Magyar Hírek, 1968 (21. évfolyam, 24-26. szám)

1968-12-28 / 26. szám

mint jelleme —, aligha érthetünk egyet Jászi Oszkár rezignált vigaszával, a sikertelenség apoteózisával, Fényes Lászlót illetően sem. Mindent összevé­ve, történelmi mércével, végre is a tel­jesítmény számít, nem a siker. Fényes László volt „sikeres”, sőt országosan hír­neves publicista (elkapkodták azokat a lapszámokat, amelyekben egy-egy „szenzációs” Fényes-cikk jelent meg), és volt elnémított, emigrációba kény­szerült „sikertelen” bújdosó. De végső értékelésében sem sikeres újságíró, sem sikertelen emigráns volta nem so­kat jelent. Ami megmarad, az ez: íme, volt (másokkal együtt) egy magyar közíró, aki ilyen erkölcsi és politikai színvonalon ilyen életművet alkotott, ilyen körülmények között. Hogyan is mondja a költő Arany János? „Nem hal meg az, ki milliókra költi / Dús élte kincsét, ámbár napja múl.” Most, halálának negyedszázados for­dulóján amerikai magyarok bizonyára kimennek Laci bácsi sírjához, hogy ke­gyeletüket leróják emléke előtt. Kérem, tegyenek le néhány szál virágot porai nyugovóhelyén a Magyarok Világszö­vetsége és a Magyar Hírek munkatár­sai nevében is. A magyar nemzet itt­hon most ünnepelte országszerte az őszirózsás forradalom ötvenéves fordu­lóját. A mi feladatunk lesz, hogy Fé­nyes László tiszta emlékét megőrizzük, nevét és életét példaadásul megörökít­sük, hagyatékát összegyűjtsük, munkáit kiadjuk. Most, halála huszonötödik év­fordulóján, tisztelgünk emléke és bá­tor műve előtt e sorokkal. Mondjuk ki még egyszer a nevét: Fényes László — és hajoljunk meg előtte tisztelettel. Beöthy Ottó László itt közölt képeit és néhány do­kumentumát híven megőrizték), akik utolsó éveinek enyhítő társai voltak. 1944. január 30-án halt meg, most hu­szonöt éve. Nem érhette meg (mint any­­nyian mások sem, vele együtt) eszméi győzedelmét, a fasizmus és a nácizmus bukását, az „úri lócsiszárok” eltakaro­dását, az új Magyarország megszületé­sét. Magányos harcos volt pályája nagy részében, idealista bajvívó, akire csak­ugyan illik az „éradonyi lovag” szere­tetteljes elnevezés. Pályája — csakúgy, mint jelleme — mindvégig töretlen volt s életútján mindinkább ugyanazoknak az eszméknek katonája lett, amelyek korának legjobb progresszív, majd ra1- dikális polgári harcosait is eltöltötték. Ha valaki, úgy ő bizonyosan nem azért csatlakozott a Nemzeti Tanácshoz és lett később munkáspárt tagja, mert ezt elő­nyösnek, avagy hasznosnak tartotta. És mert pályája töretlen volt — csakúgy, L Kérem, nézzék meg ezt a régi, fakuló fényképet, öreg ember áll a New York-i utcán. Jó erősen fogja támaszát, a bo­tot; olcsó, készen vett ruhája mellény­zsebében megpihen a bal keze. A fény­kép jobb alsó sarkában ceruzával oda­vetve a keze írása: az öreg. Ez a fénykép 1942-ben készült, ami­kor „az éradonyi lovag” — mert őt áb­rázolja a kép — hetvenegy éves volt, és már 16 éve bújdosója széles e világnak. Az Űj Magyar Lexikon most ezt írja róla: „hírlapíró, politikus”. Jászi Osz­kár, a barát, ezt mondotta róla gyász­beszédében: „A magvetők fontosabbak lehetnek, mint az aratók, a balsiker többet jelenthet, mint a siker. A siker­telen Mazzini talán nagyobb erőforrás volt az olasz egység kivívásánál, mint a sikeres Cavour, a sikertelen Kossuth több világosságot árasztott, mint a si­keres Deák. Marx, szegényes emigráns szobájából nagyobb erők mozgatták meg a világot, mint számos diktátor fegyverrel őrzött rezidenciájából.” Hír­lapíró, művész, bátor ember, sikertelen­ség, Mazzini, Kossuth, Marx — kiről szólnak e szavak? Fényes Lászlónak hívták, 1871-ben született Éradonyban és 1944. január 30-án halt meg az emigrációban, New Yorkban. 8. Mikor e sorok írója, kisfiúként, az ér­adonyi lovag térdén ült, Fényes László ereje teljében levő, sűrű szakállú, cvikkeres férfiú volt, agglegény, újság­író, aki akkoriban egymaga annyi leve­let kapott minden héten az akkori Ma­gyarország elnyomottjaitól, üldözöttjei­től, megbántottjaitól, kisemmizettjeitől, amennyit manapság egy világlap szer­kesztősége kap egy hónap folyamán. Küzdő harcos volt, fegyvere a tolla, ereje a tisztesség. Kevesen látták nála világosabban az úri rend aljasságát, még kevesebben tűzték az övéhez ha­sonló gyilkos haraggal1 tollhegyre — tel­jes névvel és címmel — a munkásnyú­zó, cselédpofozó, panamázó pöffeszke­­dők olyan cégéres sorát, mint ő. Gyógy­szerésznek, majd mérnöknek készült, de egyetemi tanulmányait abbahagyva, már 23 éves korától fogva, 1894-től új­ságíró volt. És milyen újságíró?! Min­den szava megfontolt, adatokkal alátá­masztott, korbácsütésként ható, felhá­borodástól fűtött leleplezés, szókimon­dásában szenzáció és vihar. Volt, ami­ből válogasson, anyaga bőven. Akiket „megírt”, először sorra (jellemző!) pár­bajra hívták ki az osztályát eláruló író urat. És Fényes László, ha kellett, párbajozott — és többnyire összevag­­dalta a kihívó, „becsületükben sértett” ellenfeleit. Aztán sorra beperelték, rá­galmazásért. És Fényes László, ha kel­lett, bíróság elé is állt — és többnyire felmentették. Sokáig magányos bajvívó volt, nem tartozott egyetlen párthoz vagy cso­porthoz sem. Nem írt a „Nyugat”-ba, nem írt a „Huszadik Század”-ba, nem írt a „Népszaváéba, bár — a tízes években, immár országos hírneve tel­jében — már közel állott a polgári ra­dikálisokhoz és Károlyi Mihály pártjá­hoz. Egy árva tollal, egymagában ro­hamozta — mint ama másik, a búsképű lovag: Don Quijote — a beteg társada­lom kényes-fényes szélmalomerődítmé­nyeit. Aztán eljött — mostanában ün­nepük Magyarországon ennek ötvene­dik évfordulóját — az októberi polgári forradalom, és Fényes László, életében először, közhivatalt vállalt: a Nemzeti Tanács tagja lett és a Nemzetőrség kor­mánybiztosa. 3. Aztán rászakadt az országra a Hor­­thy-korszak éjszakája. Fényes László ismét tollat fogott, és nyílt levélben til­takozott a fehérterror embertelensége ellen. Most már letartóztatták, a Tisza István meggyilkolásában való bűnré­szesség koholt vádjával (erre is büszke volt a maga szemérmesen önérzetes módján, holta napjáig). De rosszul szá­mítottak. Fényes László ismét bizonyí­tott. Adatai, logikája pörölycsapásai alatt sorra összeomlottak a hamis ta­núk hazug vallomásai. Az utolsó szó jogán (olvassák el, kérem) így fejezte be beszédét: „ötvenedik életévemet itt töltöttem a börtönben. Szokás nálunk, vándoroknál, hogy ha elfáradunk, le­ülünk egy fa alá. A háború borzalmai­ban valóban elfáradtam, s önök, uraim, ide, az akasztófa tövéhez ültet­tek le engem. De kipihentem magam s megköszönve a jó kívánságokat (az ügyész ugyanis halálbüntetés kiszabá­sát javasolta) immár kalaplevéve kö­szöntök mindenkit s biztos léptekkel haladok, amerre az utam visz. Köszö­nöm az elnök úrnak és a bírói tanács tagjainak, hogy türelemmel meghall­gattak. Azért kellett ilyen hosszú idő nekem a beszédre, mert a bíró urakhoz szólva: minden igaz emberhez és a ké­sőbbi időkre is kellett szólanom.” Fényes Lászlót a Tisza'-gyilkosság vádja alól felmentették, körültekintő aljassággal „bizonyítékok hiányában” (és nem azért, mert a vád alaptalan volt), nehogy elégtételt követelhessen és kártalanítást igényelhessen. Egy ideig még folytatta az ellenforradalom lelep­lezését, most már a Népszava munka­társaként, de az újabb sajtóperek előre­vetették a várható megtorlás félreért­hetetlen jeleit s 1926-ban kénytelen volt emigrálni. Bécsben az „Arbeiter­zeitung” munkatársa lett s az osztrák szociáldemokrata párt tagja, de miután a magyar hatóságok ismételten kiada­tását kérték, Fényes 1934-ben, Dollfuss ellenforradalma miatt Pozsonyba mene­kült, ahonnan a náci megszállás elől 1938-ban Franciaországba, majd onnan 1940-ben az Egyesült Államokba emig­rált. Hazáját nem láthatta viszont soha. Utolsó éveiről néhány hű barátja em­lékező elbeszélése révén villan fel egy­­egy mozzanat. Borítsunk fátyolt most ez évekre, a csalódás, a magány, a be­tegség krónikájára, és mondjunk itt köszönetét azoknak (mint például Schultz Ignácnak, a mindenre gondoló barátnak, és másoknak, köztük E. R. doktornak és feleségének, akik Fényes A Budapesti Madrigál Kórus hangversenye a köröshegyi gótikus templomban EGYHÁZI ZENE MAGYARORSZÁGON A zene minden időben nagy szerepet játszott a keresztény­ség életében. Az egyházi zene és az egyház liturgiája együtt született, együtt fejlődött. Az egyházi zene Magyarországon is nagy utat tett meg vál­tozásaiban és reneszánszát éli. A budapesti és nagyobb váro­sok templomainak kórusai a kis egyházközségekbe is elláto­gatnak, ahol az egyszólamú gregorián ének, a többszólamú Palestrina-kórusműveken kívül megszólaltatják a világias színezetű egyházi szerzeményeket, és a legutóbbi időkben már a beat-zene is szerepel a zenés miséken. A magyarországi egyházi zene virágzását elég néhány pél­dával érzékeltetni: a piciny városmiskei templomban gyer­mekek éneklik Kodály oratóriumát; a Balaton melletti Kő­röshegyre Budapestről is elutaznak, hogy a gótikus templom­ban az antik egyházi muzsika mellett Liszt, Kodály, Bárdos szerzeményeiben gyönyörködjenek; a pécsi székesegyházban egyetlen év alatt harminc Palestrina-stílusú misét, húsz kü­lönböző, köztük magyar szerző műveit mutatták be. A buda­pesti templomi hangversenyek méreteire jellemző, hogy az egyházi zene védőszentjének, Szent Cecíliának ünneplésén a Szent István Bazilikában kétezerkétszáz főnyi egyesített kó­rus szerepelt. Impozáns méretű volt a Budavári Mátyás templomban, a kórus 280. évi fennállása alkalmával rendezett hangver­seny, amikor is Monteverdi szerzeményeit mutatták be. A Mátyás templomban is megszokottá válik a beat-zenés mise. Az új utakat kereső magyar egyházi zene azonban nem a nyugaton ismert beat-muzsika ismétlése. A templomi magyar beat-zene harmonizálásában, a liturgikus szöveghez alkal­mazkodásában eredeti stílust hozott. De ugyanekkor a temp­lomkórus kutatócsoportja a 14. századig visszamenően dol­gozza fel az egyházi zenét és készül az egyház utáni századok egyházi zenéinek bemutatására. A ferencrendiek budai templomában az országosan műkö­dő Magyar Actio Catolika Kapisztrán János kórusa rendezi hangversenyeit. Igen népszerű a templom gyermekkórusa, amelynek legfiatalabb tagja öt, a legidősebb tizenhárom éves. A budai templom karácsony havi programjának díszhangver­senyén Haydn: Teremtés oratóriumát adják elő. A ferencren­diek pesti templomában Kiszely Gyula zeneszerző XXIII. Já­nos emlékére komponált, lapunkban már ismertetett orató­riumát a római Santa Mária Mediatrice templomban tartott bemutatóval egyidőben adták elő. Az idősebb generáció még jól emlékezhet a felszabadulás előtti vallási viszályokra, amelyek a különböző felekezetek egyházai és hívei között dúltak hazánkban. Mindez már ré­gen a múlté, és ennek első jele volt az az egyházi hangver­seny, amelyet a Bécsikapu téri evangélikus templomban a felső-krisztinavárosi Keresztelő Szent János templom ének­kara rendezett, majd e gesztust az evangélikus egyházközség énekkara a katolikus templomban viszonozta. A magyarországi Bach-kultusz kivirágoztatásában a refor­mátus templomok kórusai, zenekarai járnak elöl. A buda­pesti Szabadság téri templomban rendezett Bach: János pas­siója előadásán az érdeklődők serege nem fért el a templom­ban. A református egyházközségek rendezte templomi hang­versenyeken a legkiválóbb operaházi énekesek is szerepel­nek. Mindezek csupán szemelvények a magyarországi egyházi zenei műsorok és hangversenyek dús programjából, amelyek iránt egyaránt érdeklődnek a hívők és a komoly zenét ked­velő nem hívők. Ják Sándor A Mátyás templomban most folyik a belső restaurálás. A munkála­tok azonban sem az istentiszteleteket, sem az egyházi zenés műso­rokat nem zavarják, így a beat-zenés misét sem.

Next

/
Thumbnails
Contents