Magyar Hírek, 1966 (19. évfolyam, 15-17. szám)
1966-09-01 / 17. szám
DR. JÓBORÚ MAGDA nagykövet A nagykövet kivágott nyári ruhában érkezik a Rózsadombi cukrászdába, ahol randevúnk van. Az augusztusi melegben limonádét rendel, megissza, megjegyzi, hogy elég rossz, s felém fordul: — Tessék. Beszélgethetünk. Kitűnő megjelenésű ember, fesztelen és nagyon okos. A nagykövet angolul, oroszul, franciául és németül ért és beszél, de görögül is tanult és olvas latinul is. Szépen beszél. Pontosan fogalmaz. Fegyelmezetten gondolkozik. A fegyelmet a latin nyelv gyönyörű belső szigorából merítette talán? A nagykövet ugyanis latin-tanár. De nem Kosztolányi. Pacsirtájának poros, öreg tanárai közül való. 1941-ben Mezőtúron egy huszonhárom éves kunszentmiklósi kislány kezdett magyart, meg latint tanítani. Kerek huszonöt esztendő múlva egy budai asszony foglalta el — nagyköveti rangban! — a magyar kormány állandó UNESCO-képviselőjének a posztját Párizsban. A volt mezőtúri tanárnő és a nagykövet egyazon személy. Jóború Magdának hívják, közéletünk egyik érdekes egyénisége. A háború alatt Sub auspiciis gubernatoris kitüntetéssel, «kormányzói aranygyűrűvel« doktorált Budapesten. — A gyűrű ugyan nem volt arany, a háborús idők miatt csak aranyozott, s a gyűrű bizony a háborús időkben el is kallódott. Sok minden más is történt a világban, s a magyar históriában. A tudás azonban, amelyet a Sub auspiciis doktorráavatás jelképezett, megmaradt, gyarapodott s hat napjainkban is. Jóború Magda kiváló pedagógus volt és maradt. Az élet állomásai? Egy pálya kilométerkövei? Az út, amelyet megtett Mezőtúrtól Párizsig? — 1941-től 46-ig tanár voltam Mezőtúron. 46-tól 48-ig népi kollégium igazgatója. 48-től 50-ig a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének a főtitkára. 1950-től 58-ig miniszterhelyettes, 58 óta pedig az Országos' Széchényi Könyvtár főigazgatója és a Magyar Unesco Bizottság elnöke. S docens a tudományegyetemen. — S melyik munka volt a nagyon kedves? Mosoly. Nem szelíd mosoly, hanem okos mosoly, amely áthat, átvilágít az emberen. — A "Zrínyi Ilona« volt az első női népi kollégium Magyarországon. Igen szerettem azokat a friss felfogású, tudásra szomjas lányokat, az induló, teljesen új nemzedéket. — S mi lett a tanártársakkal, akikkel együtt végzett — Sub auspiciis? Szétszórta őket az idő? — Nem; élnek, megvannak, tanítanak. Dr. Fajcsek Mag-., da, akit velem együtt avattak aranygyűrűs doktorrá, az olvasószolgálatot vezeti abban a könyvtárban, amelyet vezetek. — Irigylésre méltó hivatás: másfél millió könyv között élni... Közöttük mi a legkedvesebb? — A Korvinákat szeretem. Mi őrizzük a Halotti beszédet, a "Képes Krónikát«. Ez a legnagyobb közgyűjteményünk, amelynek polcain ott sorakozik minden magyarországi könyv, minden Magyarországról szóló könyv és minden magyar származású szerző könyve, bárhol jelent is meg. Mi ^öltözünk föl elsőnek a Várba, az újjáépített Várpalota tabáni szárnyába, a döntés szerint már 1970-ben. — Költözünk? — kérdem, s a többes számra gondolok. A többes szám az eltéphetetlen kötelékre utal, a gyengéd szálakra, amelyek a «-körülbelül« másfél millió kötethez fűzik — a nagykövet nem tud és nem szeretne az Országos Széchényi Könyvtártól végleg elszakadni. Néhány évre válik meg csupán Mátyás király kecskebőr kötésű remekeitől, ősnyomtatványainktól, a hungaricáktól, a Korvinák aranyos iniciáléitól, ettől a halványzöld, naparany és kárminpiros ragyogástól. Párizsba egyedül utazik. Szülei nem élnek, férje meghalt, gyermeke nincs. Van valami tanáros szigor a sorsában is. A volt latin tanár és mai magyar diplomata, ez a női nagykövet azonban nem zárt ember, nem egyedülálló és nem magános. Valami mély áramkör kapcsolja össze az egész világgal. A magános ember' nemegyszer az összes ember, valamennyi ember sorsában oldódik fel igazán. így van ez valahogy Dr. Jóború Magdával is. — A Magyar UNESCO Bizottság hathónapos tanfolyamot indított a figíal államok új hidrológusai számára, UNESCO szemináriumot rendeztünk Budapesten a középiskolai matematika-kutatásról, nemzetközi szimpoziont az audio-vizuális nevelési eszközökről, egyik történészünk Etiópiában tanít, egyik iskolaigazgatónk a madagaszkári főiskolán... ... S mintha fegyelmezett egyénisége föllobogna; mintha az okos, kissé hideg szemből láng csapna ki; mintha elhallgatása mögött e szavak bujkálnának: segítség, testvériség. Az UNESCO közgyűlése egyébként két évvel ezelőtt Dr. Jóború Magdát a végrehajtótanács tagjává választotta. Ez az UNESCO vezető testületé. A volt mezőtúri latintanáron kívül, az öt világrészből, még 29 tagja van. R. P.. Hincz Gyula grafikusművész Nem tudhatom, mit értenek belőle mások. Nem tudom, milyen embernek ismerik az ismerősei. Egy este és egy reggel beszéltem vele. Néztem az arc fáradt vonalait, a szem elevenségét, a kéz nyugtalanságát, a képek szelíd, felcsattanó és elsimuló színeit. A rézlap fölé hajolt — a sav maró, kesernyés szagát éreztem. A szoba őrizte a képek fényét. A színtelen képek fénye — mégis vörösen-kéken — mint a szemafor távoli pillantása őrizte a szobát. Kitapinthatatlanul, megfoghatatlanul, tömören, mint a valóság. A törékeny, fáradt arcú ember a rézlap fölé hajolt, amikor megszólalt: — Nincs munka, amire azt mondanám: befejeztem, nincs érzés, aminek teljesen a végére jártam. Az út, amin elindult, az ember útja. A gondolat, ami körül egész munkássága forog, a béke, az ember megbékélésének gondolata. Hincz Gyula Kossuth-díjas grafikusművész, az Iparművészeti Főiskola igazgatója volt, és professzor a Képzőművészeti Főiskolán. Művészeket nevelt, új kérdések szüntelen záporozása közben — az új keresésére. — Dési Huber, Derkovits már régen megtalálták azt az utat, amin tovább kellene mennünk, utaltak a nemzeti hagyományokra, de az internacionalizmus gondolata is megfogant művészetükben. A jó művész befogadja minden nép formakincsét és érzelemvilágát. Az emberi haladás mindig internacionalista. A szépséget, a kifejezési formát nem megteremteni, csak megtalálni kell. Minden kor szépségét, amit az élő emberek formálnak és nevelnek. Csupán engedelmeskedni kell. A stílusok és az egyéniségek sohasem lökődhetnek el a társadalomtól, a kép nem lehet az embertől idegen. Az értelmetlenség: tiltakozás. Nekünk nincs miért tiltakoznunk. Hincz Gyula azok közé a művészek közé tartozik, akik igyekeznek lépést tartani az idővel, a folyton változó világgal. — Ismerem az izmusok fő irányvonalait. Ismerem és átéltem valamennyit. Tisztelem Chagallt, Picassót, Henry Moore-t. A legkülönbeket a bennük levő erő a haladás sodrába sodorta és nem szégyen tanulni tőlük. A sorsukról nem tehetnek. Gondolkodásmódjukat, lehetőségüket meghatározza a társadalom, amelyben élnek. Az egyik legnagyobb nyugati építész azt mondta: »Más társadalom kellene ahhoz, hogy továbbjussak.« Én ilyenfajta társadalomban élek. A mi társadalmunk embere ökonomikus és tiszta formákat kíván és tiszta művészetet. — A magyar képzőművészet a fejlődő építészettel együtt szép jövő előtt áll. Üj lakótelepeink épületeinek üveg-beton hangulatához a régi kifejezési formák és eszközök helyett a nekünkvalót kell keresni. Tartalomban, társadalmunk művészete a legmélyebb érzelmek és a legtisztább értelmek felé törekszik. A tudomány és a technika szüntelen előrehaladása izgatja a művészt. A technika a szocializmusban nem dehumanizálja az embert, hanem szolgálja. Engem sokkal jobban érdekel a tájnál az elevátor Az emberábrázolás a mai kor eszközeinek, világának ábrázolása nélkül csorba és hézagos. Meg kell találnunk a művészi gazdagodás összes lehetőségeit, hiszen ezzel együtt, ezzel összeforrva gazdagodik az életünk is. Én úgy érzem, másfajta társadalomban aligha tudnék élni. Hiszen csak ezt az utat járhatom, a művésznek egyetlen dolga lehet, előbbre haladni, előbbre jutni. Egyik rézkarcsorozatán galambtestű ember harcol a sötétség torz rémeivel. A régi gondolat: a háború és a béke szembeállítása, a háború borzalmainak és a béke szépségének kifejezése Hincz Gyula életművének is része. Ugyanez a gondolat része az életének is. — Nem egészen ifjan kerültem ebbe a társadalomba. Nézem a mostani fiatalokat, ahogy makacsul, kitartóan keresik a maguk útját — bízom bennük és úgy érzem, együvé tartozunk. Ez az a kor, amelyben eddig ismeretlen szépségeket találhat az ember, ez a társadalom szükségszerűen összetettebb, töprengőbb művészetre, gondolkodásmódra kötelez. — Az életemről mást nem mondhatok, mint a művészetemről. Hiszen ez a kettő tulajdonképpen egyet jelent. Az embernek más feladata aligha lehet: alázat a haladó társadalommal szemben, a becsületesség, a gerincesség, a tevékenység alázata. így egy keveset mindenki hozzáadhat a magáéból a már meglevő egészhez. * Társadalmunk múltja alig valamivel több mint húsz éves. Forradásokkal, sebhelyekkel teli. A mi művészeink tapogatóznak, vagy alkut kötnek önmagukkal, idegen ösvényekkel ismerkednek elbűvölve, vagy ismerős tájak biztonságát őrzik. A korszerű társadalom előbb-utóbb megszüli tudatos, okos fiait, akik úgy élnek és alkotnak, ahogyan koruk igényli. Ez a töréKeny kis ember — aki a rézlap fölé hajol — egy ezek közül. K. A. QABOR MIKLÓS sz ínész Fiatalok voltunk az öreg Székesfehérvár falai között, költőnek készültünk és világhódítónak — egyelőre az önképzőkörben, amely a gimnázium íégi diákja, Vörösmarty Mihály nevét viselte. A másik iskolában, a reálban, György Oszkár tanár úr, a finomhangú költő és művelt fordító nevelgette a költőpalántákat s a két iskola között hagyományos költői vetélkedés zajlott minden évben, Péter-Pál napján. A zsenge költőivadékok maguk dadogták el zsenge műveiket a pironkodó szülők előtt. 1932-ben a költői vetélkedést forradalmi újítás kavarta föl. A reáliskola költője nem jelent meg a pódiumon, helyette egy barna, kerekképű, hullámoshajú fiú mondta el a verset, csöndesen s olyan erővel, hogy a gimnázium szűk udvarán, a poros platánokon a verebek is elhallgattak. A vers rossz volt, de a szavaló az egekig röpítette. Amikor a taps elült, a főispán a polgármesterhez fordult és halkan megkérdezte: — Ki ez a fiú? — A mozis Gábor fia . . . Gábor Miklós ... Abban az évben érettségit tettünk és kirajzottunk az életbe, a kerekképű, barna fiú pedig visszament a reálba, mert még két éve volt az érettségiig. Három év múlva a helvbeli.újság rövid hírben jelentette, hogy «Gábor Béla filmszínház-igazgató fia, Gábor Miklós felvételt nyert a budapesti Színiakadémiára. A nagy reményekre jogosító fiatalember az ősszel kezdi meg tanulmányait, amelyekhez sok sikert kívánunk.« 1939-ben bankett volt a fehérvári Magyar Királyban, abból az alkalomból, hogy a Bónyi Adorján háborús regényéből készült új magyar film ősbemutatója Fehérvárt zajlott le. Az ünnepi asztalfőn a szerző s a rendező ült, valamint a két főszereplő: Davka Margit és Kiss Ferenc. Az asztal végén egy fiatal színész, aki a színlapon is az utolsó helyet foglalta el: Gábor Miklós... Most Szegeden találkoztunk, a Tisza fövenyén, ahonnan látni lehetett az égre rajzolódó templomtornyokat, melyek tövében este a hajdani fehérvári szavaló Lucifert játszotta a Tragédia előadásán. Fáradtan hevert a homokban, a hömpölygő folyó partján, az áradó napfényben. Mögötte voltak azok az évek, amelyeket Hamletje tett emlékezetessé. Evvel a Hamlettel felnőtt a legnagyobbak közé, ezt a boldogtalan dán királyfit új értelemmel ruházta fel a csöndes színész, érzelmi alkatát olyan apró szálakra bontotta, mint Ofélia aranyhaját az aranyfésű, a vergődő intellektust egy kórkép hidegségével ábrázolta s e tárgyilagos jellemrajzot a szenvedés és a szenvedély parazsán pörkölte meg. Mire gondol vissza a csúcson a színész? — Szerepekre ... Küzdelmekre a szerepekkel... Győzelmekre a szerepek fölött... Bár nem is tudom, lehet-e győzelemről beszélni egy Hamlet, egy Lucifer megformálása után? ... Győzhet-e a színész olyan írói remeklések fölött, mint a Hamlet, mint a Lucifer, vagy Bicska Maxi, a Koldusoperában? ... Felötlik az emlékező emlékezetében, milyen más ez az érett, fáradt, sikeres művész, mint a szavaló diák volt. A szavaló diák magabiztos volt halk szavalásával, szinte gőgös, az ifjúság megbocsátható büszkeségével; ez a Kossuth-díjas művész szerény s majdnem alázatos, kétkedő és töprengő. Hamletjéről azt írták a kritikusok, hogy csontja velejéig átgondolt, kimunkált, az értelem és az érzelem tökéletes harmóniáját sugárzó alakítás. Olyannyira befejezett, mint egy piktúra, melyhez egy vonást sem szabad hozzátenni. Vajon így is van? — A kritika jóindulatú és kegyes volt, a színész azonban nem lehet elégedett. Nincs befejezett, bevégzett alakíkítás, nincs tökély. A magyar színjátszás történetében annyi óriási Hamlet- és Lucifer-alakítás magasodik minden kísérletező fölé, hogy ezekkel a nagy elődökkel küzdeni talán még nehezebb, mint a szereppel. Hétezer néző előtt, mint itt, Szegeden, különösen nehéz. Ezen az irdatlan színpadon, ez alatt a nyári ég alatt szinte összeroppan az ember s itt fel, emelni egy Lucifert, roppant nehéz ... Este megnéztem a Tragédiában. A roppant méretű, zsúfolt nézőtéren hétezer lélegzet nesze is alig hallatszott, amikor ez az okos, hideg Lucifer kézen fogta Ádámot, a törékeny embert, aki új utakra vágyott. A látcső közel hozta a színész arcát, amelyen felrémlett a küzdelem emberfölötti feszültsége. Két nappal később Fehérváron haladtam át s egy útépítés zűrzavarában eltévedtem, mert az embert ifjúsága városában is érik effajta édes bódulatok. Az utat tudakoltam egy idős embertől, aki eligazított, majd szelíden megfogta a karomat és egy fakó villaszerű házra mutatott, amely lehunyt zsalukkal szunyókált a napon. — Tudja, ki született ebben a házban, uram? — Nem tudom... — Gábor Miklós, a mi színészünk. B. C. 9
