Magyar Hírek, 1963 (16. évfolyam, 1-24. szám)
1963-07-01 / 13. szám
Egyetemi tanterem AMI EGYETEMEINK Beszélgetés dr.Polinszky Károllyal, a Veszprémi Vegyipari Egyetem rektorával 1949-ben, az akkor még áln^ dunántúli kisváros. a vasúti főútvonal által is elkerült Veszprém egyik elhagyatott kültelkén — semmi sem állott. Ma pedig itt emelkedik — egy új, modern városrészt kitevő épülettömb — a bakonyi bauxit, a zalai olaj feldolgozóiparának tudományos fellegvára — 600 vegyészmérnökhallgató szépséges »alma mater«-e. Az első tanévben, bizony, még a Bakony-szálló fűtetlen szobáiban tartották »tanácsüléseiket« az újdonsült professzorok, 1969-ben pedig közel 2000 diák tanul majd Közép-Európa egyik legkorszerűbb műegyetemén. A rektor, Polinszky Károly professzor maga is fiatalember, 28 éves sem volt — alig száradt meg a tinta a diplomáján —, amikor megbízták a veszprémi műegyetem megszervezésével. S tegyük hozzá: nemcsak az építkezést és nem is csak az oktatás szervezésének felépítését vezette, hanem annak a »szellem«-nek a kialakítását is, amelyre többek között az jellemző, hogy a végzett veszprémi diákok sűrűbben tartanak évfolyam-összejöveteleket, mint — évszázados szokásnak hódolva — a volt gimnazisták érettségi találkozókat... Veszprémben a kezdet kezdete óta egyszerre emelkedtek a falak — s bontakozott ki közöttük egy kiemelkedően színvonalas és kedvesen bensőséges diákélet... Az elmúlt 18 évben, persze, nemcsak Veszprémben folyt egyetemépítés, nem is csak a közelmúltban épült egyetemeink újak: újjáépült az egész magyar felsőoktatás. Az átvitt értelmű, s a szoros értelemben vett építkezésnek ez a periódusa még nem zárult le — Győrött például idén kezdték el egy új műszaki egyetem létesítését. Mégis, ma már. egyetemeinken is a főkérdés: hogyan lehet korszerűen és otthonosan berendezkedni, az új keretek között? A veszprémi tapasztalatok fontos kiindulópontok a keresésnek, kísérletezésnek ebben a folyamatában — s ezért sem véletlen, hogy Polinszky professzor, a veszprémi egyetem vezetés* mellett ma már az ország művelődési életének irányításában is tevékenyen részt vesz. A magyar felsőoktatásnak ezzel a tudós és népszerű »great young man«-jével beszélgettünk el egyetemeink helyzetéről: az »építés« korszakának eredményeiről — és a »berendezkedés« problémáiról, távlatairól. A szocialista egyetem-»építés« közismert eredményeire utal Polinszky professzor: — Hazánkban ma több mint ötször annyi fiatal jár egyetemre, mint a háború előtt s nincs olyan rétege a társadalomnak, amelyből ne kerülnének megfelelő arányban, egyetemisák: míg 1938-ban a hallgatók mindössze 3,5 '0-a származott munkás- és parasztcsaládból, , idei tanévben a 47%-uk. Amellett most már hajdani polgári családok gyermekei előtt is ugyanúgy nyitva áll a továbbtanulás útja, mint a többi fiatal előtt: a felvételi vizsgákon megszűnt a jelöltek származás szerinti megkülönböztetése. Kiépült — s továbbépül — a diákok szociális támogatása; a hallgatóság több mint háromnegyede kapott idén rendszeresen anyagi juttatást az államtól, közel a fele lakott — minimális lakbérért — diákszállóban. A jeles és a jó előmenetelű hallgatók a jövő évtől nem fizetnek tandíjat. És ami a felszabadulás előtti korszakhoz képest talán a legnagyobb fordulat: nincs értelmiségi munkanélküliség, az állam minden egyes végző hallgatót, a szakképzettségének megfelelő munkakörben, azonnal elhelyez. — De éppen ezekből az alig túlbecsülhető eredményekből következik — teszi hozzá a professzor — egész sor bonyolult probléma is. Itt van mindenekelőtt az egyetemi felvételi rendszer kérdése. — A kötelező nyolcosztályos általános iskola elvégzése után egyre több gyerek tanul tovább. A középiskolai oktatás tavaly óta ingyenes. Nincs messze az az idő, amikor a legtöbb fiatal érettségizni fog. Az érettségizetteknek pedig évről évre nagyobb hányada jelentkezik egyetemi felvételre. Így azután számos egyetemi karon négyszer, ötször, vagy még többször annyi az alkalmas jelölt, mint ahány elsőévest — a, férőhelyek számára és a népgazdaság várható szakemberszükségletére tekintettel — fel tudunk venni. Akad, igaz, nem egy korrekciós lehetőség: például számos alkalmasnak bizonyult jelölt részére, akit helyhiány miatt nem lehet felvenni, a következő tanévre biztosítja az egyetem a felvételt. Felnőtt — keresőmunkát végző dolgozók — esti és levelezőtagozatokon folytathatnak egyetemi tanulmányokat. Mégis, jól tudjuk, nagyon sokat kell még tökéletesednie a pályaválasztási tanácsadásnak a felvételi vizsgákon pedig az elbírálási módszernek — hogy valóban minden »megfelelő ember« eljuthasson a »megfelelő helyre«: hogy összhangba kerüljön az egyetemekkel kapcsolatos társadalmi és egyéni igény ... — A túljelentkezéssel ellentétes előjelű probléma — s nem kisebb gond! — hogy akadnak ugyanakkor olyan karok is, amelyekre — például az agrár és a tanárképző főiskolákra — általában nem jelentkezik kellőszámú fiatal, legalábbis szembetűnően kevesebb tehetséges fiatal jelentkezik, mint a »legnépszerűbb« — az orvosi és egyes mérnöki — karokra. — Ezen — jegyezzük meg — aligha segíthet a pályaválasztási tanácsadás, amíg nálunk is, mint más országokban, a humán pályákon lényegesen rosszabbak a kereseti lehetőségek, mint a műszakiakon. (S kíváncsian várjuk, hogyan vélekedik erről a sokat vitatott, kényes kérdésről a műszaki felsőoktatás vezető szakembere?!) Ezt mondja: — Azt hiszem, valóban nem használtuk még ki kellőképpen éppen a tervgazdálkodásban rejlő lehetőségeket! A mérnökképzés színvonala — ezt itt Veszprémben nap mint .nap tapasztaljuk — nagymértékben közép- s az általános iskolai tanárok munkáján nyugszik: s nem is csak a kémia- s a matematikatanárokén, hanem, közvetve, a nyelv- a történelem^ sőt a zene- vagy a tornatanárokén is. Nem nevelhetünk jó mérnököket, jó orvosokat, ha ugyanakkor nem a legmagasabb színvonalon képezzük ki — a tanárokat, de a jogászokat, a közgazdászokat, szóval a »humán« értemiséget is. A kereseti viszonyok között kiáltó különbség pedig előbb-utóbb kontraszelekcióhoz vezethet. Úgyhogy magam sem találom paradoxnak azt a megállapítást, hogy az ország műszaki fejlődése érdekéiben is sürgősen javítani kell a humán értelmiségiek, mindenekelőtt a tanárok helyzetén... Az egyetemi »berendezkedés«-nek nyilván az egyik központi problémáját érintettük ezzel: az oktatómunka minőségének kérdését. — Az oktatás színvonala — azt hiszem — megfelelő. A tananyag részletes feldolgozását, a vizsgákra való előkészítést, sőt, magát a vizsgáztatást is — fiatalabb tudósok — adjunktusok, tanársegédek — gárdája segíti. Sokhelyütt talán túlságosan el is választja a professzort s a hallgatót az oktatói apparátus: a legtöbb professzorra igen sok hallgató jut, kevés közöttük a személyes érintkezés. És, sajnos — ebben számos professzorunk közéleti tisztségekkel való túlterheltségének is szerepe van — meglehetősen ritkaságszámba megy az olyan előadás, amelyet lélegzet-visszafojtva hallgat: amelyről érzi a hallgatóság, hogy esemény — s amelyre évtizedek múlva is visszaemlékezhet. — A legtöbb karon — főként a humán karokon — a hallgatók öntevékenyebb tanulása érdekében lényegesen lazítanunk kell a tanulmányi rend és a tananyag jelenlegi, nagyfokú megkötöttségén. Félreértés ne essék: a polgári egyetemeken divó az a fajta tanszabadság« — én inkább úgy mondanám, tanulási anarchia —, hogy mindenki annyit tanul, amennyit kedve tartja, akkor vizsgázik, amikor jólesik: minálunk elképzelhetetlen. A tanszabadság abban áll, hogy szabad tanulni. Nemtanulni — nem szabad. De nagyon is kívánatos, hogy a standardizált szakképzettség megszerzéséhez szükséges minimumon felül — az egyetemisták maguk választhassák meg, milyen előadásokat hallgatnak. Röviden: növelni kell a fakultatív tárgyak számát, szerepét. — És a tanulmányi színvonal? — Nehéz ezt lemérni — s még nehezebb országosan áttekinteni. Vannak — mindig voltak és mindig is lesznek szigorúbban és »liberálisabban« osztályzó egyetemek. A vizsgaeredmények statisztikája keveset mond. A probléma itt is mélyebb, mert magából a fejlődésből, magukból az eredményekből következik. — Felmérhetetlen jelentőségű pozitívum, hogy az állam minden végző hallgatót azonnal elhelyez. De — ezt a legrészletesebb vizsgálatokkal lehetne csak szabatosan tisztázni — korántsem bizonyos, hogy aüci jobban tamil, jobban helyezkedik is el, s magasabbra ível a pályafutása. Ha egyértelműbb volna a tanulás és a pályafutás összefüggése, nyilván igen sok egyetemista »nyomná meg« erősebben a »gombot«. Minden egyetemista számára lehetővé tettük, hogy tanuljon — és csak — tanuljon. De kevés volt — és nem volt eléggé progreszszív — a kimagasló tanulmányi előmenetelt honoráló ösztönző juttatás. A napokban megjelent új ösztöndíjrendelet — amellett, hogy a támogató jellegű juttatásokat is jelentékenyen szélesíti s az elosztásukat igazságosabbá teszi (nem a hallgató szüleinek jövedelméhez, hanem családja egy főre eső jövedelméhez igazítja) nagyobb súlyt helyez a jótanulás anyagi ösztönzésére is. De ezt a rendeletet is kísérletnek tekintjük. S meggyőződésem, hogy a jótanulás leghatékonyabb ösztönzője — maga a diák-közvélemény: az, ha a diákok maguk várják el maguktól és egymástól, hogy a maximális igyekezettel készüljenek népünk s a tudomány szolgálatára. — Végül (de nem utolsósorban) az egyetemisták közti »szellem«-ről: a hagyományosan sajátos diákéletstílus modern formájáról, a mai magyar diákok közösségi életéről mik a tapasztalatai Polinszky professzornak? — A tanulásban, a közös művelődésben, szórakozásban, sportolásban bontogatja ma szárnyát a diák »romantika«. A formák megítélésébe, kialakításába az állami vezető nem igen szól bele. Majd ők... — és kimutat a »nagy-előadó«-ból előtóduló fiúkra és lányokra — A lényeg az, hogy — a kollégiumokban s a kollégiumon kívül egy új értelmiség ötvöződik egyetemeinken. Korántsem »simán«, mint ahogy maga a szocializmus is egymást váltó problémák sorozatát felvetve — megoldva épül Magyarországon. Azon vagyunk, hogy — saját problémáikat megvitatva-megoldva — az országos teendők érlelésének s megoldásuk kikísérletezésének is fórumai, »laboratóriumai« legyenek a mi egyetemeink — zárja le beszélgetésünket a veszprémi egyetem rektora. Szesztay András l