Magyar Hírek, 1963 (16. évfolyam, 1-24. szám)

1963-06-15 / 12. szám

Hod Bernit a csávolyt termelőszövetkezet dolgozóival beszélget

nnKépek os ünnepi könyvhétről*"

A május végén lezajlott ünnepi könyvhétnek nemcsak gazdagsága adott ünnepi jelleget, hanem érdekes arányai is. A megjelent 62 kiadványból 48 szépirodalmi alkotás, ebből 33 magyar szerző műve, 15 külföldié. Igen örvendetes, hogy 33 magyar könyvből 29 élő írók művét tartalmazza. Élő íróink 8 verses kötete mellé 15 szépprózai, epikus mű, 2 drámai kötet és 4 ifjúsági kiadvány sorakozik

KSnyvkiállttás a Liszt Ferenc tért klillitó teremben.

(Vámos László felvételei)

Nehéz a választás!

HlCfycUui a TUc VUw Uuuyaüai* ÚtuacUcfy

száutO

Az angol nyelvű folyóirat ez idei második száma közli Barcs Sándor »Képviselő vagyok« c. jegyzeteit, melyekben a magyar képviselők munkájáról és gondjairól ír, Déry Tibor »G. A. úr X-ben« c. új regényének két részletét, Boldizsár Iván naplóformában írt beszámolóját az UNESCO párizsi közgyűléséről és Nagy László tanulmányát »Szövetkezeti elvék a szocializmusban« címmel. Hámori Ottó az Üj írásban az ifjúság nemi erkölcséről lezajlott vitát ismerteti, Genthon István Borsos Miklós művészetéről írt fényképekkel és reprodukciókkal illusztrált tanulmányt, Zolnay László az esztergomi királyi kápolna feltárási munkálatairól ad beszámolót. Közli a folyóirat Szabolcsi Bence »Európai virradat« c. nagysikerű könyvének az olasz barokk zenéről szóló két fejezetét, Percy M. Young angol zenetudós »Magyar zene Angliában« c. cikkét és Thurzó Gábor »Az oroszlán torkában» c. novelláját. A dokumentum-rovatban Jemnitz János Keir Bárdié angol munkáspárti vezér századeleji magyarországi látogatásáról, Agárdi Ferenc Stahel- Számwald Gyuláról, az amerikai polgárháború magyar tábornokáról ir. Gerő 1László cikke a magyar építészet történetét tárgyaló monográfiákról ad áttekintést, Kooogh Ákos Martyn Ferenc és Perez János kiállításairól számol be, Zőltay Dénes Üjfalussy József: »A valóság zenei képe« című zeneesztétikái munkáját ismerteti. Abody Béla, Nagy Péter, Dersi Tamás, Biz ám Lenke, Kemenes Egon könyvismertetései és Keresztúry Dezső, illetve Tóth Bálint szinházi- és film-kritikái teszik még változatosabbá a gazdagon illusztrált számot.

Kevés ahhoz fogható munkát ismerek a magyar históriában, mint amilyent a hetvenegy éves Hoó Bemát, brantfordi magyar farmer megírt.

S nem tévedésből használom a história kifejezést az irodalom szó helyett. Hoó Bernát pályadíjnyertes őnéletleírása — -Tiszakerecsenytől Kanadáig«, megjelent a Magvető Könyvkiadó kiadásában 1963-ban. Budapesten — ugyanis elsősorban történelem. Forrását a magyar históriában kell keresni, hangvételét a magyar mesevilágban lehet megtalálni, fényét a hullócsillagokban, igazságkereső szenvedélyét mesemondó Benedek Elek Erős Jánosainak, Csillagszemű juhászainak a tisztaságában.

A magyar mesekincs egyik darabja, az -Estefia, Éjfélfia, Hajnalfia« azzal indul, hogy -egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember, olyan szegény volt, hogy semmi gazdagsága nem volt... Egyszer csak beléunt és felpakoltak a feleségével, és vándorútra Indultak messzi földre. Elmentek szolgálni, szerencsepróbálni«.

Formájában meséhez hasonlít ugyan, valójában, tartalmában azonban kegyetlenül űzött sors volt Hoó Bernát élete. Ezt írta meg nyers őszinteséggel, de pataktiszta világossággal élete alkonyán.

Nemzeti tragédiánk — tatán a legnagyobb, mert a vérveszteség méretei meghaladják Mohácsot is — megírására eddig senki nem vállalkozott. Hoó Bernát a kanadai Brantfordon, öregen, a napi munka után este, néha éjjel, olykor éjfél után kettő tájban is, körmölve és kedves felesége, született Joó Maris feddései közt cselekedte meg ezt. Gyöngybetűkkel írt kétszázhuszonkilenc nagy kéziratoldalon, amely a nyomtatásban a négyszáz oldalt is meghaladja, kibontotta azt a költői mondatot, a megdördült nyári ég erejével idézte fel azt a villámcsapást, amelyet József Attila úgy fogalmazott meg, hogy -kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk«.

S hogy ebben a tragédiában, történelmünk ilyen alakulásában mi része volt a régi középkori társadalmi viszonyainknak, uralkodóosztályaink süketségének, vakságának, valamennyiünk mulasztásainak, azt már elsírta a megírt magyar történelem. Mások bűneinek, a magunk vétkezésének iszonyú ára lett: az óhaza elvesztette minden harmadik magyar anyanyelvű fiát. A másfél millió kitántorgását, a világon való végigkóborlását a könynyek bánatával s a társadalmi igazság kimondásának könnytelen, szigorú

rendjével írta meg Hoó Bemát brantfordi öregember.

Mi a története ennek az örvénybe tekintő, nemzeti pusztulást számonkérő — valamennyiünk tiszteletét kiváltó — írásműnek?

A Magyarok Világszövetsége a Magyar Hírek című újságján keresztül -írja meg« címen pályázatot hirdetett a világ magyarjainak. Írnák meg életüket, sorsukat; ami a szívükből kikívánkozik. A több mint ötszáz pályamű kéziratainak csak az elolvasása másfél évig tartott. Végül az első díjat vita nélkül, egyhangúan a brantfordi Hoó Bernát nyerte meg, aki addig leveleken kívül mást nem írt, s első könyvében az irodalmi ábrázolás olyan csúcsára ért: úgy tudta megírni saját bajlátott életét, hogy egyúttal másfél millió magyar sorsát mondta el vele.

Az esténként, éjszakánként a meszsze Kelet-Kanadában papírra rótt sorok a magyar irodalom ünnepén, a könyvhét alkalmából jelentek meg Budapesten.

Milyen volt e könyv szerzőjének az élete?

Született Móricz Zsigmond szülőföldjén, a Tiszaháton, Tiszakerecsenyben. Már suttyó gyerek korában gróf Lónyay erdejében dolgozott. Az első világháborúban megjárta Galíciát. Ott volt Piavénái, Olaszországban is. A

HOÓ B E RNÁT J

forradalom itthon érte. Azt hitte szegény, elérkezett az ő világa. Földet akart a népnek osztani. A forradalom után megismerkedett a csendőrszobákkal. Egy ideig még bízott Horthyék földreformjában. Aztán rendre kiderült, hogy nem kaphat semmit, semő, sem más, senki emberfia. Ez a föld, amelyet hazának hitt a honszerelem, nem az övé. Az övé a vándorút lett, mocsaras őserdők, faunok: Kanada, Dolgozott magyar, csángó, német, francia, ír farmereknél. Volt sepregető, erdőirtó, bérvadász. Minden jávorszarvasáért 5 dollárt kapott. Épített házat saját kezűleg, és úgy, hogy vállán mindig puska volt, mert a medvék bekíváncsiskodtak az erdőből, odacammogtak házépítést nézni. Volt arató, dolgozott rókafarmon, megismerte az ekhós szekereken vonuló tiszta szívű indiánokat, megismerte a zord adótörvényeket.

Itthon hagyott feleségét és első fiúgyermekét nem sokkal utóbb maga után hozatta, Kanadában lett még két iker fia, két lánya. Ezek közül az egyik magyarul is beszélő kanadai szlovákhoz, a másik egy' kanadai francia orvoshoz ment nőül. Felcseperedtek az ikrek is, elmentek dolgozni, nagyfia megjárta a második világháború európai csatatereit; úgy kiterebélyesedett a család, hogy menyekkel, vökkel, unokákkal együtt huszonketten ültek az asztalnál, mikor a nagy ország minden sarkából összejöttek. Végül is erős küzdelmek árán, 1000 dollár " lefizetésével vett egy kis farmot Brantfordon. Még hatezer dollárral adós maradt.

Ennyi az élete. Ezt írta meg a kanadai éjszakában. Ezt sírta el, ezt mennydörögte végig, ezt könnyezte vagy kacagta át a gyöngybetűs oldalakon.

Jó könyv a Hoó Bemát önéletleírása? A »jó« jelző nem tudja kifejezni ezt a munkát maradéktalanul. Tehát szomorú könyv? De hiszen Hoó bátyánk még könnyein is átkacag. Szigorú könyv lenne? Szigora is megolvad mindig; a derűje oldozgatja.

Végül is milyen könyvet írt a hetvenegy éves Hoó?

Olyan könyv ez, hogy az ember — olvasás közben — elgondolkodik, elnéz, a torkára valami ráfonódik, és ettől a szorítástól már rekedten tör ki belőle a kiáltás:

Miért kellett a magyaroknak így élniük?

A kérdésre a magános szobában természetesen senki sem felel. A kérdést azonban muszáj feltenni. Hoó kényszerít rá, a hetvenegy éves messzi szerző, az Oper encián túlról.

R. P.

Részletek Hoó Bernát „Tiszakerecsenytől Kanadáig” című önéletrajzából

zen a barabási gyűlésünkön csak annyira haladtunk, hogy beírták, hányán vagyunk, akik földet igényeltünk, és hányán azok, akiknek lakhelyekre van szükségük, és ho! akarjuk a földet és a lakhelyeket is.

Én még szóltam arról, a már említett Bárczai-féle legelőről is. Erre azt mondta a tanácselnök Szirmai: odahaza menjek fel a jegyzőhöz, tudakoljam meg tőle, hogy lehet-e egyáltalán szó a Bárczai-féle legelőről. No, aznap vége lett a gyűlésnek, elmentünk haza.

Ugyanazon a márciusi estén összehívtam az embereket, és beszámoltam a gyűlés eredményéről. (Ezt megtettem minden gyűlés után, beszámoltam az embereknek.) Ügy határoztunk azon az estén, hogy én másnap menjek fel a jegyzőhöz, két másik ember is jöjjön velem tanúnak, hogy hallják ők is, mit mond a jegyző.

Másnap megtiszteltük látogatásunkkal a jegyzőt. Mondom neki:

— Tekintetes jegyző úr, meg tudná-e mondani, hogy megkaphatjuk-e a Bárczai-féle legelőt? Szeretnénk ezt minél hamarabb nyélbeütni, hogy tavasszal már oda hajthatnánk ki a teheneinket.

Azt mondja erre a Szászhegyesi Lajos jegyző úr, hogy a Bárczai-féle legelőre ne tartsunk igényt, mert törvényerejű minisztériumi rendelet van rá, hogy a Bárczai-féle legelő senki által ki nem sajátítható.

*

Ugyanezen az éven még volt pár gyűlésünk. Az egyik Naményban volt, ezen a gyűlésen a Feldman-féle birtokról volt szó. Azt mondja a Feldman ügyvédje, hogy a birtokot nem lehet kiosztani, mert az mintagazdaság. Ahogy a hozzászólásra került a sor, a tiszaadonyi bizottsági tag, Gerő Bernát állt fel elsőnek szólni. Azt mondja:

— Bizony milyen mintagazdaság az a Feldman-birtok, ahol az elmúlt télen is huszonkét! darab ökör döglött meg éhen? Mert töreknél egyebet nem kapott enni.

Még a hozzászólásnál tartottunk, én is szót kértem:

— Ügy látszik, hogy a mi részünkre! nem teremtett az Isten földet. A igrófnak kevés van, maga is alig bír rajta élni, a Bárczaiét a minisztérium akarja örökölni, a Feldmané mintagazdaság. Mehetsz, földnélküli paraszt, az Istenhez, fel az égbe, egy sírhelyet kérni tőle. De még majd az is azt mondja, hogy: sajnállak paraszt, de már későn jöttél, mert minden sírhelyet odaajándékoztam a Horthy-kormánynak, hogy azt a sok büdös parasztot legyen hová temetni, amit az ő kedves kakastollasai fejbe kólintanak.

*

Kijöttek 1923. augusztus 12-ére a falunkba az egész földosztó társaság, tanácselnök Szirmai, gazdasági felügyelő Rácz Pál, a gróf két ügyvédje, meg a kisgazdák is kijöttek, meg persze még négy csendőr is, hiszen ilyesmi nem történhet magyar honban csendőr nélkül! Hiszen annyi volt már ebben az időben belőlük, mint kutyában a pondró.

De ki kellett menni a tetthelyre, ahol a házhelynek való földek voltak a falu alatt. A kisgazdák kitartottak

amellett, hogy ők kapjanak még egyszer annyit, mint amenynyit ők adnak, de a gróf két ügyvédje mindenáron arra törekedett, hogy legyen az csak szőrért szőr, hogy ne kapjanak többet, mint amennyit ők adnak. Hosszan húzódott a vitatkozás, míg aztán a gazdasági felügyelő, Rácz Pál kezdett beszélni.

— Igen, a kisgazdához nem lehet nyúlni, de ha az enyémet kellene kiosztani (már hogy az övét!) azt igen! Amit az én őseim ezer évvel ezelőtt karddal szereztek meg (és hozzá verte a mellét is), azt igen, ki akarják osztani, azt lehet, az embert kizavarni az ősi jussából!

Amikor elmondotta hencegő beszédét, én kértem szót, és így beszéltem:

— Figyelmébe ajánlom a Rácz Pál gazdasági felügyelő úrnak, hogy tessék azt a rozsdás kardot eltenni, nem jó az már semmire, legfeljebb dohányvágónak. És ha az ön ősei ezer évvel ezelőtt karddal szerezték is meg, már eléggé kivették a használt is ezer év alatt. Mink csak öt évvel ezelőtt harcoltunk a hazáért, és pár holdhoz sem juthatunk a Rácz Pál-féle uraktól. Máskülönben is tudomásom szerint 1867, a kiegyezés után azok a bárók, hercegek és grófok kapták a tízezer holdakat, akik segítettek a Habsburg-dinasztiának a magyar népet ismét igába törni.

Amikor ezeket elmondtam, a tanácselnök, Szirmai is azt kérdi tőlem:

— Honnan veszi mindezeket elő, fiatalember?

Azt feleltem rá neki:

— Tessék elővenni a Tolnai Világlexikonát, és ha még eddig nem olvasta volna, úgy tessék elolvasni, és megkapja a magyarázatot arra, amit én az imént mondottam. Ezt vegye úgy a tanácselnök úr, mintha nem is én mondottam volna, hanem a történelem megírói örökítették így meg.

*

A földosztásról még csak annyit, hogy én átadtam tennivalóimat egy másiknak, mert már nekem nem volt maradásom odahaza.

Ahogy említettem, tizenöten készültünk arra, hogy elhagyjuk a hazát. Tudomást szereztünk arról, hogy egy dr. Gedeon nevű úr intézi Budapesten a Kanadába szóló kivándorlást. Én és társaim meghánytuk-vetettük a dolgot, és úgy határoztunk, hogy felmegyünk Pestre, megkeressük Gedeon urat. Most már anyósom is belenyugodott, hogy elhagyjam a hazát. Amikor megtudta, hogy Pestre készülök sí kivándorlásom ügyében, pénzt Is adott költségre.

Április első napjaiban már Pesten voltam Ismét, hatodmagammal. Megtaláltuk a Gedeon urat, és el is intéződött a sorsunk. Pár hétre ezután megkaptam a Kanadába szóló útlevelet. De csak én magam. A többi egy sem. (Itt megint a jegyző és a szolgabíró játszottak közbe: engem akartak elsőnek kitaszítani a faluból.)

Megvolt hát az útlevelem: mehetsz, Bernát, a nagyvilágba, ösmeretlen népek közé, új hazát szerezni. De nem léptem vissza, erős akaratom nem engedte meg, hogy meghátráljak a nehézségek elől.

Május 15-én hagytam el szülőfalumat, az 1925. esztendőben.

10