Magyar Hírek, 1966 (19. évfolyam, 15-17. szám)

1966-09-01 / 17. szám

nyugalmazott külügyminiszter

Sűrű, forró volt a sorsa. Fordulatok, forradalmi évek, utazások, hihetetlen viszontlátások. Mikor elment Magyarországról, Ilma húga 19 éves ragyogóan szép kislány volt. Mikor viszontlátta, Ilma húgának a kisebbik lánya volt 23 éves.

Lakása körül dúsak a kertek. A színek sötétzöldek. A fák roskadtak. Minden érik. Eső suhog. A levelek nedvesen fénylenek.

Tömött, dús kert az élete is.

öten voltak testvérek. Négyen élnek.

Egyik húga apáca volt. Harminchat évig tanított az Isteni szeretet leányainak főnöknője.

Sík Sándor, korának híres egyházi szónoka, a bátyja volt. Magyar irodalmat tanított Szegeden, a piarista rend magyarországi tartomány főnöke volt, a második világháború után irodalmi munkásságáért Kossuth-díjat kapott, s néhány éve halt meg Budapesten.

Sík Endre a Monarchia tartalékos tisztjeként került az első világháború orosz frontjára, s 1945-ben, harminc és fél évi távoliét után tért haza szülőföldjére, Rom-Budapestre.

Ilma húga a negyedik testvér. Az ötödik — soffőr volt a minap ment nyugdíjba Gyöngyösön.

A testvérek történetéből két adatot jegyeztem föl. Volt olyan idő, mikor húga apácaként tanított Magyarországon, Sík Endre pedig a forradalom bírójaként ítélkezett a szibériai Csitában. Mikor a második világháború után diplomata lett a washingtoni magyar követségen, s a külügyminisztérium dollárok hiányában több száz svájci aranyat utalt ki beruházásaira és fizetésére, Sik Endre a nagy értéket zárható fiók vagy zárható lakásajtó hiányában néhány napig paptestvérénél — a piarista rend biztonsági zárral ellátott ládájában — tartogatta.

Hány emberöltőt tartalmazhat egyetlen emberi élet?

Évtizedekkel ezelőtt egy piarista kispapot hívtak Sík Endrének Budapesten. »Békeévek«. Ferenc József a császár. A kispap később jogot tanult, ügyvédjelölt lett, s huszonhárom éves korában tartalékos tisztként az első világháború oroszországi frontjára került. Hadifogoly éveit szibériai táborokban töltötte el. Azután a világ sorsát megváltoztató forradalom katonája lett. Huszonkilenc éves korában Forradalom címen újságot szerkesztett Irkutszkban, Szibériában. Harminchárom éves, mikor előadó és egyetemi tanár lesz Moszkvában, ötvennégy esztendős, mikor több mint három évtizedes távoliét után hazatér hazájába.

Magyar követ lesz Washingtonban. Külügyminiszter Budapesten. S utazó diplomata több világrészben. E pillanatban nyugalmazott külügyminiszter, az Országos Béketanács elnöke, a megbékélést elősegítő' nemzetközi kerekasztalkonferenciák szervezője, az európai kultúra társaságának (SEC) egyik vezetője, szépiró és történetíró, a Fekete-Afrika világszerte ismert historikusa... E dús életben mindennek hihetetlen története van.

Harminchat éves korában kezdte tanulmányozni Fekete- Afrika történetét. Az első százhúsz oldalt Hitlerék közeledésekor Moszkvából Szibériába evakuálták. A háború után Sík a kéziratot Budapestre hazahozta, befejezte, megírta a teljes első és második kötetet, amely megjelent franciául, azután angolul s napjainkban tankönyvként használják Fekete-Afrika jónéhány államában.

Harminchat éves korában kezdte írni, s hetvenöt éves, mikor Daddah, Mauritania köztársasági elnöke arra kéri, hogy juttatna neki »ha tud« két francia nyelvű kötetet a Fekete-Afrikából.

— Se pillanatban, ezekben a napokban? .... — kérdem.

— Befejeztem Fekete-Afrika harmadik kötetét, írom a negyediket, folytatom Egy diplomata feljegyzései-t, megírom a második kötetet Bem-rakparti évek 49-től 61-ig címen, s a napokban rövidítettem le két kötetrq a Próbaévek-et, amelyet eredetileg négy kötetre szántam, s a sorsomat meséltem el benne 17 nyarától 23 őszéig.

Asztalán lexikonok, francia, angol könyvek, jegyzetek, irattartók. Nem ismer nyugalmat. Ég, lobog, ezer terv, gondolat és szándék röpköd a fejében, külföldi vendégeket fogad, ír, utazik, tárgyal, hajnali ötkor kel a rigókkal, hajnalban ír, délben tárgyal, délután fogadásokra siet, de nem fáradt, és nem beteg.

Testvéreiről nagy szeretettel szól. Nem választja el őket semmi. Talán csak annyi, hogy az öt testvér közül a »Bandi« látott a legmesszebbre.

— Afrikában — moiylja — az elmúlt húsz év alatt több történt, mint előtte kétezer éven át.

Így van ezzel Sik Endre is. Idén volt hetvenöt éves, s hetvenöt év alatt átélt három, vagy négy emberöltőt.

Már ősz.

De nem öreg.

Huffy Péter

rp6mmenkeim

sebész-professzor

Ügy hihetnők, az az ember, aki nap-nap után birkózik a halállal, eleven húsba vág, s ujjaival tapinthatja az életet, egy idő után hideggé válik, közönyössé a kín, a félelem iránt, hisz annyit látott, annyi megmenekülést és elmúlást, hogy számára már sem az egyik, sem a másik nem jelenthet sokat.

Pommersheim professzor másféle ember. Azok közé az orvosok közé tartozik, akik sohasem tekintik puszta kóresetnek a beteget. Egész életében megőrizte hivatásának izgalmát, szenvedélyét, igazi lényegét: a humánumot.

1914-ben avatták doktorrá, 1933-ban nevezték ki egyetemi magántanárnak, ugyanekkor Budapest főorvosa lett, aztán a László-kórház sebészeti osztályának élére került, ö használta először a magyar gyógyászatban a szulfamit készítményeket és attól kezdve az egyik súlyos kór, a szövődményes orbánc gyógyítható betegség lett.

— A háború végén a Rókus kórház pincéjében operáltunk. Hosszú ideig villanyvilágítás és sterilizálási lehetőségek nélkül, a körülmények a Semmelweis előtti időket idézték, lizoformmal fertőtlenítettünk és papírvattával pótoltuk a kötszereket.

Azok az idők már elmúlottak. Pommersheim professzor az emléküket sem szívesen idézi.

— Orvos vagyok és tudom, hogy az emberiség egyetlen méltó és lehetséges létformája a béke. A sebész munkája sem mehet végbe a halál közelében, félelemben.

Korunk egyik legkiválóbb struma-specialistája. Majdnem mindennap műtétet végez most is a Rókus-kórházban.

— Kiket operál, professzor úr?

— Számomra a betegség súlyossága, a műtét bonyolultsága jelenti a választást. Ez határozza meg, kiket operálok. A magyar egészségügy az utóbbi "húsz esztendő alatt elérte azt az állapotot, amit így határozhatnánk meg: minden az emberért történik.

Az európai hírű sebész ingyen operál. Munkásokat, parasztokat, embereket, akik betegek.

(Bocsánat a furcsa kitérőért, de a gépírónő, akinek diktálok, közbeszól:

— Engem is Pommersheim professzor operált strumával. Műtét közben vicceket mesélt, s amíg hallgattam a hangját, a félelem kiszállt belőlem.

Nézem a nyakát, a vágás nyomát alig-alig lehet észrevenni.)

— Professzor úr, véleménye szerint mi az orvosi hivatás, magatartás lényege?

— A beteg élete és az egészsége a fő, ügyi, s nem holmi mellékes dolgok, hogy most szombat este van és az a beteg, aki félelemben él, nem láthat orvost. Nem emlékszem rá, mikor ment el tőlünk beteg úgy, hogy nem engedte magát megoperálni. Mert, ügyi, a sebész dolga nem a műtőasztalon kezdődik, hanem sokkal előbb, amikor bizalmat ébreszt, magatartásával felkelti a biztonság érzését. És ez emberszeretet, életszeretet nélkül lehetetlen.

Ügyi? — mondja és melegfényű szemével hunyorít.

— Én professzor voltam a régi időkben is, most is az vagyok. Munkámat a legkedvezőbb körülmények között végzem, s alkalmam van tapasztalataimat átadni a következő nemzedéknek. Kicsikét büszke vagyok arra, hogy alorvosaim egy kivételével valamennyien főorvosok lettek.

— Mi a véleménye » fiatalokról?

— Amit a fiatalokról mostanában gyakorta mondanak, hogy felületesek, s nem tisztelnek semmiféle tekintélyt, én sohasem tapasztaltam. Nagyon tanulékonyak, végtelenül hálásak, minden érdekli őket. Műtét után bemennek a beteghez és örömmel újságolják nekem, hogy milyen jól van. Minek örültök? — mondom ilyenkor — hiszen természetes az, ha a beteg meggyógyul, ügyi, ez a rendje a világnak.

—- Professzor úr hogyan piheni ki a műtétek fáradalmait?

— Nagyon szeretek kocsit vezetni. Műtét után kihajtok a budai hegyekbe, kiszellőztetem a fejemet. Valamikor vitorláztam, sportoltam, dehát most már 75 éves vagyok, megelégszem az autózással. Szeretem a szép képeket, nagy könyvtáram van, másfajta, hangosabb örömöket sohasem kerestem.

Egy VIII. kerületi csöndes utcában él feleségével. A lánya Svájcba ment férjhez, a fia Budapesten sebészadjunktus.

— Vannak betegek, akik évenként megünneplik műtétjük évfordulóját. Ilyenkor levelet írnak nekem, megköszönik azt, amit értük tettem. Minden ilyen levél örömet okoz, bár jól tudom, csak a kötelességemet teljesítettem. Most már a fiam is kap ilyen leveleket.

*

Amikor elbúcsúztunk, s lefelé indultam a lépcsőn, hátulról apáskodva megcsípte a karomat.

— Ügyi, jobb hogy így találkozunk és nem a műtőasztalon.

Arra gondoltam, valóban jobb. De, ha úgy hozná egyszer a sorsom, nyugodtabban feküdnék a műtőlámpák fényében, ha tudnám, hogy az ő keze alá kerülök.

Kristóf Attila

r

Krúdy Adóm

volt repülő-alezredes

Délután háromkor találkozunk a pesti Üjságíróklubban. Ismeretségünk egy kurta telefonbeszélgetésre terjed, mégis azonnal megismerem. Az unoka-öcs: Krúdy Ádám, volt m. kir. repülőalezredes megdöbbentő hűséggel viseli az író nagybácsi: Krúdy Gyula vonásait. Hanyag tartásban ül, kissé félrehajtott fejjel, egy pohár konyak fölött. Kezét is avval a tűnődő, szinte közömbös mozdulattal nyújtja, amellyel az író fogadta az új ismerősöket.

Krúdy Ádám a »nyíri pajkosok« lusta szempilláit s a súlyos, ábrándos pillák alól kivillanó tűnődő tekintetét örökölte, ama »búskomoly« pillantást, amellyel a nyíri úriemberek tekintettek a világba.

A volt repülő-alezredes — aki a kassai repülőtér parancsnoka volt azon a napon, amelyen a német repülőgépek szovjet felségjelekkel álcázva bombázták Kassát, hogy a Horthy kormánynak ürügyet szolgáltassanak a hadbaszállásra — 1907. december 23-án született.

— Egy napra esett a névnapom, a születésnapom és a karácsony. Én minden évben csak egyszer kaptam ajándékot.

S nyomban egy anekdotát kanyarit e hármas ünnepnap köré avval a hanyag, elegáns formakészséggel, amely az író Krúdy legsajátosabb tulajdonsága volt. Festőművész akart lenni, de atyai parancsra jelentkezett a Ludovika Akadémiára: családi alapítványi helyre. 1930-ban tűzérhadnaggyá avatták.

— Miskolcra akartak helyezni, de én nem szerettem Miskolcot. Pilótaiskolára jelentkeztem. Állítólag jó repülő lett belőlem. Mátyásföldön, egy bemutató-csoportban szolgáltam, majd hűt évre kölcsönadtak a polgári légiforgalomnak.

1939-től a kassai Repülő Akadémia vezető tanár-parancsnoka. Ott éli át azt a bizonyos álcázott bombatámadást, amelyről jelentést tesz a Honvédelmi Minisztériumban. Amikor a háború kitör, megbízzák az éjszakai vadászrepülő kötelék megszervezésével.

— Annak a jelentésnek volt valami hatása az ön további sorsára?

— Annak nem... Nem csináltam belőle titkot, hogy mi történt Kassán... De ami később következett, az egyedül annak volt köszönhető, hogy Riss János altábornaggyal és társaival megkíséreltük létrehozni a katonai ellenállást.

De mi következett?

1944 júniusában a Honvédelmi Minisztériumba helyezik, októberben rendelkezési állományba kerül, majd letartóztatják. Margit-körúti katonai fogház, Sopron-I^őhida. 1945. január 21-én Szálasi parancsára lefokozzák s Németországba deportálják. Április végén szabadul, visszatér Budapestre. A nyíri úriember a demokratikus Magyarország hadseregében alezredesi ranggal szolgál.

Mindezt oly természetes, patakzó mesélő-kedvvel mondja el, mint egy Krúdy karcolat hőse, lusta kis mosolyokkal, ujjún meg-megforgatva címeres gyűrűjét, a váratlan fordulatokat is hangsúlytalanul hangsúlyozva. 1948-ban karikatúrákat rajzol a közelmúltban elhunyt Király Dezső — Rex — szatirikus hetilapjába s a karikatúrák miatt menesztik a hadseregből. Megfellebbezi az elbocsátást, mire visszaveszik tényleges állományba.

— Amikor ez megtörtént, leköszöntem és nyugdíjba mentem.

1951 júniusában, mint volt horthysta repülőtisztet, kitelepítik Hort községbe. Ott cséplőmunkás, falusi órák orvosa, fölcsap faszobrásznak, míg újra fordul a sorsa, visszatérhet Budapestre.

Lakást és állást kap. Szerkesztő műszaki rajzoló lesz egy mechanikai üzemben, fiát — harmadik jelentkezésre — felveszik a Műegyetemre. Idén szerezte meg a mérnöki diplomát.

Az élettörténet sűrű szövetét anekdoták és csiklandós történetek szövik át, az emberi derű aranyszálai. A volt repülőalezredes ma egy ipari nagyüzem osztályvezetője, van egy kis kocsija, amelyet ajándékba kapott külföldről. Pontosan öt órakor feláll és kezet nyújt:

— Bocsáss meg, mennem kell... A fiamnak holnap lesz az esküvője s még dolgom van.

Rugalmasan, kissé görnyedten, sietség nélkül távozik. Az öreg pincér, aki még talpalt az Otthon körben a régi pesti hírlapírók és írók feketéivel, hunyorogva, sápadtan néz utána, mint aki kisértetet lát.

— Bocsánatot kérek, mintha Krúdy úr távozott volna...

— Igen — mondom csöndesen —, Krúdy úr távozott...

Baráti Géza

8