Magyar Hírek, 1963 (16. évfolyam, 1-24. szám)
1963-02-01 / 3. szám
„FEGYVERTELEN ÁLLTAK AZ AKNAMEZŐKÖN..." Önmagába visszatérő kör az a vonal, amelyet a Horthy-rend szer megjárt az ország lakosságának egy részével szemben alkalmazott megkülönböztető rendszabályok útján. Néhány hónappal a horthysta ellenforradalmi hadsereg megalakulása után, 1919-ben, a »fővezérség« utasítást adott ki, a katonák politikai megbízhatóságának elbírálásáról. A Tanácsköztársaság bukása után ez az utasítás azt célozta, hogy a megbízhatatlannak minősített embereket kirekessze a hadseregből. Természetesen nem egyes emberekről, hanem lényegében egész osztályokról volt itt szó, a szervezett munkásságról és a szegényparasztságról, amelyeknek tagjait az ellenforradalmi rendszer kezdettől fogva »-veszedelmesnek« minősítette. A munkásokat és a szegényparasztokat ez az utasítás a tényleges katonai szolgálat helyett munkásosztagokban igyekezett összevonni. A »Fegyvertelen álltak az aknamezőkön...« című, most megjelent kétkötetes dokumentumgyűjtemény a munkaszolgálat történetének okmányait foglalja össze Magyarországon. Ebben a gyűjteményben okmányok bizonyítják, hogy a »fövezérség« már 1919 őszén foglalkozott a »megbízhatatlan« dolgozók fizikai megsemmisítésének gondolatával. Ugyancsak okmányok bizonyítják, hogy huszonhárom esztendővel később, 1942-ben egy munkaszolgálatos-század útbaindításakor a parancsnokok és a keret emberei a következő iránymutatást kapták: »Ha kiérnek Ukrajnába, díszítsék csak fel velük az útmenti fákat... Kíméletet ne Ismerjenek velük szemben...« Huszonhárom esztendő után így vált valósággá az 1919-ben elgondolt terv. A forráskiadvány több szakaszban tárgyalja a munkaszolgálat történetét Magyarországon. Az első az 1919- től 1939-ig, a második az 1940-től a háborúba lépésig, a harmadik 1942 márciusától 1943 márciusáig, a negyedik az úgynevezett »hintapolitika«, az ötödik pedig a német megszállás utáni időszakban vizsgálja a hivatalos okmányok, jelentések, naplók és levelek során keresztül a munkaszolgálatos alakulatok történetét. Az első szakaszban sem a nemzetközi helyzet, sem pedig a belső hazai viszonyok nem tették lehetővé, hogy a rendszer a törvényesített jogfosztás politikáját folytassa. Természetesen társadalmi vonatkozásban lépten-nyomon lehetett találkozni a lakosság egyik vagy másik rétegét sújtó megkülönböztető eljárásokkal, de ez inkább az ellenforradalmi rendszer általános ideológiájából következett, nem pedig törvényes rendelkezésekből. Mindamellett a katonai szolgálat tekintetében a munkássággal és a szegényparasztsággal szemben táplált bizalmatlanság megmutatkozott az általános bánásmódban és elbírálásban. A hitleri Németország hatalmának növekedésével, a nemzetközi helyzet rosszabbodásával és a belső szélsőjobboldali erők fokozott tevékenységével együtt 1939-től kezdve új szakasz következett a munkaszolgálatos kérdések intézésében. Ekkor a honvédelmi minisztérium egymást követő intézkedésekkel a nyílt jogfosztás útjára lépett és megindította a megbízhatatlan, veszedelmes elemek összegyűjtése céljából a munkaszolgálatos egységek megszervezését. A szélsőjobboldal elképze’éseinek teljes érvényesülését gátolta bizonyos fokig az 1940-es, Románia elleni készülődés, amikor a katonai vezetők a mozgósított hadseregnél nem nélkülözhették a kiképzett tartalékos tiszteket és altiszteket, de már ekkor is mintegy hatvan munkásszázad működött. Az ország háborúba lépésével a szélsőséges erők elérkezettnek látták az időt terveik teljes végrehajtására. Ebben az időszakban a megbízhatatlannak minősítetteket egyre nagyobb számban vonultatták be munkaszolgálatos alakulatokhoz és egyre több megkülönböztetést alkalmaztak velük szemben. Nemcsak jogaiktól fosztották meg a munkaszolgálatosokat, hanem megvonták tőlük a kincstári ruházatot is. Nemcsak fizikailag kerültek egyre súlyosabb körülmények közé, hanem lelkileg is igyekeztek összetörni őket, megalázni emberi méltóságukban. A keleti fronton 1942 márciusa és 1943 márciusa között a hadra kelt 2. hadsereggel együtt mintegy 50 000 főnyi munkaszolgálatost vezényeltek az ukrajnai területekre. A frontra indított egységekbe — mint a dokumentumok világosan kimondják —, azokat hívták be, akikről a katonai vezetőség feltételezte, hogy »az ország közrendjét veszélyeztető káros tevékenységet« fejtenek ki, vagyis szervezett munkásokat, szakszervezeti vezetőket, szociáldemokrata funkcionáriusokat, kommunista szimpátiával gyanúsított embereket, román és szlovák nemzetiségűeket, általában tehát mindazokat, akiket az ellenforradalmi rendszer veszélyesnek minősített. A munkaszolgálatosok felszerelése, ellátása és elhelyezése nélkülözte a legelemibb követelményeket is, senkinek sem lehetett különösebb illúziója atekintetben, hogy az országvezetők milyen sorsot szántak az ötvenezer embernek. A Vörös Hadsereg 1943-as doni offenzívája megsemmisítő csapást mért a német parancsnokság alatt működő 2. magyar hadseregre is, amelynek szörnyű veszteségeket szenvedett egységeit Kiev körül kezdték gyülekeztetni. A dokumentumokban száraz adatok bizonyítják, hogy a legnagyobb százalékos veszteség — gyakran az állomány hetven százalékának elpusztulása —, a munkaszolgálatos századokat sújtotta. A háború menetében beállott fordulat a szovjet haderők 1943-as győzelmei, a szövetségesek észak-afrikai sikerei, majd olaszországi partraszállása új politika folytatására késztették a magyar vezetőket. A »hintapolitika« néven nyilvántartott korszakban szükségszerűen bizonyos javulás állt be a munkaszolgálatosok helyzetében is. A dokumentumok objektiven mutatják, hogy ebben a kérdésben jelentős érdemük van egyes humánusan gondolkodó katonai vezetőknek, mint például Nagybaconi Nagy Vilmos volt honvédelmi miniszternek, valamint annak a ténynek, hogy Bajcsy-Zsilinszky Endre a parlament nyilvánossága előtt követelte a diszkriminációs törvények teljes eltörlését. Ebben az időszakban a Honvédelmi Munkaszervezet megalakításával átmenetileg valóban előtérbe kerültek az »értékes és hasznos munkaerő« megőrzésének szempontjai, ami kétségtelenül javította a munkaszolgálatosok helyzetét. Mindez természetesen csak átmeneti javulást jelentett, hiszen 1944 március 19-e, az ország német megszállása után, a szélsőséges elemek előtt szabaddá .vált az út, hogy valóra váltsák régi tervüket, a »megbízhatatlan« elemek teljes fizikai megsemmisítését. A magyar történettudomány az utóbbi években egymás után jelenteti meg a Horthy-korszakkal foglalkozó dokumentum köteteket. Ezeknek sorába tartozik az itt említett, mintegy 1500 oldalas gyűjtemény Is. Ezek a dokumentumkötetek feltárják a múlt korszak természetét, megmutatják igazi arculatát. Igen hasznos ez, mert emlékeztet az embertelenségre, s ugyanekkor emberségre nevel. PETHÖ TIBOR S£ Felejthetetlen ütünk utolsó állomása: Párizs. Varázsos szó a magyarok lelkében. Járjuk a magyar irodalomból oly jól ismert helyeket, Ady Endre Balkonyát és annak is örülünk, amikor háborgás közepette véletlenül rábukkanunk Földes Jolán utcájára, a Halászó macskáéra. Járunk a Montmartre-on; lábunk előtt terül el egész Párizs. Csodálatos látvány és eszembe jut megboldogult Sebestyén Géza, a kitűnő színházigazgató, aki, amikor először járt Párizsban, itt ugyanezen a helyen, egy darabig bámulta a csodálatos panorámát, majd kiabálni, átkozódni kezdett, és szidta Pesten levő jó barátját, a fasiszták által megölt kitűnő szövegírót, Harmath Imrét. Barátai csillapították, és megkérdezték, miért szidja Harmath Imrét. »Miért szidom ezt a csirkefogót? — 1hangzott a válasz — azért, mert erről a csodálatos városról csak annyit tudott írni, hogy Párizsban huncut a lány«. Igen, Párizs gyönyörű. Talán sehol sem volt olyan kevés időnk, mint Párizsban. A rengeteg látnivaló és történelmi nevezetesség, a kitűnő színházak és hangversenytermek művészi élményei (CzAffra György hangversenyére képtelenek voltunk jegyet szerezni) az áruházak, ahol kis társaságunk nőtagjai miatt töltöttünk el hosszú órákat és nem utolsósorban a párizsi magyarok ragaszkodó kedvessége és vendégszeretete olyan zsúfolttá tette párizsi tartózkodásunkat, hogy igazat kellett adnunk Rozsos Pistának, aki megállapította: Még néhány nap Párizsban, és teljesen leszokunk az alvásról. Mivel ez a lehetőség áll rendelkezésemre, itt köszönöm meg a párizsi magyarok irántunk tanúsított sok kedvességét, szívességét. »Itt az idő pénz« — magyarázta nekünk Farkas György, a nagy francia utazási iroda, a Havas egyik vezetője, és közben egy egész napot csakis és kizárólag a mi apró-cseprő ügyeink elintézésének szentelt. Vagy egy másik barátunk a magyiir színész, Pataky Jenő, aki meghívott minket munkahelyére, Párizs egyik szórakozóhelyére az »Evebar+i-ba, és még a ruhatári díjat sem engedte nekünk fizetni. Miután tudom róla, hogy ezt nemcsak velünk tette, utazási lehetőségeink megkönnyebbedése óta aggodalommal gondolok, Jenci barátunkra. (Bocsánat, hogy a többieket nem említem, de mit szólna hozzá a Magyar Hírek szerkesztője, ha levélírási kötelezettségeimet lapjának hasábjain tudnám le?) Párizsi tartózkodásunk szép és derűs hangulatát a párizsi járat magyar repülőgépének borzalmas katasztrófája tette tönkre. Mi is ezen a gépen érkeztünk, ismertük személyzetét és ismertük utasait, akik közül többen közeli jóbarátaink voltak. De nemcsak bennünket, hanem az egész magyar kolóniát mélyen megrázta a tragédia. Ebben a hangulatban került sor a kis együttes párizsi előadására. Megoldhatatlanul nehéz feladatnak látszott az őszinte részvétnek ebben a légkörében vidám, túlnyomórészt humoros műsorunkat megtartani. Az, hogy mégis sikerült, hogy az a magyar művészek művészi fegyelme és önuralma mellett esténk magyar közönségének volt köszönhető. A nézőtér felénk áradó melegsége megtette hatását. Ezzel utunk végére is értünk. Az előadást követő nap a búcsúzások napja volt. Könnyes öleléssel búcsúztunk régi és rég nem látott barátainktól és a viszontlátások reményében búcsúztunk újonnan szerzett barátainktól, közöttük nem egy kedves gyerektől, aki ott született Párizsban, de anyanyelve magyar, magyar verseket tud a franciák mellett, és magyar színészek fényképeit gyűjti. Azután a hat magyar művész a vonat ablakából figyeli Párizs tovatűnő fényeit. Ahogy elhagyjuk Párizst, máris Budapestről folyik a szó, és komolyan kétségbeesünk, amikor megtudjuk, hogy vonatunk csak egy negyedórás késéssel érkezik Budapestre. Kis beszámolóm végén összegezni illik utazásunk tapasztalatait. Nehéz dolog ez, de megkísérlem. Szép volt, jó volt, tanulságos volt. Szép, nagy városokat ismerhettünk meg, Londont, Párizst és Brüsszelt, és megismerhettük azokat a kedves embereket, akik a nagy nyugati metropolisok kőtengerében is magyarul beszélnek és magyarul éreznek. Fejér István főapát a farfr* O Kl/A^OS Feleségével s budapesti otthonukban / Hilkó Antal amerikás magyar hosszú idő után tért vissza hazánkba. 1905-ben fillér nélkül vándorolt ki Amerikába, ahol sokat, és keményen dolgozott. Hol a szakmájában, mint hentes, hol mint kőműves, villanyszerelő, szobafestő. Minden munkát elvállalt. A 30-as évek végén Floridában, Miamiban telepedett le, ahol rövidesen az ottani magyar klub egyik vezetőjévé választották. Megvolt mindene: háza, autója, sőt a kikötőben horgonyzott a motoros jachtja. Négy évvel ezelőtt csak látogatóba jött Magyarországra, röviddel később azonban már végleg hazajött. Budapesten a Maros utcában öröklakást vásárolt, ahol súlyos betegségéből most gyógyuló feleségével él. Karácsonykor gondolt egyet: ajándékokkal megrakodva felkereste a fóti Gyermekváros lakóit, ahol egyszerűen bejelentette a gyerekeknek: „Megjött a nagyapátok”. Azóta is nagypapának szólítják a gyerekek, akik nagyon megszerették. Hilkó bácsi pedig a szeretetet azzal viszonozta, hogy néhány nap múlva közjegyző előtt végrendeletet készített, melyben minden vagyonát a fóti Gyermekváros lakóira hagyja. MTI Foto — Bojár Sándor képes riportja Az unokákkal. Alsó kép: »Viszontlátásra a jövő hónapban!« — búcsúznak el a fóti gyermekek 5
