Magyar Hírek, 1964 (17. évfolyam, 1-4. szám)
1964-02-15 / 4. szám
A magyar nóta mesterei: a miskolci népi zenekar »Azt szeretném megkérdezni Gs ha a lassú KUIA féwztTCK I„Egy kérdésemre adós maradt a válasszal még a nyáron, újabb kettő azóta jött hozzá” — mondta L. bácsi abban a pillanatban, amikor Brüsszelben a kávéház különtermébe lépve összefutottunk. Nem is kellett kérdezni, hogy Budapesten hol hagytuk abba a beszélgetést, annyira természetes volt a folytatás. Ez a magától értetődő meghittség kísérte minden találkozásunkat akár Brüsszelben vagy Charleroyban vagy a genti, antwerpeni, louvaini magyarokkal. 1963 nyarán Belgiumból sok egyéni és csoportos látogatónk volt, akikkel nagyon összebarátkoztunk az országjárás során. A búcsúzás „viszontlátásra” köszöntése nemcsak azt jelentette, hogy jövő nyáron újra találkozunk a szülőföldön, hanem ez esetben azt is, hogy: „Látogassanak meg minket maguk is otthon, Belgiumban.” Az ötlet, a kívánság meghívássá formálódott a levelekben és a sürgető, kedves invitálásra elindultunk: a Magyarok Világszövetsége egyik munkatársa, a Magyar Hírek népszerű fotoriportere és e sorok írója, hogy otthonukban keressük fel megismert és megszeretett belga honfitársainkat. „Hogyan lehet pár nap alatt mindenkivel találkozni?” — ezen töprengtünk kalandos repülésünk közben, miután szomorúan kellett tudomásul vennünk, hogy az irigy időjárás lecsípett amúgyis szűkre szabott napjainkból kettőt. A magyarnóta-est, amelyet a Belgiumi Magyarok Kulturális Egyesülete rendezett, megoldotta a problémát: cigányzene, jó borok és az asszonyok sütötte otthoni ízű finom mákoskalács mellett üdvözölhettük barátainkat, akik a szó szoros értelmében kézről kézre adtak bennünket. * A Magyarok Világszövetsége kulacsot és zászlót küldött ajándékba, amelyet az egyesület egy csöppnyi, csinos fonószékkel viszonzott. A könyveknek is megvan a sorsa, így szól a régi költői igazság és az egyik legszebb görög monda arról a szobrászról szól, aki beleszeretett saját alkotásába és szenvedélye erejétől végül megelevenedett a márványalak. A tárgyak magukba sűríthetik érzéseinket és ettől jelképpé válnak; visszasugároznak olyan gondolatokat, amelyeket hétköznapi formájukban nem tartalmaznak. A zene, a honfitársi együttes, a barátokkal való meghatott találkozás magas hőfokú perceiben a kulacs a szülőföld szimbóluma lett, a kis masina pedig dolgozni kezdett és elképzelhetetlenül erőssé, elszakíthatatlanná sodorta, fonta a szálakat, amelyek összekötnek minket, átívelve országhatárokon át. * Játszott a zenekar. Bravúros szólókat hallhattunk, lassú számokat és csárdásokat az együttes viharos, jókedvű, vagy elmerengő magyar nótáit és a belga pincérek is megfeledkeztek a megrendelőkről, a tálcákon hordott ételek, italok súlyától: megálltak, rábűvölve a vonóra, a cimbalom ütőjére. Hát még barátaink, akik együtt dúdolták, énekelték az ismert dalokat a zenészekkel és meg sem próbálták megmagyarázni a flamand férjnek vagy a wallon feleség-Reggell utcakép Hímzés a kirakatban. nek, hogy „mi van azon sírnivaió...” Ebben a hangulatban nem is csodálkoztunk V. barátunk elkeseredésén, aki nem akarta tudomásul venni, hogy elfogyott a magyar ital és neki — szégyenszemre —, cigányzene mellett német borral kellett koccintani. És nagyon megértettem azt az 1956-ban kivándorolt ifjú honfitársat, aki sokáig elkeseredetten bámult maga elé, mert csak franciául jutott eszébe az a szó, hogy képzelet, magyarul már elfelejtette. Pedig érezte, hogy „a nyelve hegyén van”. * Az a tétel, amelyet a Magyar Hírek hasábjain volt alkalmam kifejteni néhány hónappal ezelőtt, hogy tudniillik a „disszidens” fogalma elvesztette tartalmi és értelmét a tavalyi amnesztiarendelet egyik következményeképpen, kellemes és meggyőző megerősítést nyert ezen az estén. Az asztaloknál teljes egyetértésben, elkeveredve és szétbogozhatatlanul ültek a családok: egy-egy „bokor” brüsszeli, antwerpeni vagy genti magyar, egy másik csoport Charleroyból vagy más vidékről, de ezen belül épp-Fülembe csendül... Magyar zenéhez német bort? Ez Itt a kérdés A vendégkoszol
