Magyar Hírek, 1963 (16. évfolyam, 1-24. szám)

1963-07-01 / 13. szám

csak éppen nem a férj, hanem ő maga volt az, akit a nácik elhurcoltak, míg férje itthon bujkált, mint katonaszökevény. Közvetlenül a háború befejezése után Vera meggyötörtén, el kinzottan, hazatért ugyan, s össze is találkozott a férjével, de akkor Magyarország mindkettőjük számára csupán a kiállott izgalmaknak, az örökös rettegésnek, az életük kegyetlen feldúlásának színhelyét jelentette. Szabadulni akartak még az emlékektől is, és azt hitték, úgy szabadulnak, hogy hátat fordítanak neki.

Semmi kétség: a két nővér nem a harcos emberek fajtájába tartozik, nem jutott eszükbe az ország újraépítésében, a társadalom forradalmi megújulásában való aktív részvétel. Mindketten az élet egy pogárian kényelmes, védettebb szférájában nőttek fel, kedvesek, műveltek és jó szándékúnk voltak, és az életet is ilyennek szerették volna látni maguk körül: kedvesnek, gyöngédnek, jó szándékúnak. Különösebb törekvések, ambíciók nélkül, csupán ennek a kellemes és nyugodt életnek a megkeresésére — világgá indultak.

*

Sikerült-e? Az élet bonyolult, s tizennyolc év alatt sok minden történik az emberrel, örömök, fájdalmak, csalódások, és újabb örömök érik... Nehéz egyértelműen válaszolni rá.

Egyértelmű csupán a harmadik szereplő helyzete volt a tizennyolc esztendő alatt — az anyáé. Az anyáé igen, aki napokat, hónapokat, éveket morzsolhatott, egyiket a másik után és egyértelműen várakozott. Hogy a várakozás nem tölthet ki közel két évtizedet? Nos, az övét kitöltötte. Számára a várakozás élettartalom volt, állandó, pillanatra sem halványuló cél, életprogram. Találkozni a lányaival, mind a kettővel! Hosszú ideig nehézségekbe ütközött az utazás. Néhány esztendeje azonban megszűntek a különböző korlátozások, és 1960-ban az anya viszontlátta a kisebbik lányát, aki Ausztriában él. Átmenetileg örült, megnyugodott, de hamarosan felébredt az emésztő kívánság: meglátni a másikat is. Megérlelődött a

nagy vállalkozás terve, utazás a tengerentúlra, Fort Wynebe. De mintha az elhatározás nem tette volna az anyát tökéletesen boldoggá. Mert megint az egyiket látná csak. S ebben még mindig lenne valami a múlt zaklatottságából, a hiányérzetből, a szétszórtságból. De ezek homályos, körvonalazatlan sóhajok csupán, s nem akadályozták a csöndes készülődést Amerika felé.

Ám ekkor az anyával történt valami. Súlyos, alattomos betegség tört rá, és egyik percről a másikra megdőlt az utazás lehetősége. Viszont ugyanakkor megérlelődött egy másik elhatározás. A lányok meglátogatják beteg édesanyjukat, a lányok hazajönnek Budapestre... mind a ketten! Szinte hinni sem akarták, oly akadálytalanul s gyorsan kapták meg a hazatéréshez szükséges iratokat, s valószínűtlenül rövid idő múltán jelezték érkezésüket.

És az anya jobban lett, rohamos gyógyulásnak indult. Nem, szó sincs róla, mintha ezzel valami képtelen, misztikus erőre utalnánk, s azt akarnánk mondani: azért betegedett meg, azért került szinte válságos állapotba, hogy ezzel a legsúlyosabb érvvel kényszerítse ide a lányokat. De lehetetlenség nem látni valami mélyebb összefüggést egyfelől az idegölő várakozás és a betegség, másfelől a lányok érkezése és a hirtelen gyógyulás között. S lehetetlen nem a legteljesebb, az igazi békét asszociálni, amikor végre, csaknem tizennyolc év után újra összetalálkozott Budapesten a két testvér meg az édesanya.

* ,

A heves és makacs anyai kívánság: itthon, nála együtt lenni mindkettővel... céljához ért. És mintha egy csapásra eltűnne a sok-sok nyugtalanság, izgalom, remegő, vágyakozás ... Minden ugyanolyan, mint amikor még kislányok voltak. A régi bútorok, a karosszék öble, a térítők horgolása, a sütemény íze... Az egyetértő testvéri pillantások és anya mosolya. Otthon, együttlét, béke ...

Igen, az ő számukra most ért igazán véget a háború.

$. M.

Polgár sándomé két leányával

Mr. Joseph Klein és felesége, a Groszmann házaspárral a Gellért Szálló bejáratánál

(Vámos László levételei)

Riporter számára nem szerencsés helyzet, ha interjú-alanyait a megbeszélt időpontban mások is várják. Olyanok méghozzá, akikkel régi, meghitt kapcsolat fűzi össze.

Ezen tűnődtem, elmélkedtem, miután a Gellért-szálló portásától a Cievelandból érkezett Groszmann házaspár iránt érdeklődve megtudtam, hogy már mások is várják. Két hölgy.

Na tessék! — gondoltam kicsit bosszúsan és ismerve az amerikai vendégek programját (csak átutazóban vannak Pesten, másnap reggel indulnak tovább), már majdnem elvetettem magamban a készülő riport lehetőségét.

Tűnődéseim közben toppant be a házaspár a Gellért halijába (a Magyarok Világszövetsége meghívására történt városnéző autóbusz-körsétáról érkeztek éppen), s a szép clevelandi asszony máris ott ölelgette rég nem látott barátnőit; dr. Mikola Gyulánét és Elfér Sándornét, mintegy igazolva elméletem helyességét.

De hogy ezt az elméletet a Groszmann házaspár szívélyes és szeretetre méltó magatartása alapjaiban megrendítette, annak a szálló halijában tartózkodó több magyar és külföldi lehetett szem- és fültanúja.

A következő percekben ugyanis a társaság tudomást szerezve jelenlétemről, az én asztalomnál verődött össze, s így a kézszorongatások, a múltba pillantások, a szomorú és vidám emlékezések megható s örömteljes perceinek lettem részese magam is. S előkerülhetett a notesz, a toll, munkába foghatott a fotoriporter is, hogy Groszmannék budapesti tartózkodását megörökítse.

Az amerikai születésű Mr. I. Groszmann clevelandi fogtechnikus gyerekkorát töltötte egy északmagyarországi városkában, mindössze egyetlen hetet töltött Budapesten a 20-as években. Felesége most látta először a magyar fővárost. Felvidéki barátnőivel, a jelenleg Gödöllőn élő dr. Mikola Gyulánéval és annak húgával, Elfer Sándornéval hétéves elemista koruk óta nem találkoztak.

A további beszélgetésből azonban kiderült, hogy ha Mrs. Groszmannt a múlt emléke csak kevéssé fűzi Budapesthez, a jelen valósága azonban sok ezer kilométeren túl is erős kötelék számára.

Mrs. Groszmann egy olyan önként vállalt feladatot teljesít nap mint nap otthon Clevelandban, amellyel lehetővé teszi, hogy egy idős férfi itthon Budapesten nyugodtan hajthassa álomra este a fejét. Ennek az idős férfinak húgát, aki a fasizmus karmaiból megmenekülve, a háború viharában magatehetetlen betegen vetődött tengerentúlra, s jelenleg egy clevelandi szociális otthonban ápolják — az Idegen Mrs. Groszmann szinte rokoni szeretettel vette gondjaiba. Naponta látogatja, eteti. Itatja, törődik vele s a beteg asszony érzéseit, gondolatait ő veti papírra, s küldi a Budapesten élő testvérnek. Elutazása előtt egy barátnőjét kérte meg, hogy távolléte idején helyettesítse.

Ezt a szomorú és felemelő kapcsolatot Budapesttel, tették most derűssé, vidámmá az itt eltöltött napok; a személyes ismerkedés a Margitszigettel, a Várral, a Gellértheggyel — a Csárdásklrálynővel.

... Látni kell ezt a várost, még ha néhány napra is! Ezt hallották otthon Clevelandban jóbarátoktól, ismerősöktől. Hogy kiktől? Például Joseph Kleinéktől, akik tavaly jártak itt.

S különös. Egyáltalán nem csodálkozunk, amikor nyílik a liftajtó, kilép Mr. és Mrs. Klein. Olyan magától értetődő, hogy Groszmannék itt tartózkodásának »-értelmi szerzői« lépnek ki belőle...

S már kattan is a masina, hogy mind a négyüket megörökítse. Azután, hogy csakugyan ne zaklassuk túlságosan soká a kedves társaságot, szépen elköszönünk.

Hernádi Magda

HíceU-sauMau

Nixon, az Egyesült Államok volt alelnöke, aid családjával együtt hathetes világkörült útra indult, Budapestre Is ellátogat.

Az Utazási Irodák Nemzetközi Szövetsége igazgatótanácsa Budapesten ülésezett. A tanácskozás fő célja az ősszel Lisszabonban megtartandó kongresszus előkészítése volt.

Huszonöt ország képviselőinek részvételével Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémián nemzetközi levéltáros-konferencia tárgyalt. A tanácskozás napirendjén két téma

szerepelt: az agrártönténet forrásai a levéltárakban, továbbá a levéltárak építésével és berendezésével kapcsolatos kérdések. A konferenciát Charles Braibamt, a Levéltárak Nemzetközi Tanácsának tiszteletbeli elnöke nyitotta meg.

*

A Szent István bazilikában június 14-én igyászmisét tartottak XXIII. János pápa lelkiüdvéért. A misét Hamvas IBndire Csanádi püspök pomtifikáLta. A gyászszertartáson a katolikus egyház vezetőin és számos hivőn kívül a Magyar Népköztársaság kormánya, az Állami Egyházügyi Hivatal és a magyar Külügyminisztérium is képviseltette magát.

TThélce, otthon, hazatérés... Ezek a fogalmak áz emberi tudatban szervesen és megnyugtatóan öszszetartoznak. S összetartozik szorongatóan az ellenkezőjük is: a háború, az otthon feldúlóba, a fájdalmas távozások, elszakadások képzete.

Egy anya — Polgár Sándomé — közel tizennyolc esztendeig nem látta két lányát. És a hosszú elszakadottság emléke nyomban a háború emlékét idézi fel most, amidőn csaknem ikét évtized múltán, mindhárman összetalálkoztak végre.

*

Mert most együtt vannak itt, Budapesten, ahonnan szétszóródtak egykor. Azaz hogy az anya itt maradt. De az egyik lány Ausztriába, a másik Amerikába, Indiana államba. Fort Wynebe került. S talán soha nem látták oly világosam, mint most, amikor hosszú, fájdalmas távoliét után együtt ülnek a Nagymező utcai meghitt kis lakásban, hogy mi vitte, taszította, robbantotta szét hármójukat.

— A háború — vallják mintegy eszmélőn, most, a béke, a nyugalom, az otthon, a hazalátogatás légkörében.

Az idősebbik lány, Lici, a háború alatt évekig nem tudott a férjéről. És amikor 1944 őszén, férje Linzből, ahová a fasiszták hurcolták, életjelt adott magáról, a fiatalasszony hihetetlen akaraterővel és leleményességgel eljutott a határig azzal a szándékkal, hogy együtt hazatérjenek.

Ekkor róízkódott még egy utolsót a világ idehaza. Szálast ragadta kezébe a hatalmat. Nem... visszatérésre gondolni sem lehetett. S a házastársak a viszontlátás csodálatos értékének a tudatával, és egyben a menekülés ösztönös mozdulatával döntöttek, — ha ugyan egyáltalán döntésnek lehet nevezni azt, amikor tulajdonképpen, nincs kétféle lehetőség, csak egy: elmenni, tovább, minél meszszebb onnan, ahol oly szörnyű megpróbáltatások érték őket, és ahol ezután sem várna rájuk semmi jó,

Veránál, a fiatalabbiknál szinte kísértetiesen hasonló motívumok játszottak közre,