Magyar Hírek, 1968 (21. évfolyam, 24-26. szám)

1968-11-30 / 24. szám

Kádár János, az MSZMP KB első titkára november (,-án fogadta C. L. Sulzbergert, a New York Times külpolitikai főmunkatársét, aki feleségével néhány napra hazánkba látogatott. Képünkön: C. L. Sulzberger (balróli Kádár Jánosnál. Középen Várkonyi Péter, az MSZMP KB külügyi osztályának helyettes vezetője (MTI íelv.) Gromlko és Ilku Pál aláírja a kulturális és tudományos együttműködésről szóló egyezményt tanril f tuiM ina/iyafiii f Anyanyelvűnk problémáiról számos cikk jelent meg már lapunk hasábjain. írtak róla aggódó szeretettel a szülőföldtől messze szakadtak, akik magyar nyelvünkhöz mind­halálig ragaszkodnak. Kaptunk levelet szülőktől, akiknek gondot okoz, hogy gyermekük már rosszul beszéli az óhaza nyelvét. Tanácsokat is kértek tölünk, s vitatkoztak nyel­vünkről a gyakorlati élet, a praktikum oldaláról is. Öröm és szomorúság, meghatottság és gond is vegyül az írásokba, amelyek nyelvünkről szólnak. Mindez természetes. Mint ahogy az is természetes, hogy szükséges róla beszélni. Mostani cikkünket Sinor Dénes professzor — Chairman of the Depertment of Uralic and Altaic Studies at Indiana University Bloomington, Indiana — írta. Ügy véljük, a gondolatgazdag cikkhez elsősorban talán a szakembereknek lesz mondanivalójuk. Várjuk a hozzászólásokat. Péter Jánosnak, a Magyar Népköztársaság külügyminiszterének meghívására november 14—18. között hivatalos látogatást tett ha­zánkban A. A. Gromiko, a Szovjetunió kül­ügyminisztere. A szovjet külügyminisztert fogadta Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága első titká­ra, Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke, Fock Jenő, a magyar forradalmi munkás-pa­raszt kormány elnöke. A találkozókon meleg hangú, baráti beszélgetések voltak a közös érdeklődésre számottartó kérdésekről. Gromiko magyarországi látogatása idején a két külügyminiszter tájékoztatta egymást és véleményt cserélt a nemzetközi helyzet időszerű problémáiról, a magyar—szovjet kapcsolatokról. Ismételten megállapították a világban végbemenő eseményekkel kapcso­latos nézeteik azonosságát. Gromiko találkozott Ilku Pállal, a Magyar Népköztársaság művelődésügyi miniszterével is, a felek egyezményt Írtak alá hazánk és a Szovjetunió közötti kulturális és tudományos együttműködésről. A Szovjetunió külügyminiszterének ma­gyarországi látogatása a szívélyes és a teljes egyetértés szellemében lefolytatott vélemény­­cserék, a két ország barátságának és együtt­működésének elmélyülését szolgálták. Gromi­ko meghívta Péter Jánost, hogy tegyen hiva­talos látogatást a Szovjetunióban. Külügymi­niszterünk a meghívást köszönettel elfogadta. A tárgyalások befejezése után a szovjet külügyminiszter sajtóértekezletet tartott Bu­dapesten. Jelen voltak a magyar sajtó kép­viselői és a Budapestre akkreditált, illetve itt-tartózkodó külföldi tudósítók is. MAGYAHORSZÁGON talán Széchenyi Ist­ván fejezte ki legtömörebben: Nyelvében él a nemzet. Az embercsoportokat összetartó bel­ső erők között valóban a nyelv a leghatható­­sabb. Ha egy emberi közösség tagjai „nem ér­tik meg egymást”, vagy „más nyelven beszél­nek”, akkor — érezzük — nagy baj van. Ez a megállapítás, ilyen egyszerű formában ki­fejezve, közhely és tudatosan vagy öntudat­lanul majdnem mindenkiben benne él. Ha valaki rövidebb-hosszabb tartózkodásra egy országból egy másikba kerül, nyilvánvaló, hogy meg kell tanulnia új lakóhelyének nyel­vét. A mindennapi élet szükségletei, a hiva­tás, de maga az egyszerű tisztesség is megkí­vánja ezt, hiszen lehetetlen, hogy egy gon­dolkozó ember ne érezze szükségét annak, hogy megtudja, mit gondolnak, mit mondanak körülötte embertársai. Mindez persze még fo­kozottabban érvényes akkor, ha valaki lete­lepszik egy új országban. Az amerikai ma­gyar bevándorló, aki több évtizedes tartózko­dás után sem tud angolul, nem tesz jó szolgá­latot sem magának, sem a többi amerikai magyarnak; sem az Egyesült Államoknak, sem Magyarországnak. Elszigetelt, társadal­mon kívüli életre ítéli önmagát, másokon se­gíteni alig tud, viszont mások szolgálataira állandóan rá van utalva. Gyerekei, akik lát­ják az ebből származó hátrányokat, idegen­kednek tőle, és ellenhatásként legtöbbször passzivitást, sőt ellenszenvet mutatnak és éreznek az óhaza nyelve és műveltsége iránt. Most már az a kérdés: ha valaki tényleg eldönti, hogy élete hátralevő részét más nyelvű országban tölti, s hogy gyermekei más ország polgárai lesznek, érdemes-e akkor sa­ját magyar nyelvtudását ébren tartani, s a fiataloknak, az új hazában születetteknek pe­dig a régi haza nyelvét megtanítani? Erre a kérdésre én, a magam részéről, nagyon hatá­rozottan igennel tudok válaszolni. Miért? Elsősorban általános érvényű oko­kat szeretnék említeni. Amit az ember egy­szer már tud, azt kár volna elfelejtenie. Ha valaki gyermekkorában zongorázott, kerék­pározott vágj' ügyesen festett, igazán nincsen értelme annak, hogy hanyagságból, vagy még inkább szántszándékkal elfelejtse, amit már egyszer megtanult. AZ EMBEREK milliói fáradságot és költ­séget nem kímélve, igen nagy áldozatokkal igyekeznek felnőtt korukban egy-egy nyelvet megtanulni. Érthetetlen, sőt siralmas dolog, hogy ugyanakkor mások, hanyagságból, nem­törődömségből, sokszor — bocsánat a szóért — butaságból megpróbálnak elfelejteni már tudott nyelveket. Az önáltató vigasz ilyenkor az, hogy csak „világnyelveket” érdemes ta­nulni, hogy a kis népek nyelvét sehol sem le­het felhasználni. Ez persze nem így van. Ha csak a nyelveket beszélők számától függne egy-egy nyelv fontossága, akkor mindenkinek kínait vagy hindit kellene tanulnia német vagy francia helyett is. Nem vitás, hogy az angol nyelvtudás még az angol nyelvterüle­ten kívül is hasznos, de minden nyelv hasz­nos lehet a világ minden helyén. Körülbelül a következő szabály érvényes: a kis nyelvek tu­dása ritkábban kell, de ha kell, akkor nagyon kell. Persze nem azt mondom, hogy okos do­log lenne, ha most mindenki — előre nem látható szükséghelyzetek vártában — idejét egzotikus nyelvek tanulásával töltené. Csak azt tanácsolom, hogy aki ilyen nyelvet már tud, aki a szülői házban ilyen nyelvet gyako­rolhat, ne zárkózzon el a körülmények adta lehetőségek elől, hanem igyekezzék őket ki­használni. Szinte munka nélkül, kevés fárad­sággal, egyszerűen a születés adta előnyök fenntartásával tehet szolgálatot önmagának, az új és óhazának egyaránt. Franciaországban a francia, Amerikában az angol nyelv tudása még magában véve nem előny: ezek mellett bármely más nyelv tudása kétségtelenül hasz­nos. Egy már tudott nyelv elfelejtése, elha­nyagolása tehát minden szempontból felelőt­lenség. Amikor az Egyesült Államok kormá­nya százezreket költ arra, hogy a magyar (bizony: a magyar!) nyelv oktatását és tanu­lását az egyetemeken istápolja, és ösztöndíja­kat ad született amerikaiaknak, hogy magya­rul tanuljanak, ugyanakkor az amerikai ma­gyar családok százaiban hanyagolják el a nyelv gyakorlását, fenntartását. Pedig peda­gógus szégyenemre be kell vallanom, hogy, kivételes nyelvtehetségektől eltekintve, szin­te reménytelen feladat egv született ameri­kainak olyan jól megtanulnia magyarul, mint ahogy azt egy amerikai magyar csalódból származó fiatal már tanulás nélkül is tud­ja, ha nem hanyagolta el a magyar nyelv gya­korlását. De nemcsak azért érdemes magyar nyel­vünket ápolnunk, hogy abból egy nap esetleg anyagi haszon származzék. A magyar nyelv kulcsa a magyar irodalomnak, a magyar kul­túrának, kár lenne hát kútba vetni. Mert a magyar kultúra útjai olyan tájakra vezethet­nek, amelyeknek párja, éppen magyarságuk miatt, nincs. A magyar irodalom, költészet, új horizontokat nyit meg minden ember előtt. A magyar technológia bizonyára nem ver­senytársa az amerikainak, de a magyar em­berségnek, szépségnek, szellemnek nem kell seholsem szégyenkeznie. Nincs olyan va­gyon. amely ne gazdagodna kincseivel. ÚGY GONDOLOM, hogy ezt — ha homá­lyosan, szinte szégyenkezve is — igen sok ma­gyar érzi. A fiatalabb generáció talán kevés­bé. Velük ezt megéreztetni fontos, de nehéz feladat. A nemzedékek között levő természe­tes távolság, az ízlés változása nagy akadá­lyokat gördít a megértés útjába. Kevés an­gol anyanyelvű fiatal olvassa ma élvezettel Mark Twain vagy Longfellow műveit. A ta­lán fél századdal ezelőtt iskolában megtanult magyar versek, még ha értékesek is, gyakran nem felelnek meg a mai fiatalság ízlésének — már Magyarországon sem. Hány amerikai magyar gyerek panaszolta el nekem, hogy unja Petőfinek azokat az agyoncsépelt ver­seit, amelyeket szülei unos-unatalan próbál­nak rátukmálni. De Petőfivel, sőt Adyval sem állt meg a magyar irodalom! Bármelyik magyar irodalmi folyóirat egy-egy évfolya­mában sok a magas nívójú alkotás: ezekkel kell kezdeni, ezeket kell olvastatni, magya­rázni. Tartalmilag, formailag közelebb áll­nak a mai emberhez: ma írták ezeket a má­nak. És ha ezeket megértjük, megszerettetjük, könnyebb lesz a visszanyúlós a régihez. A MAGYAR KULTÚRÁT az irodalom tükrözi leghívebben, ennek megértéséhez pe­dig nyelvtudásra van szükség. Szerezzük ezt meg, fejlesszük, ne engedjük elsorvadni! Megint csak tapasztalatból beszélek: hány második vagy harmadik generációs magyar fiatal kopogtat be nálam levéllel vagy szemé­lyesen, hogy felújítsa vagy éppen újjáteremt­se magyar nyelvtudását. De milyen kór ezt az egyetemen kezdeni, arról nem is szólva, hogy aránylag milyen kevés fiatal jut el az egye­temig és főleg olyan egyetemig, ahol magvar oktatás folyik. Én úgy érzem, hogy korábban, az alsóíokú oktatás során (például a kitűnő munkát vég­ző magyar felekezeti iskolákban) kellene a dolgot megfogni. Azoknak kellene magyar tankönyvek, nyelvi, nyelvhelyességi, módszer­tani kiadványok, lemezek, filmek, esetleg elő­adások, előadássorozatok által olyan segítsé­get nyújtani, hogy jószándékukat meg is tud­ják valósítani. A magyar kultúra és nyelv nem a múlté, nem gyerekkori emlék csupán, de lüktető va­lóság. Mondanivalója mindenki számára ér­dekes és értékes lehet, de igazán megérteni talán csak az tudja, akit még élő gyökerek kötnek a magyar valósághoz. A MAGYAR TÖRTÉNELEM hosszú sora az emigrációknak. Törökországtól Amerikáig nincsen ország, ahol akarva, nem ..karva. kényszerből vagy anélkül magyarok ne tele­pedtek volna le. De soha magyar kormány még nem törődött ilyen gonddal ezekkel az emigránsokkal. Nem tudom hány tízezer azoknak a száma, akik kapják a Magyar Hí­reket, akik várják kéthetenként a lap érke­zését. Szerénytelenség volna tőlem azt in­dítványozni a Magyarok Világszövetségének és rajta keresztül a magyar nyelv művelői­nek, hogy segítsenek abban, hogy a mai, élő magyar nyelvet a külföldre szakadt magya­rok megőrizhessék? Nem politikai, hanem emberi érdekekről van itt szó. Mert a francia, brazíliai vagy egyesült államokbeli magyar nem lesz jobb polgára fogadott hazájának azáltal, hogy a magyar nyelvet elfelejti. De hogy szegényebb ember lesz ezáltal: ebben biztos vagj'ok, Sinor Dénes (Vámos László felvételei) A budai Várhegy a Lánchíd felől. Lent: Kazincbarcikai építkezés

Next

/
Thumbnails
Contents