Magyar Hírek, 1964 (17. évfolyam, 1-4. szám)
1964-02-15 / 4. szám
f KÍS• IViVMM' ŐtÍMAIPLÓ Kockacukor Bementem egy snack-barba, kértem egy kávét. Megkaptam. A kávé mellett, a tányéron szépen csomagolt cukor. Ki akartam bontani. At volt ázva. Másik város. Bár. Kérek egy csésze kávét. A kávé mellett csinos kis zacskó. Zacskóban cukor. Bele akarom szórni a kávéba, de ragad. Valaki valamit rálöttyenthetett. At van ázva. Es ugyanez ismétlődik Nizzában és Etonban, Párizsban és Milánóban. Istenem, amikor pár hónappal ezelőtt felháborodva megírtam, hogy Pesten, a Kis Lapulevél Eszpresszóban vizes, mocskos a kockacukor, nem is gondoltam rá, hogy nagy nemzetközi témához nyúltam... Verona éjjel Éjfélkor arra ébredtünk, hogy zúg, zümmög a szállodaszoba. Szúnyogok milliérdja a falon, a párnán, a takarón és véresre marták minden porcikánkat. Meg kell őrülni, nem lehet kibírni. ' \ Most már m«g tudom érteni, hogy Romeo és Júlia inkább az erkélyen töltötte az éjszakát. Verona nappal Milyen bűbájos ez a váróé, öreg hidjával, a dombtetőn a várral, a Piazza Bra-n az arénával, a tornyokkal és sikátorokkal. Meghatottam rójuk a Via Cappello és Via Stella köveit. Itt volt a Capuletek háza, itt lakott Júlia, ez az az erkély ... Istenem, Shakespeare ezt sohasem láthatta. Mégis ő tudta megírni.., Vihar Az eső akkor kezdett zuhogni, amikor Avlgnonba értünk. Mire a pápai palotából lejöttünk a (Rhone partjára, már bőrig áztunk. Vizes kabátban, ronggyá ázott térképpel kuporogtunk az autóban. Mindegy. Gyerünk tovább, Tarascon és Arles felé. Esőfüggöny, zúduló víz az utakon, a szélben földig hajol az embermagasságú sás. Szürke a táj, pedig látni szeretnénk a dallal és borral ékes Provence-ot. És főleg Tarascont, a régi várat és a házat az avignoni úton, amelyben az oroszlánölő, rettenthetetlen Tartarin lakott... — Képzeld, miket hazudna Tartarin erről az esőről... — Hogy nem közönséges eső volt. Vihar. Sőt, valóságos mistral. Fákat döntött ki... —• Tetőket vitt el... Hidakat... — Kiár adtaik a patakok... — Zátonyra futottak a hajók a marseille-i öbölben... felborult szekerek az utakon.... i — És még azt lódítaná,.. Tarasconban nem tudtunk megállni az esőtől. Arlesből nem láttunk semmit. És másnap reggel Jazt olvastuk az újságok első oldalán: Iszonyatos mistral a Rhone völgyében. Száz kilométeres Szélsebesség. A hajók nem tudtak kikötni. A tenger vad. Elmosott országutak ... felborult autók az utakon... Honvágy I Kellemes estét töltöttünk egy nagyon kedves, Londonban élő családnál. Nem, hála istennek, nem tudom, mi a honvágy — mondta Ági, a feleség. — Dolgozunk, a gyerekek tanulnak, ök már itt fognak felnőni. Nem, igazán mindenünk megvan. Legfeljebb tudod, az a csésze kávé hiányzik. Itt nincs az, hogy átszólok telefonon; «Szaladjatok át egy kávéra- — mert itt négyórás távolságok vannak, meg félnapos távolságok, itt csak víkendkor lehet összejönni ... — Szóval jól vagytok, örülök. — Igen. Jól vagyunk. Nagyszerűen. Whiskyt iszunk és teát iszunk és vicceket mesélünk. És egyszerre csak éjfél van, lekéstük az utolsó földalattit. Taxit kell hívni. A háziasszony telefonál. A taxi nem jelentkezik. > Üjra telefonál. Újra nem jelentkezik. — Nem értem —, mondja a férj. — Mindig van taxi. Melyik számot hívtad? A feleség sápadtan néz fel. — Űristen.,. tudod mit hívtam? A hatszor kettőt... a pestit. Férjek, tanuljatok A Riviérán is esőben, szélben, csúszós utakon mentünk végig, Agaytól Nizzáig. A hetven kilométeres út majdnem négy órán át tartott. Nizzában végre (találtunk egy olcsó szállást, kicsomagoltunk. Mór az utolsó bőröndöt cipeltük fel a meredek lépcsőn, amikor rémülten felkiáltottam: — Képzeld... reggel... az esőköpenyeinket Agayban felejtettem. Uram és parancsolóm arca egy pillanatra elkomorodott, azután elnevette magát, és visszaült a volánhoz. — Ülj be te is. — Mit csinálunk? r— Természetesen visszamegyünk Agaybe. Hát nem óriási szerencse? Űjra véges-végig láthatjuk a Riviérát. Modern mese Ment, ment Piroska az autósztrádán. Remélte, hogy utoléri egy Jaguár... Párizsi konyha Ültünk a Luxembourg-kertben egy pádon. Néztük a vitorlásokkal játszó gyerekeket és szalámit ettünk kenyérrel. *— Gyönyörű ez a Párizs. — Gyönyörű. — Óriási a forgalom a Champs Ely* sées-n. — Gyönyörű a Notre Dame ... — De hogy ezen a francia konyhán mit dicsérnek??? Vad optimizmus — Holnap Londonba érünk, első dolgunk lesz megtalálni a vonatrablók kincsét, felvesszük a jutalmat és többé semmi gond ... — Holnap Monte Carlóba érünk, játszani fogunk a kaszinóban, és természetesen óriási pénzösszegeket nyerünk. —1 Holnap Veronába érkezünk, meglátod, mi fogjuk megtalálni az évszázadok óta hasztalan keresett Dante kéziratot ... — Holnap hazaérkezünk Pestre, azonnal veszünk két lottószelvényt... ‘ Európa csókjai Azt hittem, pesti rossz szokás, hogy felületes ismerősök, vagy éppen most bemutatkozottak, egyszerű kézfogás, b^S- lintás vagy biccentés helyett egymásnak esnek, és nyalják-falják egymást. Szó se róla. Heidelbergben azért kaptam csókot vad idegenektől, mert a helyi egyetemi csapat megnyerte az evezősversenyt. Münchenben éppen őszi sör-ünnep volt. Párizsban egy baráti családnál; vacsora után a négy gyerek felállt, jóéjszakát köszönt mindenkinek, megcsókolta a kutyát, a macsikát, a két kanári madarat és sorra az összes nénit és bácsit az asztalnál. Megcsókoltak náthás angolok, és májgyulladásos párizsi rokonok, megcsókoltak abból az alkalomból, hogy üzenetet és tíz deka paprikát hoztam Pestről, a kedves mamától, és abból az alkalomból, hogy egy tábla csokoládét és egy pulóvert hoztam Pestre a kedves mamának. Megcsókoltak azért, mert magyar vagyok, és megcsókoltak azért, mert azt mondtam, hogy szép a Hyde Park. Most ötödik napja lázas vagyok, az orromat fújom, a fejem zúg, viszem Európa csókjait, influenzáját, nátháját, fejfájását, kedves, de káros szokásának következményeit! Barátaim, hazám és más országok népei! Volna egy javaslatom! A csók maradjon a szerelmeseké, ne csináljunk belőle társadalmi konvenciót. Szeressük egymást jobban —, és csökolódzzunk kevesebbet! SVÁJCI PLAKATKlALLlTAS nyílt a Kulturális Kapcsolatok Intézetének kiállító termében. A kiállításról, amelyet dr. Adalbert Koch, a Svájci Államszövetség rendkívüli és meghatalmazott nagykövete nyitott meg, két képet közlünk, E. Ffissler, zürichi és A. Masmejan— W. Schmidt genfi grafikusok munkáit /Kekem február másodika, nem Gyertyaszentelő, nem is a 'fljrnackólesés ideje, hanem bűvös nap, mert visszaröpít a gyermekkorba. Édesapám születésnapja volt ez, és a természet különös családi játékaként atyai nagyanyámé is. Nem szerettem, ha az időjárási medve-hagyományt emlegették. Amikor második elemiben ezen a napon egy fiú megkérdezte tőlem, mit gondolok, kibújt-e a mackó a barlangjából, nekirohantam és bevertem az orrát, mert a zsenge gyermekkornak ma már kideríthetetlen gondolattársításával azt képzeltem, hogy édesapámra tesz valami csúfolódó célzást. Mi nemigen értünk rá a medvét és árnyékát figyelni. A telet az első háború utáni széninségek idején javarészt nagyanyámnál töltöttük Baján, már hatkor talpon kellett lennünk, mert nagyanya szigorú koránkelő volt, édesapám pedig azt óhajtotta, hogy a szobája ajtajában állva köszöntsük, húgom virággal, magam verssel. Mindig édesapám faragta. Neki csak akkor volt szabad a nyakába ugranunk és istenéltessét kívánnunk, amikor nagyanya ünneplésén már túlestünk. Édesapám minden évben kijelentette, hogy ez a télforduló, vége a télnek, ha hideg lesz is, nem kell vele törődni. Arra tanított, hogy a természet bűvös napjain mindig történik valami, csak jól oda kell figyelni és nagyon kell akarni. Bölcs tanítás volt, gyerekfővel igen komolyan vettem, be is vált mindig. Gyertyaszentelőkor lábaltam ki a vörhenyemből, iskola nem volt azon a napon, de vagy elsején, vagy harmadikén mindig jól feleltem. Később, az ifjúi lázadások idején természetesen ezt is kinevettem, régimódi miszticizmusnak tartottam azt, ami édesapám és nagyanyám életbölcsessége volt: ha nagyon akar valamit az ember, akkor a természet is szövetségesévé szegődik. Február másodika nem attól télforduló, hogy meglátja-e a medve az árnyékát, hanem édesapám tanításától: megfordítjuk a telet. Múltak az évek és február másodika visszaminősült születésnappá, csak eggyé már, természetesen, mert nagyanyám korán itthagyott bennünket. Él is felejtettem a gyerekkori tanítást, nem gondoltam arra, hogy édesapám február másodikén rtM/gel valóban minden esztendőben ledobta a télikabátját é\ felöltőjével önmagának tavaszt csinált, mindaddig, amíg éppen most huszonegy évvel ezelőtt a Don mellett minden addiginál hidegebb télben tapostam a visszavonulás havát. Nagyon is eszembe jutott apám február másodikén az éjsötét hajnalban. Mégsem volt igaza. Most ugyan akarhatom ezer ember erejével, mégsem fordul a tél, a lábam nagyujja csurom vér, lenyúzta a bőrt az odafagyott harisnya, amikor az este egy kemence mellett megpróbáltunk fólmelegedni. Az utolsfapostával, amely még a Donig elért, érkezett egy le-Édesnpám emlékének vél apámtól. Bal kézzel írta, gyerekes betűkkel, jobb karja már régen szélütötten lógott alá. Nem volt a levélben sok, nem futotta az erejéből, gyengén és esetten hagytam otthon már június elején. »Nagyon küszködöm, hogy még egyszer lássalak.» Már kevés holmi maradt velem, de ez a levél ott ropogott a zubbonyom zsebében, feleségem és kisfiam első fényképe mellett. A gyereket még csak képen láttam. Akkorra már tudtam, hogy mindenkinek a zsebében van egy ilyen apró energiaforrás: levél, fénykép, vagy egy kis ostoba tárgy, amely valakinek otthonról őrzi a keze melegét. Megtapogattam a levelet, a fényképet és újra erőre kaptam, felhúztam a csizmát, pedig legszívesebben elnyúltam volna a bűzös melegben, a kemence-padkán. Egymást biztattuk, kimentünk a süvítő hidegbe, húztuk a lábunkat, de nekiinduljunk. A fiúk javarésze pesti autós volt, taxisok, szerelők, mávautosok. Még a többieknél is jobban gyűlölték a gyaloglást. A hátunk mögött, kelet felől lassan pitymallott. Ez volt az az óra, amikor nagyanyámat felköszöntöttük. A halál állandó közelsége még elevenebbé tette az emlékét. Talán édesapám is rá gondol most, ezen az órán. Milyen idő lehet otthon? Vajon van-e annyi ereje, hogy ledobja a télikabátját, vajon kikészítette-e már régi szokása szerint tegnap este a tavaszi kabátot? A tavasz szó olyan képtelenül hatott még gondolatban is, hogy elnevettem magam. Bajtársaim idegenkedve néztek rám, nem én lettem volna az első, aki a hidegtől, a koplalástól és a hajszától eszét veszti. »Édesapám tavaszi kabátjára gondoltam», mondtam nekik. Szép kis magyarázat volt. A rámenős Kovács hátbavert, Feri, — civilben az Autótaxi részvénytársaság mérnöke —, belémkarolt. , »Ne hülyéskedj. Gyere.-» »Nem hülyéskedem» feleltem kelletlenül. Kihúztam magam, ahogyan apám biztatott mindig kamaszkoromban és láttam is, amint béna jobb lábát maga után vonszolva lemegy a lépcsőn, kilép a budai télutóba, süt a nap, szentséges ég, hogy süt, van még napfény a világon, apám kimegy, már nem is biceg, a felöltő van rajta, az a régidivatú, bársonygalléros, visszanevet rám és azt mondja: »Télforduló van.» A rámenős Kovács hangja riasztott fel. A németeket szidta. »Az Isten verje meg őket. Elvitték a mi tehergépkocsijainkat, a sajátjukat meg elszórják.» Odanéztem, amerre mutatott. Az utat szegélyező hóbástya szélén, abba félig belefúródva egy Opel Blitz teherautó állt, farán a német hadsereg WH jelzésével. Feri felsóhajtott. »De jó vöTna ezen folytatni.» A többiek keservesen kinevették. »Ebből már biztosan rég kimiskárolták a motort», mondta a rámenős Kovács. Kis csoportunk, egy oszlop megmaradt része, megállt egy percre. A mögöttünk gyaloglókat akadályoztuk, meglökdöstek, káromkodtak. »Télforduló van», mondta apám a ház előtt a tavaszi felöltőben. A fiúk továbbindultak. »Álljatok meg!» — kiáltottam. »Megcsináljuk a Blitzet.» Megálltak, de megütődve néztek rám. »Nyugodj meg», mondta Feri. »A természet bűvös napjain mindig történik valami,» mondta édesapám. Ott állt mellettem. »Jó, ti mehettek tovább», mondtam a fiúknak. Feri megdühödött. »Te akarod megcsinálni a kocsit?» »Én nem, mert én nem értek hozzá», feleltem. »De majd ideállok melléje, jönnek más autósok, szerelők, megcsinálják azok.» »Megfagysz, ökör», mondta a rámenős Kovács. Soha életemben nem voltam ilyen csökönyös. »Nem fagyok meg. Induljatok, ha fáztok.» Rámmeredtek, összenéztek. Kovács felugrott a kocsi hátuljába, ledobott egy lapátot. Hányni kezdték a havat. Egy fél óra múlva felbőgött a motor. Csak a gyújtása romlott el. A beijedt, menekülő németek az éjszaka biztosan kiugráltak belőle, mikor a motor leállt. Felszálltunk mind és vettük fel a fagyottlábúakat, a sebesülteket, amig voltak vagy nyolcvanon a kocsin. Azon jöttünk Kijevig. Édesapám most lenne nyolcvannyolc éves.
