Magyar Hírek, 1965 (18. évfolyam, 7-24. szám)

1965-12-15 / 24. szám

Az oktatásügy kérdései:

A középiskola

tatás rendszerében a szakképzettséget nyújtó iskolákat kell túlsúlyra juttatni, mégpedig úgy, hogy a fiataloknak mintegy kétharmada járjon szakképzettséget nyújtó középiskolába és csupán egyharmada kerüljön gimnáziumokba. Ezt az arányt még nem sikerült elérni.

A parlamenti vita során az az álláspont alakult ki, hogy bizonyos módosítás szükséges — éppen a gyors technikai fejlődés miatt — a szakközépiskoláknál. A szakközépiskola célja az volt, hogy a kvalifikált szakmunkásokat fokozatosan érettségit is nyújtó szakközépiskolákban képezzük, akik így mind a termelésben, mind a főiskolai továbbtanulásban megállják a helyüket. Kitűnt azonban, hogy egyrészt sok olyan szakma van, amelyben nem szükséges a szakmunkások középiskolai képzése, másrészt, hogy nehézségekkel jár ezekben az iskolákban az egyetlen szakmára való oktatás. Éppen azért a jövőben a szakközépiskola nem egyetlen szakmára képesíti a tanulókat, hanem a rokonszakmák egy-egy csoportjára.

Felmerült az érettségi kérdése is, pontosabban az, hogy továbbra is megtartsuk-e a középiskola elvégzése után az érettségi vizsgát. A múltban, mint ismeretes, egy sor hivatal betöltését középiskolai végzettséghez kötötték és az érettségi vizsga bizonyos társadalmi rangot is jelentett, megnyitotta az utat a középosztályba. Ma viszont az érettségi bizonyítvány tulajdonosa, ha nem kerül felsőoktatási intézménybe, nem rendelkezik semmiféle szakmával, és hogy munkába állhasson, még az érettségi után valamilyen szakmát kell tanulnia. Elhangzottak tehát olyan vélemények, hogy ez a különvizsga a fiatalok fölösleges megterhelését jelenti. A pedagógusok nagy része azonban nem egészen osztja ezt a véleményt, és az az álláspontja, hogy nem az érettségi rendszerének megszüntetésére, hanem reformálására van szükség. Elsősorban pedagógiai okokból tartják fontosnak azt, hogy a középiskolából kilépő fiatalok az érettségire készülve még egyszer összefüggéseiben áttekintsék, tanulmányozzák a tananyagot.

A vita során több szó esett a tanulók túlterheléséről. Bonyolult kérdés ez is. A szocializmus, mint a legkorszerűbb társadalmi berendezkedés, nem helyezkedhet arra az álláspontra, hogy ne a legkorszerűbb ismeretanyagot adja diákjainak. A tudományos-technikai forradalom kellős közepén hihetetlenül széles az ismeretanyag, amellyel egy közepesen művelt embernek, rendelkeznie kell. Míg a II. világháború előtt egyes tankönyveket esetleg évtizedekig lehetett használni, anélkül, hogy ez komolyabban veszélyeztette volna a tananyag korszerűségét, ma világszerte más a helyzet. Különösen más azokban az országokban, amelyeknél összeolvad a tudományos-technikai forradalom és a kulturális forradalom folyamata. Tanulmányutakról hazatérő pedagógusok állítják, hogy a mi diákjaink, különösen az általános iskolákban, jóval több anyagot sajátítanak el, mint a hasonló korú olasz, osztrák, francia Vagy angol fiatalok. Ennek egyik érdekes következménye, a külföldi beosztásban dolgozó embereink (diplomaták, külkereskedelmi szakértők stb.) gyermekeinek igen jó tanulmányi eredménye az illető ország iskoláiban. Bár nyelvi tekintetben behozhatatlan hátránnyal kell megküzdeniük, minden más tantárgyban az élvonalban helyezkednek el.

A parlament oktatási vitája bebizonyította, hogy az utóbbi években minden gond ellenére sokat fejlődött, tartalmilag és szervezetileg is a magyar oktatásügy. És hasznos volt azért is, mert az elért, igen jelentős eredmények mellett ráirányította a nevelők, a szülők figyelmét az előttünk álló kérdésekre és kijelölte a továbbfejlődés világos útját.

Pethő Tibor

Bukdácsoló, szekundákat gyűjtögető diákok kedvenc aforizmája volt, s talán még ma is az, hogy »Non scholae, séd vitae discimus-«, »Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk.-« Oktatásügyünk háromnapos parlamenti vitája viszont éppen azon az elven alapult, hogy az iskolának is és az életnek is tanulnunk kell. Nemcsak a gyakorlati életben elengedhetetlen szakmai tudást kell diákjainknak elsajátítaniuk, hanem az általános műveltség biztos alapjait is, sőt azoknak az elvontabb tudományoknak kezdeti anyagát is, amelyre majd felépülhet az egyetemi évek alatt a valóságos, korszerű tudomány.

A közoktatás ügyét négy év óta, az 1961-es iskolareform óta nem tárgyalta az országgyűlés. Emellett az idén érkeztünk el a nyolcosztályos általános iskola megteremtésének huszadik évfordulójához. E két tényező különösen előtérbe állította közoktatásunk jelenlegi helyzetét és megoldandó feladatait.

A vita során mérlegelték az iskolareform-törvény óta tapasztalt eredményeket, hibákat és ellentmondásokat és ezek figyelembevételével meghatározták a jövő követendő útját. Ez az út mind a reform alapelveit, mind pedig sok részletkérdést illetően azonos a négy évvel ezelőtt kijelölttel, ám az élet néhány vonatkozásában módosította a korábbi elképzeléseket és ezért új utak keresésére is szükség van.

Az egész iskolarendszer legproblematikusabb területe a középiskola; ez egyébként az egész világon így van. Bonyolultabbá teszi a helyzetet az a jelenség, amit úgy lehetne összefoglalni: tülekedés az íróasztalokért. Ez az első pont, ahol egyrészt maga az oktatási rendszer, másrészt a közhangulat eltért az élet tényleges követelményeitől és egészségtelen torzulásokat eredményezett. Az általános iskolát illetően különösebb gondjaink nincsenek, hiszen a hatéves korú gyermekek 98,6 százaléka

beiratkozik az általános iskola első osztályába és 90 százalékuk el is végzi a nyolc osztályt. E vonatkozásban világviszonylatban az elsők között állunk. Nemzetközi viszonylatban is jó eredmény, hogy a felsőfokú tanulmányokra is képesítő középiskolákba jut a tanulók 40 százaléka.

A középiskolával összefüggő problémák első forrása a tanulók gyors, számszerű növekedése. Az elmúlt tíz esztendőben csaknem megkétszereződött a középiskolások száma, 119 000-ről 231 000-re nőtt, — mégpedig csupán a nappali oktatásban résztvevők száma. E tekintetben a reform eredeti elképzelései azon a módosuláson mentek keresztül, hogy a középiskolák fejlesztése elsősorban a nappali oktatás szélesítésével történt. Voltak évek, amikor csaknem minden jelentkezőt felvettek valamilyen középiskolába. Közben az iparban egyre jobban jelentkezett a szakmunkás-utánpótlás gondja, de hasonló volt a helyzet a mezőgazdaságban is. Rengeteg szó esett a fizikai munka megszerettetéséről, ugyanakkor általános jelleget öltött a középiskolai továbbtanulás szorgalmazása, és ma kicsit az a helyzet, hogy a középiskolát végzettek nagy többsége már nemi akar fizikai munkát végezni.

Kissé háttérbe szorult az a felismerés, hogy a középiskolának többféle követelményt kell kielégítenie. Egyrészt, összekötőkapocs az általános iskola és az egyetem között, tehát előkészít a továbbtanulásra, másrészt — mivel az ifjúságnak csak egy része tanulhat tovább —, a középiskolának olyan képzést is kell nyújtania, amely megkönynyíti a tovább nem tanulók elhelyezkedését a különféle munkakörökben.

Űjabb vizsgálatnak kell alávetni az egyes középiskola-típusok arányának kérdését is. Máig is rossz az arány a gimnáziumok és a szakmát nyújtó más középiskolai típusok között. Eredetileg az iskolareform azt a célt jelölte meg, hogy a középfokú okA Budapesti Fazekas Mibály gimnázium biológiai óráján. Lent: Vége a tanítási napnak a nyíregyházi Zrínyi Ilona leánygimnáziumban

i (MTI — Friedmann Endre felv.)

foldizsjn

Az elnökség a Magyar írók Szövetsége közgyűlésén

(MTI — Pálfai Gábor felvétele)

4^/Ró'KpibY\Jl£$fiPL

KORAN ÉRKEZNI. Akik ismernek, fejüket csóválják és tamáskodnak: olyasmi történt velem az íróközgyűlés első reggelén, mint talán még soha. Elsőnek érkeztem. Ennek az az oka, hogy unokát várok. Hiába, az ember úgy elnagyapásodik már akkor, amikor az unoka még csak mínusz két hónapos, hogy mindent ezzel hoz összefüggésbe. Ezúttal nem alaptalanul: menyemet vittem kocsin a könyvtárba, ahol dolgozik, így kerültem korán az Űjvárosháza elé. Sütött a nap, kinn a Váci utcán vártam, ki lesz a második. Meg lehettem elégedve választott vezetőinkkel, Darvas Józseffel, az elnökkel, és Dobozy Imrével, a főtitkárral, ök érkeztek, egyszerre, másodiknak. Hiába, a gazda szeme hizlalja az írót. A falusi mondás, ha kissé áramvonalasítva is, nyilván arról jutott eszembe, hogy a harmadik érkező Veres Péter, aki most valóban megérdemli a közkeletű »Péter bácsi« megszólítást. Jövőre hetven éves lesz, de amikor megismertem jó harminc esztendővel ezelőtt, is bácsizták — idősebbek is.

Tegnap érkeztem meg egyhónapos itáliai és franciaországi útról. Kérdezném őket, mi újság itthon, de ők faggatnak: mit csináltam, mit láttam. Mások is érkeznek, kis elö-közgyűlést tartunk a kapuban. Kiderül, hogy Pesten vagyunk, tehát jobban tudják, milyen új könyvek jelentek meg Párizsban, és mit játszanak a színházak, mint aki onnan érkezik. Illyés darabja felől kérdeznek, mert most mutatták be í»A kegyenc«-et a párizsi Vieux Colombier-ban, de túlságosan korán jöttem el ahhoz Párizsból, hogy a kritikákat láthattam volna.

»Felszólalsz?« — kérdeztem Veres Pétertől.

Fejét rázza. »Én már annyit beszéltem életemben.. .*

Mégis felszólalt a második nap végén, és mondott egy vaskos és egy mély bölcsességet. Az első így hangzott: »Barátaim, aki nem író, akiben nincs tehetség, azon nem segít se a párttitkár, se az iüristen!« A másodikra még visszatérek.

MENNYI ÍRÓ ... Mennyi író, gondolom, már a teremben, és mind a miénk. Vagyunk vagy kétszázan, pedig el se jött mindenki, Illyés még külföldön. Németh László sajkodi tuszkulánumában, Tamási Áron hoszszú betegségéből lábadozik, Váci Mihály Moszkvában, Thurzó Gábor Stockholmban, Weöres Sándor a Rózsadombon... De vagyunk így is rengetegen, köztük egy sereg fiatal, akinek a nevét már ismerem, arcára most kérdezek rá. Ez itt Gerelyes Endre, akinek Kilenc perc című boxoló-novellája bejárta Európát. Ügy látom termetén, hogy az ökölvívást nem csak könyvből ismeri. Ez a lányos képű, ISzakonyi Károly, ha szakállt növesztene, a fiatal Tompa Mihályhoz hasonlítana. Néhány pompás novella és egy ígéretes színdarab van már mögötte. Ez a harmadik Gyurkó László, a fiatalok főesszéistája, meghökkentően emlékeztet a most Londonban élő Szabó Zoltánra húszegynéhány éves korában. Ez a vékony pénzű, de mokány bajszos: Somogyi Tóth Sándor, aki tenger, illetve a magyar pedagógia mélységiből szinte tűzokádó gyanánt, egyszerre bukkant ki >«Próféta voltál, szívem« című regényével. Ebben egy nemzedék tragédiáját írja le, a mai harminc—negyvenévesek egy részéét, akik lelkesedéssel vetették magukat a politikába, csalódtak és nem tudtak föltápászkodni. |Itt van természetesen, szerényen, szótlanul Sánta Ferenc, a »Húsz óra« írója, még nem tudja, hogy ennek a közgyűlésnek ő lesz a legtöbbet emlegetett alakja, hiszen a Húsz óra regénynek is, filmnek is az utóbbi évek legnagyobb sikere, és (majdnem azt mondom: ennek ellenére ...) igen komoly művészi alkotás.

MIRŐL VOLT SZÓ? Mindenről. Irodalomról, az országról, a nagyvilágról, emberekről, életekről, problémákról, megoldottakról és nyíltakról. Ez volt az első írószövetségi közgyűlés, amelyen úgy beszélgettünk, mint a kávéházi asztal körül. Ezzel nem a vita fontosságát akarom leszállítani, ellenkezőleg: a beszámoló és a felszólalások közvetlenségét, őszinteségét és könnyedségét szeretném megérzékeltetni. Régebben írótalálkozón is a legtöbb szónok előre megírt szöveget olvasott fel papírról: ami biztos, az biztos ... Most mindenki szabadon beszélt, legföljebb egy-két vezérszóval egy kis cédulán. (A vezérszót Kosztolányi ajánlja a »slágvort« helyett.)

Darvas elnöki megnyitója és Dobozy főtitkári beszámolója az elmúlt évek eredményeit emelte ki. Szerencsétlenségükre megemlítették néhány író néhány művét. Nem tehettek másként. A felszólalók ezt kiegészítették, egyik-másik mű szereplését vitatták. Mi sem tehettük másként. Az egészből kialakult a magyar irodalom jelenlegi kéve, amely derűsebb, mint hosszú idő óta bármikor. Nehogy félreértsenek: a derűt nem úgy értem, hogy minden mű kötelezően mósolyog, derűlátó, »előremutat«. Ilyen is van (idézőjel nélkül isj, de olyan is, amely az élet komoly és komor oldalait mutatja be, nem húzódzkodik a problémák és a megoldatlan kérdések kimondásától. De irodalmi, művészi szempontból éppen ez a derűs.

MIRE EMLÉKSZEM VISSZA? Egy hét távlatából még sok mindenre, de néhány év múlva is emlékezni fogok a közgyűlés légkörére (lásd előző bekezdést), és néhány felszólaló gondolataira és megfogalmazására. Hubay Miklós azt nehezményezte, hogy a magyar lapok magyar írók darabjairól sokkal kevesebbet írnak, mint a külföldiekéről. És megkülönböztetés nélkül rajongunk. Sok szó esett a magyar írók, főképpen az élők híréről a világban. Petőfi, Ady, József Attila és legújabban Radnóti az orosz fordításokon keresztül a világ egyik felén klasszikussá, méghozzá ismert és olvasott klasszikussá vált. De mi a helyzet a világ másik felén? Olaszországban az irodalmi körök és az igényesebb olvasók előtt már nem ismeretlen József Attila és Radnóti Miklós, Sánta hírét egyelőre a Húsz óra filmváltozata vitte el Rómába, Németh László Iszonya, amely bestseller Németországban, most jelent meg, egyidöben angolul és olaszul, de csak az angol kritika vette észre és hajtotta meg — meglepetten — zászlaját. A francia irodalmi körökben József Attila neve ismert, és Illyésé; most talán művei is, mert Seghersnél éppen e napokban jelent meg a »Poetes d’aujourdhui« sorozatban. Azt fejtegették többen, köztük magam is, hogy ma már több magyar regény- és versfordítás jelenik meg nyugaton, több darabot adnak elő, mint valaha, de az idegenkedés és az ismeretlenség »hangfalát«, hogy az aviatikából vegyek hasonlatot, még nem törtük át. (Mennyi szép és hasznos feladat nyílik itt a külföldi magyarságnak! Milyen jó tudni, hogy Londonban is, Kanadában is, Rómában is vannak második nemzedékbeli és ötvenhatos fiatal írástudók, akik remekül fordítanak még verseket is.)

Szirmai István üdvözlő szavaiból és politikai tour d’ horizonjából az ország vezetőinek szeretete és megbecsülése fejeződött ki az írók iránt. Az volt az érzésünk, hogy olvasnak is bennünket. Veres Péter Szirmai István egy megállapításához kapcsolódva szólalt fel, és arra mutatott rá, hogy ahogyan csökkennek a politikai különbségek a magyar írók között, úgy nő az írói egyéniség, a tehetség, a külön arculat jelentősége. Ebben mindenki egyetértett.

Érdekes vita bontakozott ki Sánta Ferenc felszólalása körül. Sánta annak az aggodalmának adott hangot, hogy az írónál a társadalmi elkötelezettség és a humánum szolgálata szembekerülhet egymással. Emellett azzal érvelt, hogy az antik görögök humanista elveiket a társadalmi problémáktól függetlenül alkották meg. Erre felállt Trencsényi-Waldapfel Imre, a pesti egyetemen a klasszika-filológia professzora, és azt bizonyította, hogy a görögöknél a humánum tisztelete szorosan egybeforrt társadalmi, politikai, sőt gazdasági harcokkal. Mindenkinek leesett az álla — talán csak Hegedűs Gézáé nem, mert ő az utolsó magyar polihisztor-író, — amikor meghallottuk, hogy a híres, sokat idézett mondás: »Homo sum, nil humani a me alienum puto*, »Ember vagyok, semmi emberi nem idegen tőlem*', egy konkrét athéni gabonaspekulációs vitában hangzott el...

Már ezért is érdemes volt részt venni az íróközgyűlésen.

8