Magyar Hírek, 1963 (16. évfolyam, 1-24. szám)

1963-04-01 / 7. szám

— ALKOTAÍAÍBÓL

BENEDEK MARCELL:

AZ OLVASÁS MŰVÉSZETE

(Részlet a tanulmánykötet Irodalom és nem irodalom című fejezetéből)

DR. BENEDEK MARCELL a Kossuth-díjat az irodalom népszerűsítése érdekében kifejtett sok évtizedes munkásságáért és műfordításaiért kapta. Benedek Marcell író, esztétikus, jeles műfordító, nyugalmazott egyetemi tanár, az irodalomtudományok doktora. De sokkal több is ennél. A magyar kultúrtörténet és irodalomtörténet eleven része és folytatása úgy is, mint fia annak a Benedek Eleknek, aki az ötkötetes népmese gyűjtemény, a Magyar mese és mondavilág szerzője volt. Ma pedig a fiú — a 78 esztendős Benedek Marcell — egy kicsit valamennyi magyar írónak, kritikusnak és műfordítónak a tanítómestere. Páratlan szorgalma, hivatásbeli szigora, humanista bölcsessége, a tudós, pedagógus és

író hármas egységévé forr össze mes egyéniségében.

a z öntudatlan cél, mely a könyvet keü zünkbe adja, mindnyájunkban ugyanaz. Ha aztán gondolkozni kezdünk és szóba akarjuk foglalni, hogy miért is olvasunk voltaképpen, ez a szó ezerféle lehet korunk, műveltségünk, lelkiállapotunk szerint. Akarhatunk egyszerűen szórakozni, akarhatunk erkölcsileg fölemelkedni,- nemesedni, tanulni; akarhatunk nevetni és sírni, akarhatjuk érzékeinket csiklandoztatni, akarhatunk borzadni, remegni, feszült érdeklődés közben önmagunkról, napi gondjainkról megfeledkezni stb. Ha az író megadta azt, amit várhatunk tőle, azt mondjuk, hogy a műve szép.

Már most: a könykultúrának, az olvasás művészetének egyetlen, alapvető kérdése az: van-e valami biztos mód annak megállapítására, hogy egy könyv »szép«, tehát művészi alkotás-e; irodalom-e, vagy nem irodalom?

Vannak-e olyan kritériumok, olyan ismertető jelek, amelyeknek alapján valami tekintélyes fórum azt mondhatja az olvasónak: ez a mű nem szép, szégyelld magadat, ha tetszik neked; ez a mű szép, titkold el, ha unatkoztál az olvasása közben.Ha ilyen élesen állítjuk fel a kérdést s rövid igennel vagy nemmel követeljük rá a választ: ez a válasz csak tagadó lehet. Valóban, abszolút esztétika nincs, abszolút szép nincs, tehát olyan abszolút tekintélyű kritika sem képzelhető el, amely akár egy kortárs, akár egy régi művész alkotásáról tökéletes és csalhatatlan ítéletet mondjon. Ami pedig a közönség ösztönszerű tetszését vagy nemtetszését, érdeklődését vagy unalmát illeti: ennek legmélyebb okai egyáltalán nem is esztétikaiak. Lehetséges tehát, hogy az esztétikának

a nagy reneszánsz szellemekre emlékeztető, ne(ha nem is abszolút érvényű, de általánosan elfogadott) szabályai szerint szép mű valamilyen tulajdonságával és hiányával vét az olvasó öntudatlan szükségletei ellen és akkor őszintén soha nem fog tetszeni neki; s ugyanígy a nem-irodalom nagysikerű termékeiben mindig van valami, ami kiszolgálja ezeket a szükségleteket legalább egy ideig — s amíg ez az idő tart, addig a mesterember-író divatban marad, őszintén tetszik az olvasóknak és az esztétika, a kritika tehetetlen vele szemben.

Így áll a dolog, ha igennel vagy nemmel akarunk válaszolni a kérdésre. De szerencsére, igen és nem között ezer árnyalat van, főként pedig: ezer lehetőség az olvasóközönség művelésére, szemének felnyitására.

Mégiscsak vannak olyan szempontok, melyeknek segítségével — akár a hivatalos esztétika tekintélye nélkül is — ki-ki megpróbálhatja eldönteni: vajon művész-e, akit olvasok, vagy dilettáns, vagy mesterember? Az olvasó igenis eljuthat odáig, hogy mérlegelje magában: miért művész ez az író, noha — bevallom — untat néha; és miért mesterember ez a másik, noha — szégyen, ami szégyen — nagyszerűen elszórakoztat? És végül eljuthat odáig az olvasó, hogy fizikai gyötrelmet szerez neki az abszolút művészietlenség egy művészi igényekkel fellépő olvasmányban — e gyötrelmekért pedig mély gyönyörűség kárpótolja, amikor tudatosan élvezett művészi szépséggel áll szemközt.

Az olvasónak, mint a három kérőtől körülrajongott leánynak, a dilettáns és a mesterember többé-kevésbé tolakodó udvarlását kell visszavernie, hogy aztán a művész karjaiba vesse magát.

Dr. Benedek Marcell

(Vámos László felv.)

REICH KAROLY:

Illusztráció Füst Milán: Boldogtalanok című könyvéhez. A kormány a művészt a Kossuth-díj III. fokozatával, különösen könyvillusztrátori munkásságáért tüntette ki.

ILLÉS ENDRE:

HOMOKÖRA

Készlet a háromfelvonásos szatírából, amely egy tnagát túlbecsülő, világot megvető, sértődött és sznob álművészről szól,

ILI.es ENDRE. Már a 30-as évektől kezdve a Nyugat vezető kritikusai közé tartozott. Bírálataiban a magyar polgári irodalom jelentős eredményeinek mély elemzéseit adja. Gondos és finom Stendhal- és Maupassant-fordításaival hozzájárult a világirodalom nagyjainak hazai megismertetéséhez, s gazdagította velük a magyar műfordítás kincsestárát. Tömören formált novellái — Zsuzsa, Kevélyek, Hamisjátékosok — drámái — Méreg, Hazugok, Türelmetlen szeretők, Homokóra s avas Istvánnal közösen irt Trisztán — valamint új tanulmánykötete, a Krétarajzok híven tükrözik színes és sokoldalú alkotó egyéniségét.

az »emlékfal-». Én legalább igy nevezem.

NIKOLETT. Közelebbről is megnézhetem?

KRISTÓF (odalép). Majd kalauzolom az emlékeim között. Ami szép és érdekes volt az életemben, annak emlékét ide tűzöm.

NIKOLETT (leemel egy levelet). Ez a levél?

KRISTÓF. Cocteau meghívása a műtermébe, egy álarcos estélyre.

NIKOLETT (újabb levélért nyúl). Ez a kártya?

KRISTÓF. Giraudoux

megköszöni a gratulációmat, amikor előléptették a külügyminisztériumban.

NIKOLETT. Ez a selyemkötél?

KRISTÓF. A hires színésznő, Yvonne Print ernps öltözőjéből hoztam magammal. Selyempongyolájának a selyemöve.

NIKOLETT. Ó, maga veszélyes ember!

KRISTÓF (szerényen). Ne gondoljon rosszra.

NIKOLETT. De az emlékfalból ennyi talán elég is.

(A jobboldali könyvespolchoz megy, megtapogatja a fülkében álló nagy homokórát.) Hát ez mi?

KRISTÓF. Homokóra.

(Büszkén.) Függetlenségem jelképe. A házamban nem talál egyetlen rugós órát sem, nekem csak homok-9

óráim vannak. Ezt a nagyot rendelésemre fújták Párádon. Egy hét alatt pergeti le a homokot a felső kúpból az alsóba. (Az asztalról felemel egy kisebb homokórát.) Ez huszonnégy óra alatt. (Üjabb homokórára bök.) Ezt négy óránként kell megfordítani... (A kandallóhoz lép.) Ezt óránként... De vannak félórásak, tíz- és ötpercesek is.

NIKOLETT. Ez világnézet?

KRISTÓF. Telitalálat, kislány. A homokóra világnézet. Pontosabban: a homokóra elszakít a világtól. Mert figyeljen csak... Az én nagy homokórám nem azt mondja: ma hétfő, szerda vagy szombat van — csak annyit közöl: megint elmúlt egy hét. (Felemeli az asztalon álló legnagyobbat.) Ez pedig nem ketyegi sürgetik: reggel nyolc, délelőtt tíz, délután hat — az ő puritán mondanivalója: eltelt huszonnégy óra.

NIKOLETT. Az emberektől fél vagy a haláltól?

KRISTÓF. Hát nem mindegy? (Diadalmasan.) A homokóráimmal téren és időn kívül élek. Ugyanolyan mértékeim vannak, mint a többieknek, egy óra, egy nap, egy hét, de ezeket az egységeket nem szinkronizáltam a világgal. Nem tartozom a nyájban élőkhöz.

Illés Endre

NIKOLETT. Szereti Proustot?

KRISTÓF. Ez a galagonya a hódolatom és az örökmécsem Proust szelleme előtt. (Sóhajt.) Valamikor, a szebb időkben, így tavaszonként Franciaországból küldettem magamnak galagonyaágakat. Vattába csomagolva jöttek, jegeli dobozban, repülőgépen. Könynyen tehettem. Franciaországban barátaim vannak, ott állandóan játsszák a szerzeményeimet.

NIKOLETT. Tavaly például a Gregorián szimfoniettát.

KRISTÓF (ellágyulva). Még ezt is tudja?

NIKOLETT (titokzatosan). Mindent, amit kell.

KRISTÓF. De a francia galagonyának jó ideje vége. Az emberek manapság megszólnának érte... a vámhatóság talán nem is engedné. (Sajnálkozva.) Ez már csak magyar galagonya.

NIKOLETT. De legalább rózsaszín. (Az emlékfalhoz lép, nézegeti.)

KRISTÓF. És maga szereti Proustot?

NIKOLETT (közömbösen). Én kénsavat iszom reggelire. (Hátra sem fordul.)

KRISTÓF (zavartan). Nem értem...

NIKOLETT. Ó, ne énrólam beszéljünk, inkább erről a kínai paravánról.

KRISTÓF (büszkén). Ez