Magyar Hírek, 1963 (16. évfolyam, 1-24. szám)
1963-06-01 / 11. szám
i A cím voltaképpen egy felkiáltást idéz. De ennek a felkiáltásnak előzménye van, sőt története. Okkal, okozattal, szabályszerű következtetésekkel, amelyet belőle levonhat magának a kedves olvasó. Mint annyi más hasonló história, ez is ezerkilencszázötvenhatban kezdődött. Amikor Madas Mihály, az Építésügyi Minisztérium 25-ös számú vállalatának főmérnöke elhatározta, hogy diszszidál. Miért? Vajon miért választja a hazátlanság és bizonytalanság útját egy meglett, értelmes ember, akinek — mellesleg — remek állása is van? Erőteljes, középkorú, rokonszenves arcú férfi felel kérdésemre. — Pillanatnyi rövidzárlat — mondja és mosolyog. — Mással aligha tudnám magyarázni. S ha belegondolok abba, amit átéltünk, ami véglegesen eldöntötte bennünk a hovátartozás nagy kérdését, még inkább csak erre hivatkozhatom. A Cróza Péter rakpart 11. számú, új és külső-belső architektúrájában impozáns öröklakásos házának második emeleti luxuslakásában ülünk. Ott hangzik el ez a beszélgetés. S ennek a kényelmes, szép otthonnak a gazdája milyen nagy keserűséggel beszél elmúlt éveiről. Megint felkivánkozik a kérdés: miért? Hiszen a lakást — a berendezést nem! — az IKKA útján vették. A kinti hat év alatt megtakarított pénzükből. — ön nem értheti ezt! — magyaráz. — Ahhoz kint kellett volna élnie. Amerikában, ahöl kétségtelen a jólét, csak azt nem tudja mindenki, mekkora árat kell néha fizetni érte! S beszél, beszél. Halkan, tárgyilagosan, súlyosan. Arról, hogy Bécsből a már kivándorolt ismerősök levele vonzotta a nagy lehetőségek hazája felé. Aztán...? Az építész kiszállt a New York-i repülőtéren és megborzadt. New York nagyszerű. New York pompás. Csak éppen stílustalan és rideg. Másoknál is így volt-e. nem tudom. Náluk — feleségénél és nála — így. Kiderült, hogy öreg. A negyvenöt évével öreg. Néhány pillanatfelvétel az életükből: Clevelandban telepedtek le, ahol számíthattak, s joggal, a magyar kolónia támogatására. Mérnöki diplomával a zsebében Service Man lett egy házgondnokságon. Service Man? Mennyi minden fér a kifejezésbe! Raktárkezelő, hulladékpapír (szemét) nyilvántartó, liftkezelő és — néha — műszaki rajzoló, sőt mérnök is. Ez utóbbiakat természetesen az előbbi beosztásán belül, alkalmanként, a foglalkoztató cég érdeke szerint. Az asszony házvezetőséget vállalt egy dúsgazdag üzletember villájában. Főzött, takarított, gyereket gondozott, fürdetett, nevelt. Nem jártak sehová. Sem idejük, sem erejük nem maradt hozzá. Talajtálanok voltak. De hiszen ez az oka a hazatérésüknek! Csak ez! Most itthon vannak. Mindketten régi munkahelyükön dolgoznak. A férfi a 25-ös számú Építőipari Vállalatnál technológus mérnök. Az asszony a Bőrgyógyászati klinika asszisztensnője. Hogy érzik magukat? Ennél a kérdésnél kiáltanak fel, szinte egyszerre: Itt élni tudunk! Élni! —óm— Dino Ciani, olasz zongoraművész koncertje a Zeneakadémia nagytermében * Alsó kép: a legutóbb Kairóban tartott magyar filraünnepségek viszonzásaképpen egyiptomi fllmnapokat rendeztek Budapesten. A Jelents* kulturális esemény alkalmából művészdelegáció érkezett hazánkba. Képűnk a fUmnapok ünnepélyes megnyitásáról készült az Uránia Filmszínházban. Ranódl László Kossuth-dijas íilmrendezó (jobbról) üdvözli a delegáció tagjait: Abdel Salam Moussát, a Filmkutató Intézet igazgatóját. Ezz Eldeen Fouadot, az egyiptomi filmstúdió tanácsának elnökét, a delegáció vezetőjét és Hind Ruston filmszínésznőt — A postás mindig tiz forintot kapott, ha levelet hozott tőle. Ezt a mama meséli, szívós-erős, kerek arcú munkásasszony, s a nagyobbik fiát, Hagymást Józsefet nézi, aki tizenhét éves korában diszszidált Budapestről és huszonnégy éves korában a belgiumi Brugge-ből Marie Josette-tel, a francia feleséggel s két francia anyanyelvű kisgyerekkel, a négy esztendős Robert-al és a tizenkilenc hónapos Elisabefh-tel tért haza. Mikor franciául folytatom a beszélgetést, Marié Josette felkacag: — Olala! — mondja dallamosan, bizalmába fogad, beszélgetni kezd Budapestről, a paprikáról, mely csak az első napokban volt igen 54) a fia összes régi ismerőseivel, volt barátaival s a rokonokkal nyilatkozatot íratott alá, a huszonöt ember írásos nyilatkozatát végül a kerületi tanácstaggal is láttamoztatta, s ebben az írásban eskü alatt az állt, hogy nem igaz sem a tank, sem Szibéria, sem a letartóztatás. A fia a huszonöt aláírásnak sem hitt. A mama pedig szívósan dolgozott tovább. Egyiptomból tért haza a házba egy disszidens házaspár, akiket a fia jól ismert és nagyon szeretett. Egyiptomban született gyerekeikkel jöttek vissza, akik — ahogy a munkásmama megjegyzi — nem tudnak még magyarul sem, csak »egyiptomul«. Ezzel a házaspárral is aláíratott egy nyilatkozatot — a brugge-i fiú végül hinni kezdett. Hagymási József és családja (Novotta Ferenc felv.) erős, a Gellérthegyről, amely felőli olyan fakón kék a Duna, a Parlament brugge-i csipkékhez hasonlatos mészkő szegélyeiről s arról, hogy Magyarország a harmadik hazája lesz. Első Párizs volt, a második Brugge, ahová elszármazott, s elmondja még, hogy a nagyszüleinek is volt egy második hazájuk, Oroszország, a cárok idején. — És hogyan kerültek oda? — Breton nagyapám, Louis Joseph Longuécand a szentpétervári orosz nemesi fiúiskola francia nyelvtanára volt, a nagymama pedig az utolsó cári család utolsó francia társalkodómője. A forradalom idején menekültek el, elszegényedtek, meghaltak, nemrég meghalt az édesapám is, édesanyám máshoz ment nőül, én pedig elkerültem Brugge-be, ahol szobalányként dolgoztam, míg gyerekeim lettek. Két gyerek mellett nem tudtam dolgozni tovább. S elmondja még, hogy a nagymamát a múzeumban is látni, egy fényképen, az utolsó cári család társaságában. (D S ha ezt az írást azzal folytatnám, hogy* ez a család nélkülözött Brugge-ben; a férfi, aki egy hajómotorgyáriban, végül egy üveggyárban dolgozott, súlyos lábtrombózist kapott: hogy a 600 belga franknyl táppénzből 450 franknyi lakbért fizettek; hogy nem tudták fedezni a magas kórházi költségeket; hogy 7000 frankkal tartoztak a fűszeresnek; a belga állam pedig el akarta venni a két gyereket, hogy megkímélje őket a nélkülözéstől és gyermekotthonban nevelje őket fel — akikor csak félig mondanám 'ki az igazat. A teljes igazsághoz tartozik, hogy a belgák emberi melegséggel fogadták be maguk .közé ezt a 17 esztendős disszidens magyar gyereket, felruházták, állást, munkát szereztek neki, befogadták maguk közé — de annak a társadalomnak a törvényeit ezek a nagyszívű és jó emberek sem törhették át. S ezekhez a törvényekhez odatartozik, hogy aki megbetegszik, tönkremegy. És a mama tudta ezt. Tudta, hogy ikét soha nem látott francia unokája van. És tudta, hogy hazajönne a fia, de fél. Fél, mert azt hallotta, hogy Budapest utcáin tankok cirkálnak, a hazatérő volt disszidenst letartóztatják és a magyar fiúk Szibériában katonáskodnak. Hiába írta a mama, Hagymást József nem hitte el neki, hogy ez nem igaz. A mama küzdeni kezdett azért, hogy higgyenek neki. A régi házban (Budapest, X., Bihari u. 12., II. (DA mama már ott tartott, hogy eladja az új televíziót, az új szoba- meg konyhabútort, hogy hazasegítse a fia családját. Végül a Magyar Vöröskereszt, amely nyilvántartotta a kiskorúként disszidált fiút, a Külügyminisztériummal együtt a mama segítségére sietett. Négy személyre szóló vasútjegyet kaptak Brugge-től Budapestig. Nem tudtak elindulni, mert nem voltak kofferjeik. A mama küldött azt is. A mama várta a fiát. Naponta kijárt a Keleti pályaudvarra, már minden vasutas ismerte a mamát, aki várja haza a fiát Végülis nem Bécsen, hanem Prágán keresztül érkeztek meg és nem a Keletire, hanem a Nyugatira. S a fiú hiába kereste a mamát a pályaudvaron, a mama nem volt sehol. Hazamentek taxiin, a taxit a nagymama fizette ki, aki ugyanabban a házban lakik, s arra riadt fel szendergő álmából, hogy valaki olyan ismerősen fütyül. — A Jóska, szent jézusom! Végül a Jóska ment ki a mama elé a Keleti pályaudvarra. A mama ott sétált reménytelenül, Ikialvatlan szemekkel a vágányok közt, nem akart szegény tágítani és nem értette meg, hogy miért nem jön a fia. S a Keleti üvegcsarnoka alatt életre kelt a régi, egyszerű Petőfi-sor; ».Röpült felém anyám...« Ügy röpült, mintha nem is ember volna, hanem kiterjesztett szárnyú, boldog-szép madár. ® A hazatért fiú édesapja a budapesti Május 1. Ruhagyárban dolgozik, ott van állásban az öccse, felvették a gyárba Hagymási Józsefet is, legutóbb pedig, próbaidőre, a szabászatra a feleségét. — Nem baj — mondták —, hogy nem tud magyarul. Ki ne tanulna meg szabni, ha nem egy párizsi nő? Valamennyien kikísérnek az öreg munkásház kapujáig, amelynek a kerítés szegélyén ketten sakkoznak, s húszán nézik. Jön a papa, a mama, a kisebbik fiúk, aztán Hagymási József, a felesége, tipeg mellettük a négy éves Róbert, s a mama karján ül a kis Elisabeth. — Böeke — mondja a nagymama — s elbájoló kerek arcát simogatja. — Bcske, te... Erzsók... örzse... Elisabeth-örzse körülpillant gyöngyfényű szemével, s nem is tudja, hogy ez lesz a hazája, itt akar majd ő is, mint a többi tíz millió, nagyon boldog lenni. rxjffy Péter
