Magyar Hírek, 1969 (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-07-12 / 14. szám
Christian Barnard, az orvostudományt korszakalikotóan előbbrevivő fokvárosi sebészprofesszor két napon át Budapest vendége volt. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség, a Magyar Országos Atomenergia Bizottság és az Egészségügyi Minisztérium rendezésében Budapesten, a Royal Szállóban megtartott tanácskozásra érkezett Magyarországra. Arra a nagy jelentőségű ötnapos konferenciára, amelyen 11 ország 20 tudósa cserélte ki gondolatait, tapasztalatait; sugárbiológusok és fizikusok, immunológusok és pathológusok elemezték az ionizáló sugarak jelenlegi és jövőbeni szerepét a biológiai szövetek sterilizálásában és tartósításában. — A szívmotor-alkatrészek és a műszerek sterilizálása besugárzással történik; a sugárbiológia tehát elengedhetetlen segítséget nyújtott a szívátültetési gyakorlat megkezdéséhez — kezdte színes diafilmek, elektrokardiogramok és röntgenfelvételek vetítésével illusztrált s a szakemberek feszült figyelmével kísért előadását Barnard professzor. Majd munkájáról, másfél évvel ezelőtt megkezdett szívátültetés-sorozatának tapasztalatairól, a sebészi technika részleteiről, az úgynevezett donorproblematikáról és a gyógyulással, a szövődmények kezelésével kapcsolatos izgalmas kérdéskörről szólt. Tizenkét „új szives” él pillanatnyilag a világon. Barnard eddig öt szívátültetést hajtott végre; páciensei közül hárman élnek. — A fő kérdések; valóban szükség van-e szívátültetésre, kivitelezhető-e a mai sebészi technikával, és vajon lehet-e tartósan legyőzni a műtét utáni komplikációkat? Az első kettőre ma már nemcsak hitem, de meggyőződésem szerint Igennel válaszolhatok. S ugyanígy merek válaszolni a harmadik kérdésre is, akkor is, ha ez még valóban sok nyitott és orvosilag rendkívül izgalmas kérdést rejt magában — hangsúlyozta napjaink orvostudományának egyik legtöbbet emlegetett világhírű képviselője. A fokvárosi Groote Schuur kórház 48 éves szívsebésze — mint ismeretes — másfél évvel ezelőtt, a világon elsőként ültetett át szívet emberből emberbe. És szinte egyik napról a másikra az érdeklődés középpontjába került. Fiús alkatával, „fiimszínészi” megjelenésével a tudományos világ elismerésén túl csakugyan az egész világ rokonszenvét, sőt rajongását vívta ki. A szemüket Bamardra szegezők egyre népesebb tábora sztárt próbált formálni belőle, öt titkárnő tartja rendben postáját, naponta legalább 500 levelet kap, s ezeknek csupán 10 százaléka orvosi jellegű. Sokan kérnek, követelnek, magánügyeiről érdeklődnek, házassági ajánlatokat tesznek, sőt fenyegetőznek .., Képes volt'e hű maradni önmagához, ártalom nélkül elviselni a világsikert, az ezzel járó iszonyúan fárasztó állandó figyelmet, legtöbbször puszta kíváncsiságot?! Budapesti látogatása igennel válaszolt e kérdésre. Tudós maradt, aki tovább halad a megkezdett úton, akinek hite, meggyőződése, életcélja, hivatása az emberéletek megmentése, illetve meghosszabbítása, akkor is, ha mindez még komoly nehézségek leküzdését igényli. Szívesen mosolyog, készségesen ad interjút, autogramot, ...de zöldeskék szemének érdekes állandó vibrálása, finom kezének, sebészujjainak ideges játéka a belső feszültségről, a szüntelenül működő gépezetről tanúskodik. A szívátültetést a repülőgép feltalálásához hasonlítja, és hozzáteszi: még ma is zuhannak le repülők. Meggyőződése: minden új vállalkozáshoz nemcsak gondolatok és elméleti munka, hanem bátorság is kell — és hit az ügy sikerében. Vallja, hogy a tudomány fejlődésének csak a fantázia szabhat határt; minden lehetséges, ami valaha lehetetlennek tűnt, csak legyen képzeletünk feltenni a kérdést és hozzálátni a megvalósításhoz. A munkájával, személyével kapcsolatos támadások egyszerűen nem érdeklik. Mint mondta: „Engem egyetlenegy dolog érdekel: az élet!” És amikor a tudomány legidőszerűbb feladatáról faggatták, ezt válaszolta: „Mindennél fontosabb, hogy az emberek megtanulják elviselni egymást.” Heimann Ildikó (Szemes ^ßiesska A NŐK LAPJA ROVATVEZETŐJE RIPORTER: Miért és hogyan lett újságíró? SZEMES PIROSKA: Festőnek készültem. Amikor a második gyereket vártam, az egyetemi reform lehetetlenné tette, hogy befejezzem főiskolai tanulmányaimat. Választanom kellett, hogy a Szabad Szónál maradok-e karikaturista, vagy befejezem a főiskolát és festő leszek. Ha az utóbbi mellett döntök, jelentős havi keresettől estem volna el, amire akkor nagy szükségem volt. Negyedéves koromban hagytam ott a főiskolát. Bizonyára nem is éreztem már olyan átütőnek a tehetségemet, mint az első évben. Mesterem, Bernáth Aurél, akiről azóta többször is írtam, minden alkalommal szememre veti, hogy miért nem maradtam a képzőművészetnél. De azt hiszem, hogy én újságírással többet fejezhetek ki. Érdekes, hogy alakul az ember sorsa. Akkor már két gyerekem volt, így csak este tudtam dolgozni. Este pedig nehéz festeni a színek miatt, ezért elkezdtem festés helyett írni. Az átmenet nem volt túlságosan fájdalmas, talán azért nem, mert mint festőnövendék se vonzódtam a csendélethez és tájképhez, a képzőművészetben is az ember érdekelt. Az emberekről kezdtem írni. RIPORTER: Melyik újságírói műfajban érzi magát legotthonosabban? SZEMES PIROSKA: Egyikben sem, de a riportot szeretem a legjobban. És azt tartom a legnehezebb újságműfajnak. Kezdő koromban nagyon imponált egykori belpolitikai rovatvezetőm harsány diktálása. Arról ábrándoztam, hogy tízéves gyakorlat után én is ilyen biztonsággal fogok gépbe diktálni. Kétszer tíz év múlt el azóta, de erre a biztonságra máig sem tettem szert. RIPORTER: Mi a véleménye az újságíró társadalmi felelősségéről és e felelősség gyakorlati megvalósításának lehetőségeiről? SZEMES PIROSKA: Először azt akarom elmondani, hogy rettenetesen zavar, ha anyaggyűjtés közben olyan emberekkel találkozom, akiknek az a véleményük az újságíróról, hogy úgyis mást írnak, mint ami az igazság. Ezt gyakran így fejezik ki: „Mi elmondjuk, azután maga majd úgyis kicifrázza." Az is nagyon bánt, ha lenézik az újságírókat. Az évekkel ezelőtti újságírói gyakor-A NÉPMŰVÉSZET SZERELMESE getések színhelye. Nevéhez fűződik a Füred környéki romantikus csárdák felújításának ötlete is. Addig nem nyugodott, amíg a dombos, szőlősorokkal beültetett tájon a régi pincehajlékokból nem nőttek ki a korszerű vendégfogadásra alkalmas csárdák — a „Baricska”, a Tölgyfa csárda, a Koloska völgyi betyárcsárda —, hogy ezekből mára kiterebélyesedjék a Balatonvidék oly kedves csárdakultúrája. F. R. vés mosolyát, a hozzáértése, segítőkészsége keltette örömet is. Beszél franciául, angolul, németül, anyanyelvükön üdvözli az orosz, a lengyel, a cseh vásárlókat. A magyar népművészet szerelmese ez a törékeny asszony, akinek ötletei nyomán újították fel a százesztendős, zöldmázas boroskancsót, a régi paraszti világ három lábon álló, füles cseréplábasát, a fa természetes szépségét tükröző fűszermozsarat, hogy csupán néhányat említsünk. Életrekeltette a balatonkörnyéki kovácsoltvas rusztikus pince gyertyatartót, felélesztette Csipkerózsika-álmából a városlődi cserép hagyományos mintáit, amelyeket most kávéscsészéken, kompótos, tésztás tányérkákon látunk viszont, a kézzel faragott apró gyerekbútort. Lakása néprajzi múzeum, otthona, író-férje oldalán, a Balaton valóságos kulturális központja, rangos esti beszél-AZ UTASELLÁTÓ Pályaudvari éttermeiben ez évben is biztosítja turista csoportok étkeztetését KEDVEZMÉNYES ÁRON 32 féle menüből választhat 7 féle úticsomagot rendelhet Megrendelését legkésőbb 7 nappal az igénybevétel előtt írásban a következő címre kérjük küldeni: UTASELLÁTÓ V.: Üzemeltetési Osztály, Budapest, V., Veres Pálné utca 24. sz. Telefon: 189—900, 160 mellék. Turista csoportoknak kívánságra nyomtatott étkeztetési tájékoztatót küld, telefonon felvilágosítást ad az UTASELLÁTÓ Bolthajtásos, fehérre meszelt parányi üzlete olyan, mintha művész álmodta volna meg. A tárgyak önálló életet élnek benne, nem ütik agyon egymást. A cseppnyi üzlet hírét messze az országhatáron túl is ismerik, a Balaton emlékei között a hazatérő külföldi vendégek elviszik magukkal Lipták Gábornénak, a füredi kis népművészeti bolt vezetőjének ked-T tniólr Gáhornó lat szolgált is okot az ellenérzésre. Ezek a tényezők nagyon zavarnak a munkámban. Ezért, hogy biztonságérzetemet megszerezzem, szükségem van arra, hogy minden munka kezdetén előbb legyőzzem az esetleges bizalmatlanságot. Az újságíró társadalmi felelősségét abban látom, hogy ne írjon mást, mint amit a legtisztább meggyőződése diktál. Továbbá az a véleményem, hogy az úgynevezett társadalomkritikai írásokban sem szabad megsemmisítenünk a negatív szereplőket. Végül pedig az újságíró ne adja el az anyja üdvösségét egy poénért. RIPORTER: Mit tart újságírói sikernek? SZEMES PIROSKA: Sok mindent. Azt is, ha egy riportomra hirtelen áradni kezdenek a levelek, azt is, ha sajtópert indít ellenem a sértődött riportalany. Megjegyzem, hogy eddigi sajtópereimben soha nem marasztaltak el írásaim lényeges állításai miatt. Sikernek tartom azt is, ha a folyosón várnak rám az olvasók, hogy az életükről beszéljenek velem. RIPORTER: Melyik írását tartja a legsikerültebbnek és miért? SZEMES PIROSKA: Két írásomat tartom így számon. Az egyik „Hol az az utca, hol az a ház...” A másik: „Miféle orvosi lelkiismeret?’’ Az előbbit azért tartom sikeresnek, mert a legnagyobb erőpróbám volt; szinte a lehetetlent kellett megkísérelnem. Egy felnőtt ember elvesztett múltját kellett megtalálni. Egy háború alatt a Szovjetunióból német koncentrációs táborba került fiatalemberen pszichiátriai kísérleteket végeztek, aminek következtében programszerűen sikerült elfeledtetni vele múltját, nevét, szülőhelye és hozzátartozói nevét, és címét. A kudarctól félve még baráti körben sem mondtam el, hogy hónapokon át egy pszichiáter velem együtt narkóanalizises altatással megpróbálta kihámozni tudatalattijából a múltját. Az említett férfi egykori anyanyelvén csak altatásban tudott már beszélni. Amikor az első támpontnak tekinthető adatok magnóra kerültek, csak akkor hittem el magam is, hogy vállalkozásunk sikerülhet. Riportalanyom végül megtalálta a múltját s hozzátartozóit. RIPORTER: Ebből a riportjából készült televíziósfilm? Szemes Piroska: Onportré SZEMES PIROSKA: Igen, „Mondd a neved” címen. A másik riportot azért érzem sikerültnek, mert publikálása következtében egy embernek igazságot szolgáltattak. RIPORTER: Hogyan fogadná, ha gyerekei újságírók akarnának lenni? SZEMES PIROSKA: Fiam egy éve újságíró-gyakornok, és én drukkolok neki. Különben nem valószínű, hogy a lányom is belép az utánpótlás soraiba. RIPORTER: Melyik magyar nyelvű és melyik külföldi újságot olvassa legszívesebben? SZEMES PIROSKA: Bevallom, erre nem tudok válaszolni. Elolvasok mindent, ami a kezemügyébe kerül, még a megyei újságokat is. A hozzánk eljutó képes, külföldi magazinokért különösen nem rajongok, mert nem érzem elég tartalmasnak azokat. RIPORTER: Mit tart az interjúról, mint újságírói műfajról? SZEMES PIROSKA: Az interjú is közel áll hozzám, mert éppen olyan jellemrajznak tekintem, mint egy portré-karikatúrát. RIPORTER: Eddig kilenc kérdést tettem föl. Kérem nevezze meg, melyiket tartja feleslegesnek, és helyette milyen kérdésre válaszolt volna szívesebben? SZEMES PIROSKA: Nem tartottam különösebben fontosnak azt a kérdést, hogy melyik magyar nyelvű és melyik külföldi újságot olvasom legszívesebben. A többi kérdés viszont megfelelő és elégséges ahhoz, hogy egy interjúalanyt az olvasó kifárasztása nélkül be lehessen mutatni. RIPORTER: Köszönöm a figyelmét és az idejét. Salamon Pál 6 ff
