Magyar Hírek, 1965 (18. évfolyam, 7-24. szám)
1965-04-04 / 7. szám
iMlSZő dik... Vámos László felvételei ÖRKÉNY ISTVÁN: uszonhét éves. Nőtlen. Segédmunkás a Révainyomdában. Neve: Kovács Miklós. (Költött név.) Tiszta olasz típus; fekete haj, lázas fekete szem, tojásdad, sovány arc. Olyan megtévesztően olasz, hogy Londonban egy csomószor olaszul szólították meg az utcán. Még a gesztikulálásában is van valami latin: hirtelen nekiiramodó, hirtelen félbeszakadó, gyors és ideges lüktetés, mely nemcsak vérmérsékletének, hanem egy belső feszültségnek is kivetülése. Élni neki annyi, mint termi, méghozzá gyorsan tenni és lehetőleg másokért. (Talán a szíve is olasz.) Mindezenfelül művelt, jóeszű, gyorsan barátkozó, az utolsó ingét is odaadni kész, bár minden erényének van egy kis puskaporszaga. Mint egy háztartási gép, mely hámoz, passzíroz és darál, de adott esetben rálő a gazdájára. (Ha szíve olasz is, idegzete magyar.) Például, négy londoni vendéglőben mondott fel, mert összeszólalkozott a menedzserrel. * — Mennyit kerestél? — Mint pincér, nyolcat-tizet. Mint ruhatáros, heti tizenkét fontot. — Mennyi ez? — Sok. — Mégis? — Például, prímán öltözködtem. Operába, színházba jártam. Azonkívül négyszer utaztam Párizsba, mindig két-három hétre. — Miért? — Csak úgy. Kedvem jött. Nagyon szeretem Párizst. — Hogy laktál? — Londonban? Albérlet. — Írd le milyen volt. — Miért kérdezed? — Nem mindig tudom, mit miért kérdezek. — Egy széles, modern heverő volt benne. Íróasztallal, felcsapható tetővel, valamilyen Lajos király-stílus. Csillár, fotelek, egy egészen kicsi fehér rádió és egy lemezjátszó. Szőnyeg, függöny, mosdó, ilyenek. — Meleg víz? — Hideg. — Szerettél ott lakni? — Nem minden magyarnak volt ilyen szobája Londonban. * yomorúságos, otthontalan gyerekkora volt, zaklatott, hányt-vetett ifjúsága. Apja (rosszul kereső szobafestő) külön élt és egy fillért sem adott haza. A mama lakás fejében mosást és takarítást vállalt; hétéves koráig megszámlálhatatlan cselédszobában és mosókonyhában laktak. Például, egy év alatt, Kispesten; a Nagy Sándor utcában, a Toldi utcában, az Attila utcában, a Kazinczy és a Hoffer Albert utcában. Előbb mosókonyháról mosókonyhára, később kollégiumról kollégiumra vándorolt: sok szállása volt, egy otthona sem, sok száz barátja, de egy »legjobb barátja« sem. A magány akkor a legsűrűbb, amikor az ember sem egyedül, se kevesedmiagával nem lehet. író szeretett volna lenni. Vagy ha nem, »hát legalábbis újságíró«. Két évet hallgatott is az újságíró szakon. * — Miért jöttél haza? — Honvágy. — Honvágy, mi után? — Pesten születtem. Nem elég? — Egy kicsit részletezd, kérlek. — Nem tudom, mit részletezzek ... Vagyis megpróbálom. Mikor másodéves lettem, kivettem egy albérleti szobát a Márvány utcában. Esténként gyalog jártam haza. Egyetem, Dunapart, Lánchíd, Alagút... Mindig erre a sétára kellett gondolnom. Ez sem elég? — Ez sem. — Mit akarsz tudni? — Hogy miért jöttél haza. — Erről lesz a riport? — Erről. — Ehhez nem értesz, hiába magyarázom. A honvágyban nincs semmi logika. Egy lányismerősöm csak arra vágyott, hogy még egyszer utazhasson a fogassal, este, mikor már égnek a villanyok. Nem is volt pesti az illető. Három év után az ember már ilyen pillanatképekbe kapaszkodik. — De az ember mégsem a fogaskerekűért jön haza. — Szerinted én miért jöttem haza? — Sejtelmem sincs. * Az egyetemisták felvételét a World University Service-nél intézték. A tolmács megkérdezte, mit akar tanulni. Azt mondta, író akar lenni. A tolmács azt válaszolta, hogy ezt nem lehet tanulni. Hát akkor legalább újságíró. Azt mondta a tolmács, hogy ilyen tanszék sincs. Kell lenni, mondta erre, mert ő már két évet lehallgatott a pesti bölcsészet újságíró-szakán. Márpedig, mondta a tolmács, náluk ilyen nincs. Ezen, úgy látszik összekaptak. Erről csak annyit mond: »Egy kicsit bevágtam az ajtót.« Később még egyszer odament, hogy legalább gyakornoknak elmehessen valamelyik napilaphoz. Ehhez azonban angolul kellett volna tudni. Azt hiszem, akkor is becsapta az ajtót, bár erről nem tett említést. Beállt pincérnek. Egy évig pincéreskedett különböző helyeken, aztán másfél évig ruhatáros volt a Celebrité nevű lokálban. Aztán nem bírta tovább és hazajött. Egyébként, mire hazajött, már nálunk sem volt újságíró-tanszék. * — Mit vittél magaddal? — Egy aktatáskát. — Ruhát nem? — Az ösztöndíjból? Jó vicc. — Mi volt a táskádban? — Semmi különös. Borotva, törülköző, szappan, egy váltás... A kedvenc képem, Szinyei »Lilaruhás nő«-je. Egy bibliakiadású József Attila. Ezt a kettőt visszahoztam. — Aztán? — Papírok. — Milyen papírok? — Kit érdekel ez? — Majd ha te csinálsz riportot, te kérdezel. — A mama fényképe. Egy lány fényképe. Hatszáz forint. Az első cikkem, mely megjelent az egyetemi »Toll«-ban. — Aztán? — A személyi igazolványom. A tagsági könyvem. A DISZ-könyvem. — A tagsági könyvet is elvitted? — El. — Miért? — Mert az enyém volt. Vagy nem? — De miért kellett kivinni? — Ez olyan furcsa? — Légy szíves, ne idegeskedj. — Nahát, tévedsz. Én akkor olyan csalódott voltam, hogy azt se tudtam, mit csinálok. össze is akartam tépni a tagkönyvemet, öngyilkos akartam lenni. Aztán öt perc alatt rászántam magam, hogy disszidálok és beledobáltam minden okmányomat a táskába... Azt hiszem, hogy ennek nincs semmi jelentősége. — Semmi? — Semmi. * ácott, az Állami Tanulóotthonban »fatojásnak« csúfolták, mert megszervezett valami iskolai faültetést, Hajdúböszörményben pedig »Makarenkónak« hívták a kollégisták, mert addig járt a tanács nyakára, míg az egyik utcát át nem keresztelték Makarenko utcának. Mindenben részt vett. Mindenkin segíteni akart. Egy időben úttörőtitkár. a Szabad Nép és a rádió levelezője, a megyei lap cikkírója, az összes kollégisták bizalmasa és szerel-* mes abba a lányba, akinek fényképét magával vitte. De szerelmes is a maga módján volt; Jolit (költött név) nem hagyta békén, míg el nem kezdett ő is cikkeket írni. Aztán Erzsit, a barátnőjét is beprotezsálta a megyei laphoz. Szegény Jolit a második szerelme öngyilkosságba kergette, de Erzsi ma is ír. Nem végzett országra szóló dolgokat, de mindig volt helye a cselekvésre. Idegrendszere túlfűtöttségét levezették a tettek. De mit tehet egy pincér? Hozza, amit kértek. Néha bécsiszeletet ajánl angol bélszín helyett. Nem minden akaratnak elég ennyi tér. Molnár Gyula rajza * — Miért mondtál föl abban a vendéglőben? — Hol? Négy vendéglőben mondtam föl. — Mind a négyben. — Az Antoine restaurantban rossz volt a személyzeti koszt. Azt mondta egy André nevű kollégám: »Minek anynyit okoskodni? Én hideg' vacsorát hozok magammal, viszont már autóm van ...« De én bementem a menedzserhez, összevesztünk, felmondtam. Nem"'volt igazam? — Igazad volt. — A Grosvenor House-ban azt mondta a főpincér: »ön egy kissé lassan mozog, kérem«. Mindjárt fölmondtám. — Nem mozogtál lassan? — Lassan mozogtam. De ' értsd meg: én abban a percben, amikor Szombathelynél átléptem a határt, érzékeny lettem. Ha tejben-vajban fürösztöttek, az is kevés volt. Állandóan meg voltam sértve. A New Baqatell-ben ötkor ott álltunk frakkban az étteremben, de hat előtt sohasem jött vendég. Egyszer felvittem egy Mikszáthot és olvasni kezdtem. Szóltak, hogy olvasni tilos. — Akkor is neked volt igazad? — Talán nekik? — A Gellértben sem olvasnak regényt a pincérek. — Lehet. De mondom, hogy fel voltam spannolva. Ügy látszik, én individualista vagyok. — Te? Szabályos kollektív lény vagy. Tankönyvi példány, öregem. — Hát ezt még senki sem mondta nekem. — Nem téged csúfoltak »fatojásnak?« — Akkor még rettentő naiv voltam. — Ma már nem? — Megjött az eszem. — Gratulálok. * A Celebrité félig vendéglő, félig lokál az Old Bond Streeten. Van varietéműsor, lehet táncolni, vacsorázni, még nőt is lehet kapni. Angol nevük: hostess. A vendég három fontot fizet a hostessnek, kifizeti a fogyasztását, cserébe társaloghat és táncolhat vele; más egyébre a hostess nem köteles. Ilyen helyen a férfiak bőkezűek szoktak lenni és a pincérek keresete jó. De nemcsak vacsora-műszak van, hanem ötórai tea is. No már most a Celebritében kevés volt az ezüstkanál és kevés volt a kanna. A lokált 1949-ben nyitotta meg egy görög, annakelőtte pedig Fishers Restaurant néven az egyik legrégibb és legfinomabb zsidó vendéglője volt Londonnak —, de az még soha senkinek se szúrt szemet, hogy kevés a kanál. Aztán jött egy magyar pincér (nem is pincér, csak segédpincér) és egy este félrehívta a fizetőt. — Nagyon kevés a teáskanál, kérem. Azt mondta a fizető: Hát aztán? — Emiatt olyan lassú a kiszolgálás. Azt mondta a fizető, hogy ő 17 éve dolgozik itt, és hogyhogy, még egyetlen vendég sem panaszkodott. Kivételesen nem vágta be az ajtót. Kivételesen nem mondott fel, csak átment ruhatárosnak, ahol még többet is keresett. De később elment a magyar követségre. Kapott egy kérdőívet, hogy töltse ki. * — Mennyit keresel a Révaiban? — Hat forint órabért. — Hány rend ruhád van? — Ez. Miért? Nem jót — Milyen a szobád? — Kicsi. De mondtam, hogy nekem mindegy a lakás. — Ezt nem mondtad. — De mondtam. Akkor, amikor a londoni lakásról kérdeztél. — Ne idegeskedj. Mik a terveid? _ Újságíró akarok lenni. Illetve, előbb angol-szakos tanár. Pedagógus alkat vagyok, azt hiszem. — Visszavettek már az egyetemre? — Még nem. — De hiszen már elkezdődött a tanév. — Már háromszor jártam az előadónál. , — És7 — Megígérte. — Nem vágtad be az ajtót? — Én? Nem szoktam bevágni az ajtót. — Csak Londonban? — Mondd csak: bolondnak tartasz? — Dehogy. — Egy kicsit se? — Egy kicsit se. — Jól tettem, hogy hazajöttem? — Jól. — Becsületszavadra? — Becsületszavamra. — Hát szervusz. — Szervusz. * — Rég nem láttalak. — Majdnem három éve. — Mi lett azzal a rólam írt riporttal? — Nem bírtam befejezni. — Mi volt a hiba? — A történeted vége a levegőben lógott... Visszavettek aztán az egyetemre? — Vissza, de otthagytam. — Most mit csinálsz? — Üjra ott vagyok, csak estin. — Nyomdász se vagy már? — Már rég nem. Egy zeneműbolt könyvtárosztályát csinálom. — Jegygyűrűd van? — Már a második. Megnősültem, elváltam, most házasodom újra. — öregem, rólad nem lehet riportot írni. — Más mindenki rögtön megtalálja a helyét? — Azt én egy szóval se mondtam. — Hát akkor írj meg olyannak, amilyen vagyok. — Milyen vagy? — Ilyen. (Megjelent az Elet és Irodalom február 27-1 számában.) t
