleségemmel, aki március óta nincs többé ... Baróti Géza TOLNA MEGYE -QYÓQ\ Kétszázötven esztendő óta ebben a községben él a Kintit család. Az ősök vándoriparosok voltak, egyikük úgy 1700 táján megtelepedett itt, s azóta talán Kintli József volt az első, aki huzamosabb időre elhagyta a falut. „Hűtlensége” néhány esztendeig tartott, hazatérése végleges. Az orvosi várószobában emberek ülnek, fekete kendős öregasszonyok, derékfájás parasztok, lehetnek úgy tíz-tizenöten. Nyoma sincs annak a nyugtalanságnak, ami sok orvosi rendelő előcsarnokára jellemző, mintha itt a betegség, a fájdalom egy pillanatra elcsitulna, körülpillantva derűt látni az arcokon. Egy öregasszony áll az ablak előtt, kifelé tekint a virágzó kertre, mikor a riporter megszólítja, nyájas bőbeszédűséggel válaszol. — Miért jött a doktorhoz, néni? — Itt vagyok minden héten, magas a vérnyomásom, ellenőriztetni kell. Máshoz nem mennék, de a Kintli doktor bácsitól nem vonakodik az ember, bizalmat ad. — Bácsi? — Hát fiatalabb nálam néhány esztendővel, de mi itt falun azokat az embereket, akiket kedvelünk, bácsinak szólítjuk, öt meg különösen, hiszen közülünk való. Ilyen orvosa soha többet nem lesz a községnek. De engem még úgyis kiszolgál halálomig. Lehet, hogy valóban igazat mond a néni, hiszen Kintli József egy ideig a fővárosi mentőszolgálat igazgató főorvosa volt, ifjú korában belgyógyászként szép jövőt jósoltak neki, s annak, hogy ez másképpen történt, oka, módja van. De ezt már mondja el a „doktor úr”, Pincehely körzeti orvosa. — Én úgy érzem, nem történt másképp, szép munkám volt, szép életem. Tehát a . jóslat végső soron bevált. Ha azt kérdeznék tőlem, miért nem maradtam Pesten, miért nem csináltam úgynevezett tudományos karriert, erre már nehezebben tudnék felelni. Mint fiatalemberben, bennem is komoly ambíció volt, alig múltam harminc esztendős, mikor kineveztek a mentők igazgató főorvosának. Minden út nyitva állt előttem, de közbejött a háború. A lakásomat, a rendelőmet bombatalálat érte, a front közeledtével lehúzódtunk ide, ebbe a kis faluba, akkor úgy gondoltuk, a visszatérés a szülőföldre csak időleges, aztán itt maradtunk és sohasem kívánkoztunk el innen. Ennek a maradni vágyásnak köze van az emberek szeretetéhez, a falun végzett orvosi munka szépségéhez, elmondhatom, a hivatásomban, az életemben is elégedettség volt az osztályrészem. Széles, erős, nyugalmat sugárzó arcán mosoly jelent meg, ugyanakkor a szeme résnyire szűkül, a tekintetében derűs, bölcs villanás. — Nincs egyetlen ember a faluban, akit személyesen ne ismernék, mondhatnám úgy is, testüket, lelkűket ismerem, éppen ezért bizalommal vesznek körül. Kitűnő körülmények között dolgozom, 12
