Magyar Hírek, 1963 (16. évfolyam, 1-24. szám)

1963-05-15 / 10. szám

moll szvitjének bravúi ->s interpretálásáért zárják a szívükbe. Nagy tetszés kiséri Sepsey József Bartókot és Kodályt megszólaltató, mélyen átérzett hegedűjátékát. Nádas Tibor Muszorgszkij Bolha daláért kap hos szantartó tapsot Koltay Valival pedig Lajtai hangulatos operettegyvelegét még meg is ismétel tetik.

A banketten valaki mesélte, hogy a hangversenyről távozóban, a ruhatárban ellesett egy megjegyzést. Két idősebb “-svéd« hölgy állt előtte és hallotta, amikor az egyik mély sóhajtás után, tökéletes magyarsággal azt mondta a másiknak:

— Hát igen! Egy kicsit otthon voltunk...

Április 4.

Délelőtt bámészkodás a Kungsgatan körüli áruházakban. Megcsodálom az elektromos fogkefét. Csak rá kell helyezni a fogakra, aztán nem kell törődni vele, a villany mozgatja. Tetszik a találmány, de sajnálom érte a pénzt. Azt a csekély fáradságot, amit a fogkefe mozgatása okoz, valahogy még elviselem.

Délután fogadás a követségen, felszabadulásunk tizennyolcadik évfordulójának alkalmából. A büféasztal mellett bemutatnak egy svéd vendégnek, aki jelen

volt a tegnapi koncertünkön. Tolmács segítségével diskurálunk. Szóba kerül, hogy bennünket, magyarokat mennyi csapás sújtotta világháború alatt.

— Azért ne higgye — mondja a svéd úr —, hogy mi akkor nem szenvedtünk.

Mondom a tolmácsnak, fordítsa le a válaszomat. Tisztában vagyok azzal, hogy a háború szele mindenhová elért.

Mire a svéd úr így folytatja:

— Volt olyan hét, hogy csak egyszer volt melegvíz ...

Részvevőén bólogatok.

Április 5.

Vonatra ülünk, utazunk Västeräsba, ott kerül sor az újabb szereplésre. Västeräs, harmincezer lakosú, jellegében Dunaújvároshoz hasonló- ipari település, körülbelül százötven kilométerre Stockholmtól Álomszerűén tiszta utcák, modtem épületek, áruházak. A hotelben azzal a hírrel fogadnak, hogy este nem lesz szükség az én közreműködésemre, mert a hangversenytermet svédek töltik meg, koncertbérlettel rendelkezők, akik ráadásképpen kapják a mai előadást. Ügy tudják, hogy a Västeräsban élő, hozzáÁprilis 2.

Este Bea és Lajos, azaz Lajtaiék elvittek a Bernsszalonba, hogy lássak egy svéd katoaréeiőadást. Az aranycirádás díszeivel a: mi Hungária Kávéházunkra emlékeztető, patinás Bernstszialan nevezetes helye a svéd fővárosnak: az idén ünnepli százéves fennállását. Itt tanyázott egykor Strindberg; a hallban, körös-körül a falon, berámázott kéziratoki, fényképek őrzik a múltbeli, híres törzsvendég emlékét. Mint mondják, a hányatott életű, kér serű író itt gyűjtött anyagot a' Vörös szoba című kulcsregényéhez, amelyben a századvégi Stockholm irodalmi és művészeti világát kétvállra fektette. Most, hat tehetséges fiatalember egy kis pódiumon, ügyes ötlettel kiaknázza a helyiség centenáriumát: műsorukban életre keltik Strindberget és elmondatják vele véleményét a mai Stockholmról. Hans Alfredson, akii mellékesen a revü társszerzője is, félelmetesen tökéletes maszkban vara zsolja elénk a megátalkodott nőgyűlölőt. Megjegyzem- amíg szememet körülj átitattam a szomszédságomban ülő szőke szépségeken — csupa Greta Garbó és Anita Eckberg —, még annyi évre visszatekintve is nehezen tudtam megérteni Strindberg nőgyűlöletóL

(Később láttam még két

kabaréműsort, a Bernsé tetszett a legjobban. Bár az Ideonban is sok jó ötlettel és frappáns díszlett megoldásokkal találkoztam. Ott személyesen is megismerkedtem Povel Rameliel, a műsor írójával és főszereplőjével, aki Stockholm, egyik kedvence. A China Teater i revüje a modem nagyváros problémáját, a parkírozás nehézségeit karikírozza. A cselekmény középpontjában egy találmány áll: az összecsukható autó. Hallatlanul mulatságos, amikor a nyílt színen egy négyszemélyes autót addig »hajtogatnak«, amíg kézibőrönd lesz belőle.)

Április 3.

Reggelizés közben átla• pozom a svéd újságokat. Sokat nem értek belőlük, inkább csak a képeket nézegetem. A Svenjkai Dagbladetben örömmel fedezem fel Koltay Valéria fényképét. Mellette rövid hír a ma esti vendégszereplésünkről, az »ungersk national soaré«ról. A szereplők között az én nevemet is megemlítik, De így: Dzso Kellér. (Ez kicsit fáj nekem.)

Az első hangversenyre, amelyet a 9véd—Magyar Baráti Társaság az impozáns Koncertházban rendezett meg, szépszámú közön • ség gyűlt össze. Lehettek vagy négy-ötiszázan, svédek és magyarok vegyesen. A magyarok többsége régebbi

vetőLegesen kétszáz, főleg »ötvenhatos« magyarból csak kevesen jutottak jegyhez. Nem baj, gondolom magamban, így legalább a nézőtérről élvezhetem végig a műsort. De aztán este minden másképpen történik. Szünetig nincs baj, de amikor kimegyek cigarettázni az előcsarnokba, egymás után. lépnek hozzám a jelenlevő magyarok. Ne tegyem ezt velük, ha már ott vagyok, szerepeljek én isi Húzódozásomra. hogy nem akarom itt is untatod a svédeket, azt felelik, hogy a kedvemért hajlandók ott maradni a hangverseny után,

Koltay Valéria dalokat ad elő Lajtai-operettekből. Alsó kép: a koncert után rendezett fogadáson Pécsi

Sándor és zenekara játszik

kivándorolt, olyanok, akik már megszerezték! az állampolgárságot. A közönség összetétele kissé megijeszt. Hogyan lehet itt majd magyar nyelven konferálná? De a bevezető után eloszlik szorongásom. A magyarul értők honorálják a pesti humort, a svédek pedig megható udvariassággal csatlakoznak a nevetőkhöz és tapsolókhoz. -Nyoma sin-cs az északi hidegségnek. Szendrey-Karpe-r Lászlót, a gitárművészt, mint régi, kedves ismerőst fogadják, ő már többször sikerrel szerepelt Stockholmban. Ezúttal. a többi között Bach: át-artsak külön előadást nekik. Addig kérlelnek, amíg beadom a derekamat. Amikor a svédek eltávoznak a teremből kilépek a pódiumra. Nem számítottam sok magyarra- ezért meglep, hogy ott látom csaknem a teljes számban az egész kolóniát. (Vajon, hogyan szereztek jegyet?) Fél óráig elhúzódott a külön előadás. (Utólag megtudtam, hogy a Koncertároda órabért fizetett a teremért és ez a fél óra ráadás erősen megnövelte a rezsit. Hogy nekik megérte-e, nem tudom. Nekem nagyon is. Sokáig emlékezni fogok ennek a fél órának a meleg, lelkes hangulatára. Ahogy színházi nyelven mondják: minden »ült«, a kintiek mindenre úgy kapcsoltak, mint az otthoniak.)

Április 6.

Reggel elbúcsúzom a kollégáktól, útjaink elválnak, ök mennek Malmőbe, ahol még egy koncert vár rájuk, én vissza Stockholmba. Az állomáson megszólít egy honfitárs. Gyorsan elmondja, hogy ötvenhatban jött ki, nem bánta meg, jól megy a sora. Honvágyat egyáltalán nem érez, a gyerekével már csak svédül társalog. Aztán ráterelődik a szó a közeli svéd—magyar futballmeccsre. Ravaszkásan rámhunyorít.

— Mi ^z érzése? Megverjük a svédeket?

Délután Stockholmban, a program befejező aktusa: a Svéd—Magyar Baráti Társaság székházában önálló műsorral szerepelek. Egy kis peremben hetven-nyolcvan érdeklődő, a Lajtai házaspáron kívül, csupa ismeretlen arc. De mire a műsor véget ér, valamennyien jóismerőseim. Közben ugyanis, úgy intéztem, hogy ők is beszéljenek. Most már csak el ne felejtsem, hogy mit üzennek haza. Király Dezsőnek átadni a trencséni hölgy üdvözletét. Kabos Lacit csókoltatja az unokanővére. Szakállas úr kéri a sógorát, hogy továbbra is küldje neki a Fülest. Satöbbi, satöbbi.,. Majd a vonaton hazafelé, összeírom.

Április 9.

Űjra itthon. Folytatom, ahol abbahagytam. Vagyis ismét: Kimegyünk az életbe! De most már nem kétezer kilométer távolságra, csak ide a közeibe. A kevésbé tiszta, de mégis olyan kedves, pesti utcákra...

A szigeti Nagyszálló teraszán ősz férfi üldögél és valami nagy-nagy mohósággal szippantja magába a tavaszt. Arca kicsit szenvedő, s az embernek önkéntelenül az jut eszébe, hogy szenvedés és szenvedély milyen mélységesen rokon fogalom. Mert arcán a szelíden fájdalmas vonást erő és belső lobogás hatja át.

A vendég: Polányi Adolf mérnök, a hőtechnika tudósa, Sao Paulából jött, s kilenc napot töltött Magyarországon — negyvenhárom esztendő után. Nyolcvanadik születésnapjára ajándékozta meg magát ezzel a magyar tavasszal. Meghitt és nagystílű, poétikus és egyben szívbemarkoló ajándék ... teljes mértékben indokolja a réveteg-fájdalmas kifejezést, a Sziget gesztenyefáin merengő tekintetében. De honnan a kettősség, milyen gazdag belső forrásból táplálkozik ugyanennek a tekintetnek fiatalos, mindent befogadó elevensége ?

A szüntelenül kutató, alkotóan tevékeny, a jelenségeket, a fejlődést nagy távlatokban felmérő szellem fiatalsága ez, azé az emberé, aki így méri fel hazalátogatása értelmét, a hajtóerőt, amely idehozta:

— Kíváncsi honvágy.

Különös szópárosítása, amely ritka tömörséggel fejezi ki szív és elme egységét, noha — talán mert szereti hangsúlyozni a szellemi tényezőt, talán mert nyolcvanévesen okos tartózkodással kerülni kell a megrázó érzelmeket — hozzáfűzi:

— De azt hiszem, a kíváncsiság erősebb.

Hogy mire kíváncsi? Természetesen mindenre és ennek a »mindennek« nem friss es fáradhatatlan érdeklődése, csupán a szűk időkeret szab határt. De a bölcsesség és az áttekintő képesség bizonyos fokán így is föl lehet ismerni a lényeget. S Polányi Adolf a lényeget látta meg annyira, hogy a sztereotip kérdésre: Milyennek találja Magyarországot? — csöndes-ironikus helyreigazítással válaszolt.

— Nem értem, miért kérdezi ezt mindenki olyan hangsúllyal, mintha valami különöset kellene tapasztalnom itt. S ami nagyon valószínű, visszatérve Sao Paulába, mindenki ugyanezt, s ugyanígy kérdezi majd. Rossz kérdés, helytelen kérdés. Mert a szó szenzáció értelmében nincs itt semmi különös. Embereket láttam, akik élnek, dolgoznak, reggel munkába mennek, este szórakoznak, színházakban és eszpresszókban ülnek, szemmel láthatólag jól élnek, és semmi ok sinos rá, hogy bárki megkérdezze: »Mi van velük?« Mert nincs velük semmi különös. Legfeljebb néhány gonddal kevesebbjük van, mint az embereknek másutt. Például sohasem feküsznek le azzal a nyomasztó kétséggel, vajon lesz-e munkájuk másnap. Nem is tudják, mi ez... s ez a kivételes esete a »tudatlanságnak:«, amelyért embereket irigyelni lehet.

S mintha a higgadt mérlegelés után kárpótolni akarná a kérdezőt, aki talán mégis valami »különöset« vár, nagy melegséggel a hangjában, megjegyezte:

— Hanem azért volt valami, ami a maga szépségében szivén talált. A gyermekparadicsom. A rengeteg gyönyörű — mert egészséges —, vidám — mert jóltáplált — kisgyerek. Herceghalom állami gazdaságában láttam az óvodásokat. A jókedvű és bájosan dundi gyereksereg mögött megéreztem mindent, ami ebben az országban valóban új.

Itt röpke szünetet tartott, azután tekintetét a gesztenyefákra emelve, s egy kicsit túl is pillantva rajtuk, azt mondta:

— Mert 1919-ben, a Tanácsköztársaság bukása után, sötét, fenyegető világ elől mentem el. Holott diákkoromban egy jobb világért harcoltam. — Leküzdve elérzMcenyülését, derűsen-feddön figyelmeztetett: — Csak az ég szerelméért, meg ne kérdezze, hogy vajon most megtaláltam-e azt a világot, s valóra vált-e, amiről egykor álmodtam. Ez is rossz, helytelen kérdés. Valóra vált? A z vált-e valóra? Erre nem lehet válaszolni. Mert nekem s barátaimnak főleg negatív törekvéseink voltak, tudtuk, hogy mit nem akarunk, s azt gondoltuk, jobb lesz, ha másként lesz. De arról a »másként«-röl homályos elképzeléseink voltak, mert az ismert valóság határai kötnek, s nehéz elképzelni a még sosem-voltat, s nem létezőt. De ami azóta már létező, ami itt már megvan... nos, ez bizonyára olyasvalami, amiről álmodtunk volna, ha akkor el tudtuk volna képzelni egyáltalán ...

...A. kíváncsiság is, meg a honvágy is, most bizonyára csillapult kissé. Kívánjuk, hogy a teljesülés örömét vigye magával, s érezze még nagyon soká.

SOÓS MAGDA

Polányi Adolf

(Novotta Ferenc felvétele)

i\\\S\\\>*^VVVXVVVVVVVVXVV\VV\V\V\\\V\V\VVV\XN%S