Magyar Hírek, 1963 (16. évfolyam, 1-24. szám)

1963-10-15 / 20. szám

I

Hamza András, nyugdíjas édesapjával meglátogatta édesapja régi munkahelyét. Alsó kép: Istentiszteletet tart az egyik gyülekezetben

P

W

tf SZÉD

Ü

L

Csöndes és szeflíd tiszteletes urat vártam, s a megbeszélt randevún kirobbanó temperamentumú, hatalmas férfit találtam. A találkozásnak már az első pillanata figyelmeztetett, hogy az élet nem sémákhoz igazodik.

Boltozatos mellkas, széles váltak, erő az izomzatban és szenvedély a szavakban, égő szemek, s szinte robbanásig való jóegészség — New York-i magyar Toldinak neveztem el Hamza András hazámfiát, a New York-i magyar presbiteriánus egyház negyvenhárom esztendős lelkészét, aki tizenöt esztendő utárutért látogatóba haza és tizenhárom napot töltött ebben a kicsi, kedves, régi ... óhazában.

— Ha ilyen marad a trend (angol szó, körülbelül enynyit jelent: az irány, amelyben mozgunk), s ha megengedi az Isten is, jövőre négy—öt hétre jövünk és megnézzük, mi épült távozásunk, 1963 szeptembere és 1964 augusztusa között.

Többes számban beszél; felesége mellettünk reggelizik. Az amerikai magyarság második nemzedékéhez tartozik, Pittsburgba kivándorolt vasmunkás lánya, s már a férjétől tanult meg magyarul.

S hogy az élet mennyire nem a sémákhoz igazodik, azt második alkalommal is észreveszem: New York-i Toldim angyalföldi proletárfiú, az Angyalföldi utcában nőtt fel, hetvenéves édesapja a régi Istvántelki Főműhely nyugalmazott lakatosa:

— Tudja, hogy ölelgették édesapámat a régi tanítványai, mikor az üzemet vele együtt, a napokban felkerestük? Büszkék rá, a munkások büszkék az üzemükre, az emberek büszkék munkájuk gyümölcseire, ez a budapesti nép büsűke a városára, s nem tudok más szót találni, a magyar büszke nemzet — ez a patrióta büszkeség hatalmas forrása az alkotásnak.

Járt Budapesten, Kecskeméten, Cegléden, Seregélyesen, Leányfalun felkereste Ravasz Lászlót, régi püspökét, Budapesten találkozott Bereczky Albert és Szamosközy István református püspökökkel, az utóbbinak ő volt a vendéglátó házigazdája, mikor hat hetet Amerikában töltött.

— Ha az elmúlt tizenöt év alatt, Ripp van Winkle-i kieséssel semmit sem láttam, hallottam és tudtam volna Magyarországról, nem ismertem volna rá az Angyalföldre.

A «-trend-« helyes, szögezi le; s most beszélgetni kezdünk a párbeszédről.

CD

Ez a dialógus is meggyőzte őt arról, hogy Magyarországon mindenről vitázni lehet s minden építő véleménynek helyt adunk, még akkor is, ha egy-egy kérdésben, lényeges dolgokban vagy csak árnyalatban a mi felfogásunktól különbözik.

— Az ország épül, az állapotok javulnak, a mai kormány a közvéleményben támogatásra talál, de tágítsuk ki ezt a párbeszédet és ne pusztán az állapotokról beszéljünk, vagy arról, hogy a kecskeméti Aranyhomok szállodát le lehetne tenni bármely amerikai országút mentén. Az állapotok rendben vannak, keressük meg inkább a nagyobb összefüggéseket és nézzük meg a távlatot. Az amerikai magyarság és az óhaza kapcsolatára gondolok

— Tiszteletes úr meg tudná fogalmazni a mértéket, azt a mércét, amellyel a kintiek a bentiek életét mérik?

— A mérce, minden megítéltetés alapja: milyen a sorsa annak a tízmillió magyarnak, aki az óhazában él; mennyi az emberméltósága, szabadsága, öröme és reménysége.

— És miiyen a tízmillió «-emberméltósága, szabadsága, öröme és reménysége«?

— Erről már szóltam. A dolgok jó irányban fejlődnek, a mai Magyarországon az emberek szabadon és olyan nyíltan beszélnek hogy ilyen őszinteséget és nyíltságot 1948-ban, mikor eltávoztam, nem tapasztaltam.

— Engedje meg, hogy hozzá tegyem: a hazaiak igen sokan látogatnák amerikai rokonaikhoz és a kintiek számosán látogatnak haza. Az amerikai magyarság fontos a számunkra, s nem közömbös a véleményük

— Tudom, hogy a mi véleményünk is kezd számítani. A múltban azonban nemcsak^az volt a baj, hogy nem számított a véleményünk, hanem gyakran nem számított a tíz millió itthoni magyar véleménye sem.

— Ez kemény megállapítás volt, s csak részben, az országvezetés és a nép kettészakításának tragikus pillanataiban volt igaz. De ne vitatkozzunk a múltról. Beszélgessünk inkább a jövőről, arról a dialógusról, amely a tiszteletes urat foglalkoztatja. Milyen dialógus lenne ez?

— Nézze. Mi, akik az óhazától távol élünk, a távolban fogunk meghalni is. Én ugyan meghagytam végrendeletemben, hogy poraimat, ha meghalok, egy urnába zárva a Fejér megyei Seregélyesre szállítsák. Az volt a bölcsőnk, ott élt nagyapám. Nekünk, akik a távolban élünk; és a távolban fogunk meghalni is, soha nem volt és nem lesz közömbös ennek a tízmillió itthoni embernek a sorsa. Ez a sors most jó irányzatot mutat. Családi tapasztalataim is meggyőztek erről: viszontláttam az első házasságomból származó egyetemista lányomat, aki e pillanatban már ‘a kertészeti és szőlészeti főiskolán tanul, eléggé ritka hivatása lesz, parkmérnöknek készül, miután elvégezte a műszaki egyetemet is. De... egy dolgot ki kell mondani.

— Tessék?

— Az érintkezésben, a kintiek és az óhaza kapcsolatában új hangnak kell megszületnie. Én ilyen dialógusra gondolok.

— Tiszteletes úr eddig mindenről jó szóval és elismeréssel beszélt. Mit talált rossznak idehaza?

— Nem azért jöttem haza tizenöt hosszú év után, hogy kritikát gyakoroljak. Egyszer azonban minden hátsó gondolat nélkül le kell üljünk egymással beszélgetni arról is, hogy mi a hiba. Ha a még jelenlevő hibákról anélkül szólunk, hogy ez az új hang, ez az újfajta viszony kialakult volna, hiábavaló dolgot cselekszünk. Ennek a nagy dialógusnak — az amerikai magyarság és az óhaza közt — egyszer létre kell jönnie. Én ennek a dialógusnak az embere vagyok. S ha egyszer elkezdődik, akkor ki kell mondani a kemény dolgokat is.

— Arra kérem a tiszteletes urat, hogy példaképpen — kissé előlegezve — mondja ki a kemény dolgokat.

— Otthon voltam Seregélyesen, a pártonkívüli tanácselnök gyerekkori pajtásom, az az egyik téesz elnöke is, velük meg az egyik téesz párttitkárával és agronómusával úgy beszélhettem, mint a testvéreimmel. »■Idefigyelj Józsikám«-mondtam a tanácselnöknek, őszinték voltak, pataktisztasággal beszéltek. A téeszben tett látogatás és e beszélgetés vétette észre velem azt a jelenséget, hogy a mezőgazdaságban, e gazdaságok ügyvitelében igen nagy a bürokratikus vízfej.

— Az ilyen megállapítások nem lesznek a dialógus akadályai. A tiszteletes úr ebben a kérdésben a magyar kormány felfogását osztja: minden erővel küzdeni a papirosháború ellen.

— Elhiszem, amit mond. S most felvetek egy másik javítandó dolgot. A középkáderek kérdését.

— Pontosabban: kikre gondol a tiszteletes úr, pártmunkásokra, vidéki tanácstisztviselőkre?

— Beszélgettem Aczél György miniszterhelyettes úrral és Prantner úrral, az Egyházügyi Hivatal elnökével. De más vezető emberekkel is. ők tudták, hogy engem az amerikai államhűség köt. Én tudtam, hogy ők kommunisták, akiket a szocialista Magyarország iránti államhűség kötelez. E különbség ellenére rettentő gyorsan szót értettünk. Ügy látom, hogy a mai vezetők — Rákosiék zord világával szemben — kedvesek és derűsek, rendkívüli érzékük van a humor iránt, közvetlenek, egyszerűek és emberiek. Amint »fent« éreztem, ugyanazt tapasztaltam »lent«: a munkások és parasztok közt azonnal beálltunk a közös hullámhosszra.

— És hol voltak ettől eltérő tapasztalatai?

— Valahol középen. Én úgy látom, a Iközeljövő egyik nagy kérdése lesz, hogy a szocializmus közhivatali rétege, a középkáderek mennyiben valósítják meg a párt intencióit.

— Azt hiszem, ilyen észrevételek — legyenek azok igazak, vagy csak részben igazak, vagy egyenesen tévesek — semmiféleképpen sem fogják megakadályozni a dialógus kibontakozását.

—•• Én ilyen dialógusról beszélek, ezt a dialógust várom, ennek a megindult beszélgetésnek az elmélyülését szeretném és szeretném hinni, hogy ez a párbeszéd őszinte lesz és igaz.

Sokkal keményebb férfi annál, semmlnthogy a hazáról — az óhazáról — lágy és puha szavakat ejtene.

A beszélgetésbe mégis beleszőtt egy lírai, gyengéd vonást. Egyik estéjét mondta el.

A Nemzeti Színházban felesége társaságában Az ember tragédiáját nézte meg. Előadás után nem kaptak taxit, villamoson indultak haza. Hamza a megállónál szivarozott; mikor közelített a villamos, ledobta a szivarvéget a szipkával együtt. A felesége, aki magyar létére életében először járt Budapesten, azt mondta, hogy ez a világ legtisztább városa.

— Lenéztünk a földre. Ez a szivarvég volt az egyetlen elszórt tárgy a járdaszigeten. Feleségem rám nézett: mielőtt a villamosra felszálltunk volna, lehajoltam, felemeltem és a zsebembe dugtam.

Robusztus egyéniségével összhangban nem álló gyengédséggel, de a közös hullámhossz forró áramával fejezi be:

— Maradjon ez a város tiszta. Legyen ez az ország tiszta. Nagyon tiszta.

RUFFY PÉTER

(Vámos László felvétele)

JZetigjj^L JZlf iuj Ii éi't Hudapejleu

A Duna-parti szálloda kertjében üldögélünk Lengyel Menyhérttel, a több mint huszonöt évi távoliét után látogatóba hazaérkezett világhírű magyar drámaíróval. Az őszi verőfényben sütkérező vendég 83 esztendejét meghazudtoló frisseséggel, fiatalos vidámsággal beszélget sikerekben gazdag munkásságának hat évtizedéről. Különösen felsugárzik az arca, amikor egy öregebb pincér felismeri és lelkesen idézi fel az ifjúkori élményeket. »Tetszik emlékezni?« — így kezd minden mondatot, és az író mindenre emlékezik, ami ehhez a városhoz fűzi.

őszintén, pátosz nélkül beszél.

— Azzal szokták kezdeni az interjút, hogy nagy örömmel jöttem haza — mondja mosolyogva. — Én másképpen kezdem: nagy örömmel, sőt kimondhatatlan boldogsággal vagyok itt. De nemcsak örömmel jöttem, hanem parányi szorongással is. Viszolyogva, ha túlozni akarnék, azt mondanám, hogy halvány félelemérzettel. Ugye csodálkozik? Hosszú évek óta készülök haza Magyarországra és valami mindig viszszatartott. Valami vagy valaki. Mindig akadt vészmadár, aki a fülembe duruzsolta: Ne menjen, nem fogadják szívesen. Sőt! Ez a sőt misztikus fenyegetésnek hangzott. Aztán megérkeztem. A vámhatárnál megszűnt minden aggály, felváltotta a valóban szívélyes és boldog viszontlátás élménye. Sok-sok országot bejártam, sok-sok határt léptem át, mondhatom, sem én, sem útitársaim sehol szívélyesebb fogadtatást nem találtak, mint a szülőföldemen.

— Fénypontja volt eddig budapesti tartózkodásomnak — amelyet már kétszer hoszszabbítottam — a »Csodálatos mandarin« előadása. Mint Bartók zseniális művének szövegírója, meghajoltam az Operaház csillogó lámpái előtt, valami furcsa révületben hallottam a közönség lelkes tapsait és nem tudtam eléggé hálát adni a sorsnak, hogy ezt az estét megélhettem. Ünneplés? Az én koromban ilyesminek már nincs értéke. Ez több volt mint ünneplés, úgy éreztem, megölelt az ünnepi ruhába öltözött nézőtér, megölelt eZ a szebbé szépült város, első kudarcaim és sikereim színtere. A szünetben ámultam-bámultam. Mennyi elragadóan csinos, jól öltözött fiatal nő. Meghatottan gondoltam: bizonyára ismertem a nagymamájukat...

— Meghitt, családi ünnepségnek tekintettem azt a baráti vacsorát, amelyet a Fészek művészklub adott — nem szívesen használom ezt a fontoskodó kifejezést — a »tiszteletemre«.

A szokott kérdések is következnek: mi tetszik a régen látott szülőföldön, mi nem tetszik?

— Amióta csak gondolkozom, érdekel az élet minden területe. Megbámultam az új lakónegyedeket, a gazdag kirakatokat, a jól öltözött embereket, a zsúfolt mozikat, színházakat, vendéglőket. De engem elsősorban mégiscsak a magam munkaköre érdekel és ezért a legnagyobb figyelemmel kísérem az Írók és művészek helyzetét. Közhelyet mondok, ha magam is megállapítom, a művészeknek sohasem volt olyan jó dolguk, mint manapság. Hadd mondjak el egy epizódot. A két háború között Varsóban jártam, a Pen Club

kongresszusán. A megnyitó ülésen hozzám lépett egy lengyel kolléga és bejelentette, hogy a következő szombaton bankettet rendeznek a tiszteletemre. Gondoltam, összetéveszt valakivel és megkérdeztem, milyen alkalomból. Elmondta, hogy ez a dátum összeesik »Sancho Panza« című darabom kétszázadik előadásával.

Régi dolgokról is beszélünk, az első lépésekről. A Nyugat hasábjain kezdte. Rovatot kapott, »Egyszerű gondolatok« volt a címe. Első darab »A nagy fejedelem«, majd 1909-ben a világsikerű Taifun. Külön fejezet az életében az az idő, amit Londonban töltött és Korda Sándor mellett fellendítette az angol filmgyártást.

— A London Film-et bátran lehetett volna Budapest Filmnek becézni, — meséli nevetve. — Az igazgatósági ülésen a jegyzőkönyvet angolul vezették, de mindenki magyarul beszélt. A három Korda (Sándor mellett Zoltán és Vince) Bíró Lajos, Pallós István a gazdasági vezető, Rózsa Miklós a zeneszerző. Innen hívott meg Lubitsch Hollywoodba két hétre. Ott maradtam 25 esztendeig. Tucatszámra írtam a filmeket ennek a felejthetetlen rendezőnek. Egyre vagyok nagyon büszke, a»To be, or notrtp.be« című munkámra, amely a lengyel ellenállási mozgalmat mutatta be vidám színekkel. Örömmel hallom, hogy a felszabadulás után Magyarországon is nagy sikerrel játszották.

Mi volt a legnagyobb siker? Mi volt a legnagyobb kudarc?

— Jelentős erkölcsi sikeremnek tekintem, hogy a washingtoni »The Library of Congress«, ez az előkelő amerikai testület bemutatta Lessing Bölcs Náthán-ját az én átdolgozásomban. Az előadást az össz-amerikai rádió átvette.

— Nemcsak kudarcnak, — egyenesen balsorsnak számítom esetemet Sommerset Maughammal. Á kiváló angol írónak megtetszett Evelyn című darabom, amely eredetileg a budapesti Vígszínházban került színre. Vállalta az angol átültetést. Maugham a fénykorát élte. A neve és briliáns nyelvezete a sikert jelentette. Mielőtt hozzáfogott a munkához, 500 font előleget kért a kiadótól. Gazdag ember volt már akkor, de ragaszkodott az előleghez, azt hangoztatta, csak amatőrök dolgoznak vaktában. A kiadó sokallta az összeget és másra bízta a munkát. Kapott egy olcsó írót, aki csinált az Evelynből egy olcsó darabot. Csúfosan megbuktunk.

— Programok? Tervek?

Nincs az az ambiciózus ifjú, aki annyi tervet dédelgetne, mint a szellemileg és testileg egyaránt fiatal Lengyel Menyhért.

— Memoárjaimat írom, régi darabjaimat élesztgetem, filmet készítek Maria Schelínek és magyar vonatkozású terveim is csíráznak. Apropos, itthon nem is tudják, hogy úgynevezett misztikus, bűnügyi darabot is írtam Amerikában. »Extra day« volt a címe. Csak azért említem, mert magyar mottóval indult: »Három árva sír magában, elhagyott sötét szobában ...« Gyulai Pált idéztem.

Búcsúzóul még hozzáteszi:

— Nemcsak Pestnek örülök, Kolozsvárnak is. Itt van az évtizedek óta nem látott testvéröcsém Kolozsvárról.

Stella Adorján