Magyar Hírek, 1963 (16. évfolyam, 1-24. szám)
1963-11-15 / 22. szám
»Öregek napja« Budapesten, az TÁRSADALMUNK ÉS AZ ÖREQEK »A szocializmus építésének eredményei nemcsak impozáns épületekben, gyáróriásokban, termelési eredményekben fejeződnek ki, hanem abban is, hogy a rendszer hogyan gondoskodik az öregekről..— írja egy családi problémájával hozzánk forduló, hét éve Ausztráliában élő honfitárs. A kérdés annál is inkább időszerű, hiszen néhány hete, október 14-én zajlott le országszerte az »öregek napja«. E napon az üzemek, vállalatok látták vendégül és ajándékozták meg nyugdíjasaikat. A falvakban, a művelődési házakban, iskolákban, szociális otthonokban megható ünnepségeket rendeztek tiszteletükre, s a nőtanácsok, a Vöröskereszt kiküldöttei a lakásukon keresték fel őket. Sok öreg él az országban, sokkal több, mint azelőtt, hiszen a világszerte megmutatkozó életkor meghosszabbodás nálunk is jelentkezik. Amíg a század elején csak minden huszadik ember volt hatvan évnél idősebb, az ötvenes években már minden hetedik. Jobban táplálkoznak az emberek, egészségesebben, nyugodtabban élnek — tovább élnek. Magyarországon ma az átlagos életkor férfiaknál 65 év, nőknél 70 év. Bár ez a jelenség igen örvendetes, gazdasági és szociálpolitikai szempontból nagy terheket ró az országra. Kérdés tehát, mennyi részt vállal, illetve vállalhat az állam, azaz »a rendszer hogyan gondoskodik az öregekről« — a sok százezer nyugdíjjogosult vagy járadékot élvező járandóságának havi kifizetésén kívül és mi a helyzet az idős, munkaképtelen, nyugdijat, jövedelmet nem élvező egyedülálló öregekkel? Nos, aki egészségügyi és szociális intézmények iránt érdeklődve nemcsak bölcsődékbe, napközi otthonokba, kórházakba, hanem szociális otthonokba is ellátogatott, az képet alkothatott magának arról, hová fejlődtek az egykori községi szegényházak és a fővárosi szeretetházak. A hozzátartozó nélküli, szegénysorsú idős emberek számára az otthont nyújtó, családias környezetet biztosító szociális otthonokban az utóbbi években több a férőhely és emelkedett az ellátás színvonala. A fővárosban és a megyékben jelenleg több mint 22 ezer idős férfi és nő élvezi az állam gondoskodását. (Az egy főre eső költség havonta kb. 1000 forint) De jelenleg is épülnek új, modern szociális otthonok, és a haramadik ötéves terv időszakban épülők további 3600 idős embernek biztosítanak nyugalmas öregséget. A különböző típusú szociális otthonok fenntartása évente 270 millió forinttal szerepel az állami költségvetésben. Nem kívánunk rózsás képet festeni az öregek helyzetéről, hiszen az elhelyezési igények magasabbak a férőhelyek számánál. Ennek oka, hogy a tanácsok — éppen az öregekkel való egyéni gondoskodás és törődés jegyében — gyakran utalnak be olyan, csekély hozzájárulást fizető személyeket, akiknek hozzátartozóik, jól kereső gyermekeik vannak és elfoglalják a helyet azok elől, akik valóban rászorulnak. Erről a kérdésről a későbbiekben lesz szó. A szociális otthoni ellátás mellett más gondozási formák is kialakultak. Egyesek a fenti ok miatt, mások viszont — mivel ragaszkodnak kis lakásukhoz, megszokott környezetükhöz, s bár minden tekintetben rászorulnak — nem igénylik a szociális otthonba való felvételt. Nos, ezek az öregek — ha a családjogi törvény alapján tartósára kötelezhető hozzátartozójuk nincs vagy ha van is, nem képes gondoskodni róluk —, a községi illetve városi kerületi tanácstól rendszeres havi segélyben részesülnek. Ez az öszszeg 53 millió forint évente, s ahogyan a népgazdaság erősödik, ezen összeg emelkedésével számolhatunk. A pénzsegélyen kívül ruhanemű vásárlásra, tüzelővásárlásra és egyéb rendkívüli kiadásra külön segélyeket is folyósítanak számunkra, s erre 12 millió forint jut. Élelmiszervásárlás, illetőleg étkeztetési hozzájárulás címén az állam részéről 4,5 millió forint jut. De jelentős segítséget nyújt az állam a teljesen Ingyenes orvosi, gyógyszer, kórházi és gyógyászati segédeszközökkel való ellátással Is. Az egyedülálló öregekkel való törődés egyik új megnyilvánulása a napközi otthonok létesítése. Jelenleg 28 jól berendezett napközi otthon működik az országban, ahol az idős férfiak, asszonyok nappali tartózkodását, étkeztetését, szórakozását biztosítják. Mivel ezek a napközi otthonok beváltak, évente 10—12 újabb napközi otthont nyitnak majd a fővárosban és az ország különböző helyein. Ha olyan szemérmes szegény akad, aki restelli a segélyezés bármelyik formáját igénybevenni, a különböző társadalmi szervek, a nőtanácsok, a Vöröskereszt, a tanácsok szociális megbízottain kívül a szomszédok, tehát nem hivatalos személyek társadalmi kötelességévé vált, hogy ezekre az öregekre felhívják az illetékesek figyelmét Mindez válasz azoknak is, akik itt jártuk alkalmával csodálkoznak: hová tűntek a koldusok? Mert — bár törvény nem tiltja a koldulást Magyarországon, mégis ritkaság, ha egy »alkalmi« kéregető megállítja az embert az utcán. Az öregek helyzete mégsem problémamentes. Mert bár a szocialista állam a lehetőségekhez képest mindent elkövet azért, hogy a hozzátartozók nélküli, a tehetetlenség nyomorúságát viselő öregek alkony! éveit elviselhetővé, fí V. kerületi tanács dísztermében Az egykori Pallavlcinl grófi kastély — ma szociális otthon A X. kerületi Halom utcai szociális otthonba néhány hónapja költöztek be a lakók Öregek napközi otthona a XXII. kerületben sőt derűssé tegye, ugyanezt nem vállalhatja azokkal szemben, akiknek jól kereső hozzátartozóik vannak. Akadnak ugyanis emberek, akik kizárólag az állam terhére szeretnék ezt hárítani. Az idős szülők, nagyszülők — mondjuk ki nyíltan — egyes családoknál mint tehertétel szerepelnek. S ezt a tehertételt szeretnék lerázni magukról, s az állam nyakába varrni. A családjogi, a szülőtartási perek, a tárgyalóterem falai közt lejátszódó szomorú jelenetek, amikor elaggott szülők és gyermekeik állnak szemben egymással, tanúskodnak erről. Az öregek számának növekedésével tehát növekszik az őket érő valóságos vagy vélt sérelmek száma is, hiszen a változó körülményekbe a csökkenő alkalmazkodó" képességű öregek nehezebben illeszkednek be. Az bizonyos, hogy az idősebbek közül sokan lassabban illeszkednek be az új helyzetekbe, kevéssé értik meg a fiatalokat, ragaszkodnak régi szokásaikhoz, elgondolásaikhoz. Ilyenkor, sajnos, sok esetben nehéz igazságot tenni, de az állami gondoskodás, az öregek egyéni sorsát figyelve, kiemeli a számára tűrhetetlenné váló környezetből és szociális otthonba utalja. Aminek végeredményben olyan egyedülálló látja kárát, aki szíves-örömest cserélné fel a magárahagyatottságot a szociális otthon meghittebb légkörével. * Levélírónknak igaza van: A szocializmus építésének eredményei nemcsak impozáns épületekben, gyáróriásokban fejeződnek ki, hanem abban is, hogy az állam hogyan gondoskodik az öregekről. De tegyük hozzá: az állam és az egyén hogyan törődik velük. Mert csak a kettő szoros együttműködésével lehet az öregek helyzetét javítani és mert a szülők iránti tisztelet parancsa a szocialista rendszerben is parancs. Hernádi Magda Ä mondat rövid, de a szavak csattannak. Nem, düh nincs bennük, csak egy kis meg nem értettség, némi büszkeség és fölény. — Tudjátok is ti, milyen gondjaink vannak nekünk, lányoknak. Mindenből kikoptam, ruha kellene, cipő... Ej, úgyse értitek! — Értjük, Kata, értjük — válaszolja kicsit bocsánatkérően a három fiú közül a mindig mosolygó Fisi Miklós —, mi sem élünk éppen fényesen, de azért megvagyunk. S ezzel a kis szópárbajjal éjszakába nyúló beszélgetés kezdődik kollégiumról, tanulásról, gondokról — az életről. Mohai Kati már túl van a nehezén. Negyedéves vegyészmérnökhallgató. Mire végez, felépül Tiszaszederkényben a Tiszai Vegyikombinátnak az az üzemrésze, ahol az ifjú vegyészmérnök majd pályát kezd. Jó dolog ez, évekkel előre tervezni, legalább gondolatban formálgatnl a jövőt. Kati teheti, »társadalmi ösztöndíjas«. Megpályázta — az évfolyamról összesen heten —, s most, már évek óta a Tiszai Vegyikombinát »fiókájának« számít, magának taníttatja a jövendőbeli gyár. Tandijat nem fizet, jeles tanuló — o kitűnő-, jeles- és jórendűek az idén már teljesen tandíjmentesek —, a gyártól élvezett juttatás — ez az úgynevezett társadalmi ösztöndíj — 700 forint. Éppen ez a baj — panaszolja —, mert lehetne 850 is (a legmagasabb összeg egyébként 950 forint, de a családi kereset »túl sok«. Mármint az ösztöndíjrendelet feltételeihez viszonyítva. Mert amúgy nem az. Édesapa mozdonyvezető Székesfehérvárott, anya üzemvezető a moziban. Körülbelül 4500 forintot visznek haza ketten. De Kata nincs egyedül, négyen vannak testvérek és a Mohai-gyerekek mind tanulnak. Mária is egyetemista, első éves bölcsész, Magdi a vasútépítő technikumba jár, Gyurka tisztjelölt. Dehát a bátyó most az állam «vendége«, így a Mohai-családnál az egy főre eső kereset (ennek nagysága szerint alakul az ösztöndíj-összegének megállapítása) magasabb osztályba ugrik és Kata ezért elesik 150 forinttól. Igaz, tegyük hozzá a teljesség kedvéért, tavaly (szeptemberben lépett életbe az új ösztöndíj rendelet, a több kedvezmény) csak 500 forint ösztöndíjat kapott. Az idén a penziószerűvé vált ellátásért (lakás, fűtés, világítás, mosás, vasalás, naponta háromszori étkezés) összesen 200 forintot fizet. Szóval jobb, könnyebb, mint tavaly, annak a bizonyos 150 forintnak — többször is emlegeti — mégis csak volna tucatnyi helye. Mert Kata büszke lány, az idén már egy fillért sem fogadott el hazulról, de valóban új ruha kellene, cipő, szereti a színházat, meccsre is járna, ha nem kellene annyit tanulni, s aztán jön a nyár, még sosem volt külföldön ... ö, a nyár! Emlékeket hoz felszínre, vágyakat kelt, tervezgetésekre indít. De gondokat is fakaszt. Hollendonner Laci, magas szőke fiú, negyedéves a villamos karon, nevetve meséli — életvidámon kis társaság ez, nem fészkel szívükbe mélyen semmilyen bú —, hogy nyáron a pesti posta »menzása« volt, egy hónapon keresztül, ö ugyanis a soproni posta havi 800 forintot húzó ösztöndíjasa. Érettségi után hálózati szerelést tanult, azután került az egyetemre. Nos, az eset úgy történt, hogy a társadalmi ösztöndíj csak 10 hónapra szólván (érthetetlen ugyan, javítandó is, hiszen a szigorlatok nyáron vannak), Laci júliusban »éhkoppon« maradt. Bement hát a posta-vezérigazgatóságra — gondolta, mindegy, posta, posta —, azok meg értettek a szóból, így aztán Pesten kipótolták azt, ami Sopronból elmaradt. De ez az »ügy« csak epizód. Mert az igazi élmény az egyhónapos gyakornokoskodás volt odahaza — kereset, szakmai gyakorlat —, azért nem több, mert Laci utazni is szeret, s a postai ösztöndíjjal néhány szabadjegy is jár. Egyébként Mohai Kati is dolgozott a nyáron, Fisi Miklós is (6 győri ösztöndíjas), csak Inotai Laci, a társaság Benjáminja, elsőéves a villamos karon, hallgat szótlanul. Újdonsült »egyetemi polgár« ő, most gyűjti a tapasztalatokat. S az üzemi gyakorlat, a nyári kereset említése új témákat dob a társalgásba: ki miként jut egy kis »fizetéskiegészítéshez« évközben — tudományos munka a tanszéken, korrepetálás, gépelés, miegymás —, hogyan élnek a barátok a Róbert Károly körúti otthonban (az sajnos, nem kollégium, csak ideiglenes szállás, igaz, jobb mint az albérlet 300—400 forintért), két-, vagy négyszemélyesek lesznek-e a szobák — itt nyolcágyas szobák is vannak — a Műszaki Egyetem mellett, 800 diák számára épülő új kollégiumban (ma a diákok mintegy 55 százaléka lakik egyetemi otthonban), mi volt ma a vacsora, mi lesz holnap ebédre (a korszerű egyetemi éttermekben — csak a fővárosban öt épült az idén — az egyetemi hallgatók többsége önköltségi áron, 4 forintért kap háromfogásos ebédet), nehéz lesz-e a holnapi zárthelyi dolgozat, és ki kap a barátok közül »Népköztársasági tanulmányi ösztöndíjat«. Mert ez is van. A kitűnőek díja: havi 700. vagy 1000 forint. Szóval, mint cseppben a tenger, úgy tükröződik e csendes esti beszélgetésben az egész diákélet. Befejezzük. Végigmegyünk a gótikus folyosókon, le a márványlépcsőkön — az egykori Pénzügyminisztérium Vár-beli restaurált palotájában kapott otthont a Schönherz Zoltán Kollégium —, a téren, ahol ódon hangulatot kelt a Mátyás-templom, a Vármúzeum, meg a Szentháromságszobor, az utcai lámpák csak nehezen birkóznak az októberi köddel. Az egész környéken már csak a kollégium »él«. Valamennyi ablakából fény árad az éjszakába. Csatár Imre A lányszoba (Kotnyek Antal felv.)
