Magyar Hírek, 1963 (16. évfolyam, 1-24. szám)

1963-09-15 / 18. szám

fintor

A párizsi orvos és felesége Esztergomban

(Novotta felv.)

„JÖTTEM, LÁTTÁM, MEQQYŐZÖDTEM!"

BESZÉLQETÉS DR. LEQMAN IMRÉVEL

Amikor Dunaújvárosban járt és meglátogatta az ottani kórházat, így nyilatkozott:

— Jó volt a kollégákkal beszélgetni, őszintén feltárták örömüket, gondjaikat és azonnal kialakult a legjobb kapcsolat a szükséges intimitás, ahogy az orvos és orvos között, sőt magyar ember és magyar ember között helyénvaló.

Hévízen tanulmányozta a tó iszapját. Keszthelyen a IHelikon Könyvtárban annak örült, hogy felismerte Csokonai Vitéz Mihályt a festményről. Körül utazta a Balatont és így sóhajtott föl:

— Hatesztendős korom óta úszom, de ilyen nincs a világon.

Budapesten az orvosszakszervezetben három órán át faggatta a sebészt, a gyermekgyógyászt, a radiológust a magyar egészségügy helyzetéről, és az orvosképzésről. Ekkor jelentette ki:

— Magyarországon mindenki tanulhat. Mindenünnen, mindenkinek szabad teret engednek.

Egy hónapot töltött nálunk dr. Legman Imre sebész, a párizsi Rothschild-kórház és az ottani magyar Betegsegélyző Egyesület főorvosa. Feleségével, dr. Marguerite Berge-el ügyvédnővel vendégeskedett Magyarországon. Legman doktor még tizenhét esztendős sem volt, amikor 1928-ban Franciaországba került. Ma ötvenegy esztendős. Legidősebb fia negyedéves medikus, a lánya az idén érettségizett, a kisebbik fia most múlt tízesztendős.

Szenvedélyesen tudott várost nézni, gazdasági, politikai, társadalmi összefüggéseket vizsgálni. Mindenütt, mindent megnézett, megkérdezett, szinte ^megkopogtatta« a városokat, a lakásokat, a szállodát, összehasonlított és agya, mint valami laboratórium, szigorú, tudományos tárgyilagossággal analizált mindent, amit látott, hallott, tapasztalt.

— Mi volt a legfontosabb, a leglényegesebb, amit magammal viszek? — tette föl a kérdést önmagának.

És így válaszolt rá:

— Az ember és az ember közti kapcsolatok ma jó úton haladnak Magyarországon. Az emberek elégedettek és sugárzik belőlük a remény. Ezt a Magyarországon tapasztalt nagyon rokonszenves jelenséget csak az életforma adhatja. Ez az, ami átmelegíti az emberi kapcsolatokat.

— Volt egy professzorom — meséli —, elismert itudós. Ö tette fel a kérdést, mi az orvos legfontosabb tulajdonsága? így felelt rá: a lelkiismeretesség... A beteg élete a fontos és nem az orvos esetleges presztízse. Ha nem vagyok bizonyos a diagnózisban — segít az orvos kollégák közös tapasztalata. Ehhez kell a lelkiismeretesség.

— Azért mondtam el mindezt — folytatta —, mert érzékeltetni szeretném, mennyire örülök annak, hogy az emberek iránti gondoskodás sokféle gyakorlati jelével találkoztam a mai Magyarországon. S a gondoskodás elméleti, tudományos alapokon nyugszik. Magyarországon óriási méretű kísérlet folyik azért, hogy hazaszeretetre, alkotó életre neveljék az embereket és ahogy a sportolók mondják, ehhez »szurkolni« kell minden tisztességes embernek.

Ha pedig mindebből az olvasó azt állapítaná meg, hogy a párizsi orvos a mai Magyarországon »csak« a nagy összefüggéseket látja, csak a »csupa jó«-t veszi észre — téved. Legman doktor figyelmét a hibák sem kerülték el. Kevés a taxi. Elviselhetetlenül meleg a motel. A magyar nők valóban olyan szépek, mint a hírük, de nem törődnek az alakjukkal — kövérek.

— Az eladók —' meséli tapasztalatait érthetetlenül közömbösek. Aki hozzászokott ahhoz, hogy az ember egy üzletben nemcsak azt vásárolja meg, amire szüksége van, hanem mindazt, amire az ügyes eladó rábeszéli — meglepetve tapasztalja, hogy Magyarországon az eladó nem sokat törődik azzal, hogy vásárolok-e valamit, vagy sem. Átnyújtja, amit kérek és kiválasztok, de nem ajánl semmit.

Legman doktor és felesége a nálunk töltött egy hónap alatt nagyon sokfelé járt. Sok emberrel beszélt, sokféle véleményt hallott. De csak azt mondta el, amit maga tapasztalt, amiről meggyőződött.

Én azt fogom otthon mondani barátaimnak, ismerőseimnek: ismerd meg a mai Magyarországot és győződj meg róla magad, hogy milyen ott a helyzet. Én jöttem, láttam és meggyőződtem ... (j—s.)

Kassák telett is mintha megállt volna az Idő. tr, fest, vitatkozik, mint régen. Páratlan művészi energia van ebben az emberben. Pedig hetvenhat is elmúlt már... (A képen: Kassák Lajos, Kassák Lajosné és Mrs. Rose Kudelka)

Várnai Zsenit öröm volt viszontlátni, öröm volt ott folytatni, ahol abbahagytuk. Valamikor az » Újságnál« dolgoztunk együtt, nagyon szerettem. De szeretik őt a tengeren túl élő régi magyarok is. Várnai Zseni, az asszonyköltő neve, még ma is varázsos név. (A képen: Várnai Zseni és Mrs.

Rose Kudelka)

Roppant kellemetlen a dolog. Edith már a beszélgetés elején feszeng a székén. Mozog ide-oda, nem tudom, mi lelte. Semmiféle kényes kérdés nem hangzott el, a kávé is tűrhető volt a körúti Béke eszpresszóban, Marcel, a férj is megnyerő mosollyal nézegeti a járókelőket és Edith feszeng. Mi lelte?

— Borzasztóan meghíztam ez alatt a néhány hét alatt — suttogja Edit, hogy Marcel ne hallja. — Minden ruhám szűk. Lélegzeni is alig bírok.

Négy hét Magyarországon válóban veszélyes dolog a hízásra hajlamos emberek számára. Még szerencse, hogy Edith varrónő, otthon, a franciaországi Schirmeck városában majd kiengedi a varrásokat. ..

Pedig Edith nem is ilyenfajta veszélyektől félt. Egészen másoktól. Említem is neki:

Edith nevet.

— Várj csak. Még emlékszem. miket kérdezgettem a szerkesztőségtől levélben.

Hogy szabad-e Magyarországra autóval jönni és hogy van-e egyáltalán benzin. Tudod mennyit utaztunk Marcellal ezalatt a négy hét alatt? Háromezernyolcszáz kilométert. De hogy őszinte legyek, amikor megérkeztünk a magyar határhoz július végén, nem voltam olyan ibiztos a dolgomban. Bizisten féltem. Egy jóképű magyar fiú elkérte az útleveleket és közben mosolygott ránk. Aztán a vámnál: Marcel kiszállt. Szörnyű perceket éltem át. Aztán én is kimerészkedtem a kocsiból és ekkor valaki azt mondta: »Micsoda isteni illat.« Hivatalos személy lehetett, mert megkérdezte, mit hoztam. Mondtam, parfümöt. Hány hektoliterrel? — nevetett az illető, és jó utat kívánt búcsúzóul. Én még visszaszóltam: »Azt hittem megesznek...« »Meg is enném« — felelte, de mit szólna akkor a férje ...« Hát ilyet! Majd hogy nem zenével tagadtak.

Edith feszeng.

Mitől is féltem még? »Hogy rendőrök kísérik-e az idegeneket mindenhová?« — mondom. »Tényleg ezt kérdeztem, rosszul kanyarodtunk, már ez gyakran előfordult, mosolyogtak és szabadot intettek.

— Marcel beleszeretett a

Dunába. És a magyar horgászokba. Szokatlan volt számára, hogy cseppet sem irigyek. Amikor hallották, hogy nem tud egy szót sem magyarul, engem figyelmeztettek.

»Mondja meg az urának, hogy itt nem harap a hal...« Vagy tanácsokat adtak, mit tegyen a horogra. Később Marcel fogta magát, ott hagyott anyám budai lakásán, és egyedül ment Vácra. »Randevúm van« — mondta. A pecázók már várták francia barátjukat, s különleges halásznyelven nagyszerűen megértették egymást. Bár gyakran előfordult, hogy nem fogtak semmit, csak a söröskorsót, de Marcel így is remekül érezte magát.

:— Tudod, hogy valami alapja mégis volt az aggályaim egyikének? Azt kérdeztem levelemben, hogy el juthatunk-e a kanyargós Tiszához? Noshát, oda bizony nem jutottunk el — nevet Edit. — Annyi idő elment a szülőhelyemen, Szentendrén, eltöltött órákkal, nagymamánál Vácott, a szociális otthonban, a dömsödi kirándulásokkal, a balatonfüredi campingeléssel. Tihanynyal, Siófokkal, Székesfehérvárral, Veszprémmel s még isten tudja, hány hellyel, hogy a Tiszára már tényleg nem futotta az időből.

— Sok szamárságot kérdeztem a levélben, még azt is, hogy vajon kiengednek-e az országból — nevet Editke. — De ha marasztalna is valami hivatal, a Kende utca 5. számú ház házfelügyelője — mert ez a régi »intézmény« még mindig fennáll — biztosan elintézné, hogy küldjenek már minket haza. Ne csodálkozz, megmondom, miért éppen ő. Budapesten, anyámnál abban a házban laktunk. Csendes, szolid ház, ritkán maradnak ki a lakók. Mi pedig mindig hajnalban csöngettük fel a házmesternét. Ha elutazunk, legalább kialhat ja magát.

Hernádi Magda

A július 15-1 számunkban megjelent »Levél egy fiatalasszonynak Franciaországba« című Írás folytatása.

Nagyanyó és rég nem látott unokája. Alsó kép: Marcel a váci Dunaágban reménykedik: hátha harapnak a halak. Mellette Edith

6 (Joós F. Imre felvételei)

Edith Panther és férje, Marcel

Édesanyjával és a nagyanyóval a váci szociális otthon kertjében

ff