Magyar Hírek, 1963 (16. évfolyam, 1-24. szám)
1963-07-01 / 13. szám
Csontváry kiállítás Székesfehérvárott Nagy külföldi sikerek után Székesfehérvárott nyílt meg Csontváry Kosztka Tivadar, a száztíz évvel ezelőtt született magyar festőművész emlékkiállítása. Baloldalt világhírű festménye, a »Zarándoklás a cédrushoz«, lent önarcképe. röitzleli &&ej4iejzt& ^őoufitának! Köszönettel vettem és már át is olvastam (érdeklődéssel) a nekem megküldött 1963-as Kincses Kalendáriumot és mivel benne olvastam, hogy az olvasó véleményét szeretnék hallani ideátról, elküldöm az én szerény véleményemet. Néhány évvel ezelőtt látogatóban voltam Magyarországon és ott azt tapasztaltam, hogy nem egy helyen vidéken a parasztság nehezen érthető közönyösséggel fogadja az új helyzetet, az új rendszert, amelyik pedig sokkal többet adott nekik, mint afc előbbi feudális nagybirtokos, kulákos rendszer. Nem mindig és nem mindenhol értékelik kellőképpen, amit kaptak, különösen 1957-től, nem is tudják, hogy mit kezdjenek azokkal a soha nem is hallott előnyökkel, amikkel ma a kormány elhalmozza őket. Hogy a volt 50-holdasok panaszkodtak kint vidéken, amiért ma már szövetkezeti alapon közösségben kell nekik dolgozni, azon meg sem ütköztem, igaz, nem is az a panaszuk igazi oka, amiért a földjüket be kellett adni a tszcs-be, hanem sajnos azt panaszolják a kanadai és az amerikai látogatóknak, az nyomja nekik legjobban a begyüket, hogy ma együtt kell nekik dolgozni kint a földeken a volt cselédjükkel, a volt béresükkel, akik szerintük csak olyan -sehonnal Jöttmentek« voltak! Akadtak néhányan olyan volt zsellérek, akik az én időmben nem nagykepén, hanem kiskepén jobbmódú zsírosparaszt oknál voltak kepések, mint jómagam is, de már elfelejtették az itt következő kis Írásomhoz hasonló sok megtörtént gazságot és bitangságot. Szerintem az ilyen, vagy az ehhez hasonló írások, megtörtént dolgok újra felidézése, felelevenítése rádöbbenti azokat a volt zselléreket és néhányholdas parasztokat a múlt sok-sok szenvedésére, kluzsorázott, kihasznált, éhbérért, évi két mázsa szemes ocsúért és egy pár lábbeliért dolgozó cselédek, béresek, zsellérek régebbi életének a feltárása majd felnyitja a szemüket, hogy jobban becsüljék meg a ml szabadságunkat és a soha nem hallott és kapott nyugdijukat, az öregek gondozását, a fiatalok díjmentes iskoláztatását és sok mást, amit azelőtt nem kaptak. Honfitársi üdvözlettel URBAN SÁNDOR öregkanadáa. Balogh nannya arról volt híres a mi falunkban, hogy nyáron pelyvahordás'kor nekünk, részarató kepéseknek lekváros kenyeret adott früstökre is, ebédre is, meg vacsorára is. Minden nyáron aratás után, csépléskor azért imádkoztunk, hogy Balogh nannyát venné már magához vagy az isten vagy az ördög, mert szörnyűségesen untuk a leikváros kenyeret enni napokig, hetekig, amíg a pelyvahordás tartott. Savanyú volt a lekvár abban a nagy cserépfazékban, amelyikből nekünk adott. A jobbikból, az édesebb lekvárból a világért sem adott volna nekünk. Azt húsvétra és karácsonyra tartogatta a kemence földjén sütött lángosba önmagának és a családjában azoknak, -akiket kedvelt és szeretett, mert tudni kell azt, hogy Balogh nannya amíg élt nem sok embert szeretett, az ujjain megszámolhatta volna, hány rokonával, hány ismerősével váltott ő szót. Gőgös, rátarti, mord teremtés volt ő. Mi ketten, a marokszedők, kapartuk a pelyvát meg a töreket a cséplőgép alól, hosszúnyelű gereblyével, rá a nagy lepedőnyi pelyvahordóra. Csípett a pelyva pora bennünket, a szemünket, a bőrünket, különösen az árpa-pelyva pora csípett, mart mint a méreg. Csak 11 évesek voltunk akkor. Reggeltől estig, látástól-vakulásig, kivirradattól-besötétedésig gordonyos-acatos árpa-pelyvát hordani, embert és állatot íullasztó, tikkasztó kánikulai hőségben, — kutya dolog volt! A közelben csak a kapitányos hordóban volt víz a tűzoltáshoz, abban nem fürödhettünk meg, nem moshattuk le magunkról az ujjnyi vastagon ránk rakódott pelyva porát. Napokig marta, égette a bőrünket az istenverte pelyvapor. A béresfiúnak könnyebb volt a dolga, mert őneki a nagy pelyvahordó szekérre (a hátsó saroglyából feljárót csinálva) ml ketten felhordtuk a pellyvát, amit ő egy négyágú vasvillával elteregetett,' eligazított a szekérderékban egy nagy ponyvára. Az oldaldeszkát is felhúzta jó magasra, hogy több pelyva férjen a szekérre. Csak akkor pihentünk meg, amíg a szérűről a két villás ökör lassan becammogott a Balogh tanyára a pelyvásszekérrel. Hogyha késtünk néhány percet, Balogh nannya sápító hangján szitkozódott. A szélesre kitárt kapuban csípőre tett kezekkel várt bennünket. Szúrós szemeiből olyankor nem sok jót olvastunk ki. Bütykös ujjaival fenyegetve szidott bennünket: — Ebadta haszontalan kölykei, már megint késtetek! Hol csavarogtatok ilyen sokáig? Nem érdeműtek meg a száraz kenyeret se, — te, — te mihaszna csavargók! ÍRTA * URBAN SÁNDOR Továbbá tudomására adatik a lakosságnak, hogy a görbenyakú Varga Márton kocája elveszett, aki megtalálta vagy befogta, szolgáltassa át a gazdájának büntetés terhe mellett«. így nyertünk időt, s amíg Balogh nannya a kisbíró dobolását hallgatta, feltűnés nélkül kisurrantunk a kertbe, a gatyamadza* got szorosabbra kötöttük a derekunkon, nehogy a szilva az ingünk alól a kebelünkből leperegjen. Mikor Balogh nannya visszacsoszogott bennünket ellenőrizni, már a béresfiú befogta az ökröket, mi pedig a szekérderékiban kuksoltunk és vártuk, hogy az udvarból kiforduljunk. Balogh nannya ellenséges szemekkel végigmustrált bennünket, de a kebelünkben a szilvát nem láthatta. A szomszéd utcában aztán nekiestünk a szilvának, megettük mindet nagy gyönyörűséggel, az éhségünket csillapítva, hogy még a könnyeink is kicsordultak örömünkben s a vén fukar Balogh nannyának már azt is megbocsájtottuk, hogy az ebédrevaló lekváros kenyeret is megspórolta rajtunk. Toncz Tibor rajza Félve, szótlanul lekászálódtunk a magas pelyvás szekérről és sebtiben hozzákezdtünk behordani a pelyvát a csűr melletti pelyvásba. Tudtuk, hogy a savanyú lekváros kenyeret is sajnálja tőlünk az őtvenholdas jómódú Balogh nanynya. Éhesek voltunk, mint a farkasok. Meghallottuk egymás gyomrának a korgását. A csűr mögött volt Baloghéknak a gyümölcsösük, sok szilvafával, kajszibarackfával és nyári borízű almával. Kisurranni a kertbe, jóllakni szilvával nem tudtunk, mert Balogh nannya vizsla szemekkel vigyázott minden lépésünkre. Szerencsénkre közelgett a kisbírónk dobolva a szomszéd utcában. Gondoltam egyet. A magasra rakott trágyadomb mögött, (ahol az a bizonyos budi van) gyorsan eltűntem, előbb hangosan panaszkodtam, hogy Balogh nanynya is hallja, — a lekváros kenyér elcsapta a hasam. A kerten át kirohantam a szomszéd utcába úgy, hogy Balogh nannya engem nem láthatott. Gyorsan odasúgtam a kisbíró fülébe (ő is földhözragadt zsellér gyerek volt), hogy amikor Baloghék házához ér, ott verje meg a dobot tovább mint szokta, hogy nekünk legyen annyi időnk, hogy kiszökhessünk a kertbe telekapkodni az ingünket-keblünket szilvával, mert szörnyen éhesek vagyunk. A kisbíró úgy is tett, nemsokára Baloghék előtt verte vagy 5 percig a dobot és hosszan elnyújtva szavalta: — -Közhírré tétetik, minden gazda a búzakazlához kapitányos hordót tartozik tenni hoszszúnyelű vasdoronggal együtt. # i \
