Magyar Hírek, 1963 (16. évfolyam, 1-24. szám)

1963-03-15 / 6. szám

Orlal Petries Soma festi Petőfit

(Csernus Tibor müve)

(Naplórészlet)

Két óra volt, mire az Unesco új palotájába, a Place Fontenoy-ra jutottam, ilyenkor sehova sem jó megérkezni Párizsban. »L’heure sacrée de bouffer-, a — finoman szólva — táplálkozás szentséges órája mindent megbénít. Visszamentem a főbejárathoz és ott oly bizonytalanul lézengtem, hogy megszólított egy egyenruhás Unesco-portás:

»Tessék sietni, mindjárt kezdődik a látogatók vezetése.«

Kapva kaptam az alkalmon, hogy mielőtt delegátusi munkámat megkezdem, látogatóként is tanuljak egy kicsit »uneszkóul«. Lelkesedésemet csak növelte a cicerone személye: az ifjú indiai leányzó, derékig érő két ében hajfonatával, bokában záródó hófehér patyolat gatyácskájában, hímzett mellényben, oxfordi angolsággal, angolos franciasággal és nem tudom mivel színezeti spanyolsággal úgy lebegett a tucatnyi látogató előtt, mint az Unesco nemtője.

Az épületet és művészeti kincseit két évvel ezelőttről már ismertem, ha nem is jártam végig ilyen módszeresen. Henry Moore hatalmas hátratámaszkodó nőalakját az Y alakú épület egyik hajlásúnak terében, a modern művészet egyik csúcsának tartom és jókedvvel vívok ezért a véleményemért lovagi tornákat idegenkedő nézőkkel, finnyás műítészekkel vagy féltékeny művészekkel. Most is indultam az Y baloldali hajlása, a nagy fórum, vagy piazza felé, valahogyan el sem tudtam képzelni, hogy a hivatalos Unesco-nézést mással is lehet kezdeni, mint Moore-ral. Ám a Nemtő szigorú volt: mindent a maga helyén és idejében, uram. Így azután először kimentünk a főbejárat elé, hátráltunk néhány tucat lépést, mint a festő új vászna előtt, hogy az egész épületet egyszerre átláthassuk.

Ezt is a Nemtő mondta, pedig nálam jobban tudja, hogy az egész Y-t egyszerre csak helikopterről, vagy az Eiffel-torony tetejéről látni. Az Y-formának egyik varázsa éppen az, hogy valamit mindig elrejt a néző előtt, de az egész épület arányaival ezt a titkot sejteti is, kívánatossá is teszi. Bizonyára csak utólagos belemagyarázás. de mintha az Unesco e-jének. s s-ének, c*jének elérhető titkát óhajtották volna megérzékeltetni az építők.

A Nemtő éppen mondja a nevüket, mindegyiknél megáll és megkérdezi, nem akarjuk-e följegyezni: az amerikai Marcel Breuer, az olasz Pier Nervi, a francia Bemard Zehrfuss. Breuer nevénél majdnem közbeszólok, a nyelvemen van. hogy helyesbítem a Nemtőt, vagy inkább kiegészítem, de elhallgatok. Még két szót sem váltottunk, mit kotnyeleskedjem? Különben is, éppen imádom az épületet, mint a mai építészet egyik legnagyobb és — ez se kutya — legszebb alkotását, amelyet nemcsak e három nagy építőművész közös képzelőereje, anyagszeretete, stílusa, egyénisége és különbözősége hozott létre Ilyen nemzetek közöttinek, hanem — és a gatyácskás Nemtő lépten-nyomon hangoztatja is — az Unesco tagállamainak kézzelfogható közreműködése: kő, fa, fém, bőr, üveg. A könyvtár szőke fáját Svédország ajánlotta meg, svéd művész tervezte a berendezést is. A falak burkolatát Itália küldte Carrarából: nem márvány, hanem annak szemcsés rokona, a travertin, amely nem tudom miért, modernebb, mint a márvány. Moore is ebből faragta Hátrakönyöklő nőalakját, a helyszínen. Belgium rendezte be a főigazgató szobáit, Anglia a végrehajtó tanács termét, Finnország az előcsarnokot, Kanada és Norvégia a nagy folyosót fogadópultokkal és méhsejtszerűen összekapcsolódó mulatságos, hatszögletű beszélgető-kuckókkal. Franciaország, Csehszlovákia, Németország, Dánia, Svájc berendezett egy-egy bizottsági termet, az irodáiban az ajtók hollandusok, a kilincsek és a zárak amerikaiak, a padlót burkoló linóleum francia; Libanon, Afganisztán, Marokkó és Tunisz szőnyegekkel díszítette az épületet.

A Nemtő mindezt kívülről tudta, csak Időnként pillantott egy kis kemény oapírlapra. Nyilván a nemzetek nevei szerepeltek rajta: jaj, csak ki ne felejtse valamelyiket, hátha éppen van a csoportban egy cseh, vagy egy afgán, zokon venné. Közben elmentünk Jean Arp bronz domborművei mellett, amelyek semmihez sem hasonlítanak, legkevésbé domborművekhez. Falevelekre emlékeztetnek, vagy még inkább szilfák plllangószárnyú termésére. Megálltunk, hogyne álltunk volna Picasso legrosszabb festménye előtt. Bocsánat, de csak a felsőfokért: Picasso rossz festménye előtt, amit nem kell és nem is lehet fokozni, mert az egyetlen rossz. Akik védik, századunk e géniuszát védik, nem e művét. Talán azért sem jó, mert nincs egyetlen pont sem, ahonnan át lehetne tekinteni: egy félemeleti betonfolyosó éppen keresztben szeli át, és ezzel megöli a kompozíció szeszélyes játékát is. A következő öt héten át a nap minden órájában kétszer-háromszor is elmentem előtte, vagy inkább alatta, hiszen nyolc méter a magassága. Mindig elszomorodtam. Hogy éppen itt, a világ egyik agycentrumában, a modern művészet és az építészet első méltó összefonódásának monumentumában álljon a rossz Picasso, három, nyolc, vagy talán több ezer műve között az egyetlen?

A Nemtő is bizonytalanabb volt Picasso előtt, mint például Juan Miró két kerámiafalánál, amelyek a Nap és a Hold nevét és jeleit viselik. Az egyiken a Nap pirosa, a másikon a Hold kékje csak a középkori üvegablakok színeihez fogható Miró fala is, miként az egész épület, az anyag és a művészi erő nagy viaskodásának szerencsés nyomait viseli magán. Az épület? Mint az Unesco maga.

Az udvaron az amerikai Calder különös, örökké mozgó, egyensúlyt kereső, szemafórszerű mobilja kü'di jeleit a Moor-alak mozdulatlansága felé, a földszint egyik termében a mexikói Tamayo falképe, a tüzet hozó Prométheus ürügyén a tűz vörösének ditirambusát festette meg, a hetedik emeleten, ezúttal nem sous, hanem sur les toits de. Paris a holland Appel, a chilei Matta, az olasz Afro festményei után eljutottunk egy szép, nagy, egész falat betöltő fényképhez. „Utunk utolsó állomásához érkeztünk, mondta a Nemtő, a legfiatalabb művé• szeti ág egy remekművével, a francia Brassai fényképével búcsúzunk az épülettől.« Addigra már csoportunk minden tagjáról kiderült, milyen nemzetiségű. Amikor a Nemtő kezét megillethettem, lekötelezőén megjegyezte, mennyire sajnálja, hogy magyar művész alkotására nem hívhatta fel a figyelmet.

Erre már felelnem kellett. Nem minden zavar nélkül, mint a gyerek, aki azzal dicsekszik, hogy »az én apám tűzoltó.. .«, megjegyeztem, hogy ez a Brassai, történetesen magyar, és az a Breuer, az építész is.

A Nemtő elhűlve nézett rám. »Oaoh...«, suttogta és egy pillanat alatt elszállt. Később gyakran láttam az épület folyosóin. Mindig köszöntem, s ő mindig merev mosollyal, lengő gatyácskával. rémülten menekült.

FODOR JÓZSEF: JUHÄSZ QYULA:

Egyik oldalamon Petőfi,

Hős kedvem a másikon,

Így megyek én előre földi,

Forgó útamon.

Mi lenyom,

Se jámborság, se vadság,

Mert nyugalmam lelkemnek szentje őrzi: Hit és szabadság.

így vallom ma, s hitte a gyermek,

Mint a múlt, hős verselők,

És nem hajtom büszke fejem meg Száz ördög előtt —

S ha dühödt

Mérgük rossz évek osztják:

Mint dús szellő, fújja szárnyát szivemnek: Hit és szabadság.

Virág lenn és csillag az égen,

Ez a legszebb, ami van —

Két szép szó az ember szivében,

Míg vérem rohan,

Jelszavam.

Szájak vegyék és adják,

Ez vezessen, lelkünk istene-képpen:

Hit és szabadság.

(1955)

A kávéházi vitatkozókat, a tantermekből a félbemaradt óra örömével .kitóduló orvosnövendékeket, mémökjeilölteiket, szeminaristákat, jogászokat a fiatal költő kemény pátosza üti hősökké, az elszánt indulat, melynek hitelességében nem lehet kételkedni. Az első forradalmi tett, & sajtószabadság gyakorlati kivívása, még úgy játszódik le, mint ártatlan diák csíny. Degré pontosan leírta a híres jelenetet. Amikor a fiatalok bevonulnak a nyomdába, hogy a Nemzeti dal-t (melyen mellesleg a cenzor sem találhatott volna semmi kivetnivalót) önhatalmúlag kinyomtassák, »Länderer szárazon mondta: Lehetetlen, nincs rajta az engedélyezés, összenéztünk, nem .tudtuk, hogyan kell csinálni. Länderer odasúgta: Foglaljanak le egy sajtót. Irinyi József a nagy gépre rá tette kezét e szókkal: E sajtót a nép nevében lefoglaljuk. — Erőszaknak ellent nem állhatok, felelt Länderer.«

De a délutáni népgyűlésnek a Múzeum előtt már komoly forradalmi íze volt.

Az első magyar forradalmat, az 1514-est. tulajdonképpen az uralkodó osztály szervezte meg azzal, hogy a Rákoson összegyűjtött százezer parasztot s élelmezésükről elfeledett gondoskodni. Ezt a másodikat a véletlen szervezte meg.

A rákosi vásár ott zajlott alig pár lépésre a Múzeum mögött. Három órára az eső szétverte az országos vásárt; az ország minden részéből összesereglett marhahajtók, juhászbojtárok, parasztok és mesterlegények egyéb dolog híján odaszáilingóztak a Múzeumhoz elébb csak bámészkodni, aztán lelkesedni, majd engedelmeskedni az elhangzott mondatoknak. Szebb találkozásról a költő álmodva sem álmodhatott — élete legnagyszerűbb felléptére a sors egy kis népi országgyűlést rendelt. A német polgárok riadtan nézhették az esernyős diákok közé keveredett szűröket és gubákat; ezekhez, mint tudni való, hozzátartozik a fokos is. Ezek előtt dördült el újra és újra a híres szöveg:

Sehonnai bitang ember,

Ki most, ha kell, halni nem mer.

Kinek drágább rongy élete,

Mint a haza becsülete.

A remek szerkezetű vers hat szakaszában úgy fut az egyirányú indulat, mint egy hat-törésű villám. A bojtárok tán nem értették pontosan benne a hazát, a régi kardot. De bizonyára értették benne a virtust: a haza előfeltételét s elhihetjük. hogy az

Vannak napok, melyek nem szállnak el, De az idők végéig megmaradnak,

Mint csillagok ragyognak boldogan S fényt szórnak minden születő tavasznak. Valamikor szép tüzes napok voltak,

Most enyhe és derűs fénnyel ragyognak. Ilyen nap volt az, melynek fordulója Ibolyáit ma a szivünkbe szórja.

0, akkor, egykor, ifjú Jókai És lángoló Petőfi szava zengett.

Kokárda lengett, zászló lobogott;

A költő kérdett és felelt a nemzet.

Ma nem tördel bilincset és börtönajtót Lelkes tömeg, de munka dala harsog. Szépség, igazság lassan megy előre,

Egy szebb, igazabb, boldogabb jövőbe.

De azért lelkünk búsan visszanéz És emlékezve mámoros lesz tőled,

Tűnt március nagy napja, szép tavasz, Mely fölráztad a szunnyadó erőket. Mely új tavaszok napját égre hoztad, Mely új remények ibolyáját fontad.

Ó, nagy nap, szép nap, légy örökre áldott. Hozz mindig új fényt, új dalt. új virágot!

ismétlődő refrén végül az ő szájukat is kinyitotta; a refrén első sora páratlanul szerencsés: az úr ajkán áhítat, a parasztén káromkodás; soha ilyen párosítást egy haza megteremtésére-A magyarok istenére Esküszünk —

S a vers szinte szájba rágja:

Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!

Ez a veszélyes erejű tömeg áramlott a városháza elé, aztán a helytartó budai székházához. A forradalmi választmány belépett a terembe, a sokaság az udvart, lépcsőket és folyosókat foglalta el. Újra Degrét idézzük: »Soha életemben oly rémült arcokat nem láttam, mint ezeké a nagyságos kir. tanácsos uraké volt.« Az ablakon át kipillantottak a tömegre és minden követelést azonnal teljesítettek. Megerősítették a 12 pontot, azonnal kibocsátották Stáncsicsot, a másik könyörtelen és hajlíthatatian forradalmár-hazafit (és minta-családapát, aki rémület-keltő nevéből később azért hagyta el az S-betűt, mert gügyögő kisfia nem tudta kiejteni ...) Elrendelték, hogy a katonaság ne avatkozzék be az eseményekbe. »Istenem! pedig csak a kaput kellett volna bezáratniok, hát el van fogva az egész forradalom, minden vezetőivel s kezdeményezőivei együtt« — mondja Degré. Maga sem tudja, milyen erő állt a forradalmárok mögött.

Ez komoly esemény volt. Rajtaütés, de a győzelmet csak szebbé teszi, ha rajtaütéssel nyerik meg. Az eredmény igazán nem is Pesten mutatkozott. Kossut'hék Pozsonyban egyszerre csak azt látták, hogy a főrangúak évtizedek óta oly szívós hadfala megbomlik, az ellenfél menekülni kezd. s fejveszetten dobálja el évszázadok zsákmányát, melyet, felesleges tán mondanunk, nem vitézségével, nem az ősi véren szerzett magának. Ez volt a forradalom első szakasza. Ha a pozsonyi hazafiak is forradalmárok lettek volna, ha tudják azt, amit csak egy év múlva adatott tudniuk, s amit a fiatal költő már ekkor sejtett! Nem költői váteszségből. Nem is francia olvasmányai alapján. Egyedül népismerete, gyökeres nép-pártisága sugallta neki, hogy kenyéritörés nélkül nem lehet megoldás, és hogy az alsó rétegek tökéletes megnyerése, azaz felszabadítása nélkül a nemzet az elkerülhetetlen viharban nehezen áll meg a talpán.

ißfozLrf. cUlyh ijytiln tűiméből