Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)

1962-01-01 / 1. szám

z még a nyáron, Ausztriában történt meg velem: Kitzbühelben, hogy pontos legyek. Nemcsak világhírű nyaralóhely s télisportterep, de gyönyörű tiroli tájban kedves, szép öreg városka is ez. Egyszer egy héten — nem tudom már, szerdán-e, vagy pénteken — térzene is van ott, ez is olyan kedves, odaillő helybeli dolog. Térdnadrágban, tiroli zekében, fácántollas kalapban felvonul a zenekar, elhelyezkedik a magas dobogón, egyszerre tilos lesz a behajtás a térre, körülállja őket a tömeg, s ők máris fújják, fújják lelkesen. Hosszú a műsoruk, jó volna leülni, úgy hallgatni, de sajnos, nem lehet.

Azazhogy mégiscsak lehet, van itt egy kis kávéház-terasz, az egyetlen, az éppen ebből él. Csakhogy zsúfolásig van az is, körülülik egy-egy asztalát myolcan-tízen is, odaül mindenki, ahova tud, ahol helyet szoríthatnak még neki. Reménytelennek látszik már az ügy, mondom is a feleségemnek, gyerünk, itt hiába minden, úgysem kapunk már helyet.

Magyarul szólal meg erre egy elegáns kis öreg néni az egyik asztalnál, ahol ő is idegenekkel, vagy hatod-hetedmagával szorong:

— Tessék csak ideülni, majd valahogy összébbszorulunk.

/■>újja, fújja a tiroli térzene, most már fújhatja, megvan a helyünk, a sörünk. Most éppen Kálmán-operetteket fúj a lányok a lányok, a lányok angyalok, a férfiakkal csak komédiáznak, csendesen dúdolja vele a néni is magyarul, elandalodva ingatja taktusára öreg kis fejét, úgy, úgy, úgy bizony.

No, azért tán megkérdezhetem.

— Hová valósi tetszik lenni?

— Én Miskolcra — szól a néni szelíden, félig a zenére figyel.

— És ott tetszik lakni most is?

Ing a néninek a zenére a feje, most egy kicsit nagyobbat ing.

— Nem, nincs ott nekem már senkim, negyvennyolcban jöttem el.

A zenétől nem szakad el, taktusra ing még a feje, kezével is kíséri egy kicsit, az ajkán ábrándos mosoly, úgy beszél.

— Azóta Bécsben élek, ötszobás lakásom van ott. Igaz, nincsen senkim ott sem. Nyáron meg mindig idejövök, Kitzbühelbe, a Grand Hotelben már fenntartják a szobámat, mindig itt vagyok három vagy négy hónapig, nagyon megszerettem itt.

Nem ellenkezem a nénivel, minek is háborgatnám egy élet estéjének csendes, magányos kis örömét, a választását dicsérem inkább, igaza van, Kitzbühel csakugyan gyönyörű, világszép a táj, bájos a kis város, ami utóvégre igaz is. Hallgatja a néni, amit mondok, úgy látszik jólesően, foeleegyezőleg hallgatja, ing a feje, a zenére, a szavamra-e, nem tudom. Mondom megint, őszintén mondom, hogy Kitzbühel igazán gyönyörű.

Akkor szólal meg megint, hirtelen:

— Görömböly-Tapolcán járt-e már?

Csak nézek rá, nézek, késlekedik a válaszom. Nem is várja meg, a szemembe néz egyenest, látom, most száll ki a zenéből, most nem ott, most itt van az egész lelke, úgy teszi hozzá, kategorikusan, fellebezhetetlenül:

— Az a gyönyörű.

bban a pillanatban eredt el az eső, hirtelen, de úgy, ahogy eleredni, zuhogni osak Ausztriában tud. Egy pillanat és bemenekült a kapu alá a zenekar, feloszlott a térzene, rohan a főpincér az asztalok közé, számol, mint a villám, szalad a nép, vizes az asztal, nem is láttam azóta sem a nénit.

Mikor fedél alá kerülünk, akkor kezdődik csak a kis fejszámolás.

ötszobás lakás Bécsben, az minimum ennyi, valamirevaló szoba a kitzbüheli Grand Hotelban ennyi meg ennyi. Világos, hogy ennek a magányos néninek tömérdek pénze van. S az is világos, legyünk objektívek, hogy azzal a Görömböly-Tapolcával nincsen igaza.

Nem akarom én leszólni Görömböly-Tapolcát, távol legyen tőlem, csakugyan szép az, nemrég még szebbé is tettük, kedves az szívünknek nagyon. No de a Tauern mégiscsak magasabb sarzsit visel a hegységek közt, mint a Mátra meg a Bükk, hiába, Tirol mégiscsak Tirol, a kisváros gráciája, a régibb idegemorgalmi kultúra sem kutya.

Legyünk objektívek, csakugyan.

e lehetünk-e — itt, ezzel a nénivel?

Ha őneki, aki évek óta itt tölti a nyarát, itt költi a pénzét — ha őneki mégsem Kitzbühel, ha őneki mégis Görömböly-Tapolca a gyönyörű: akkor ezen gondolkodni kell.

Ott van például a régi, híres bakanóta, az olasz földön szolgáló magyar bakáé, abból az időből, száznál is több évvel ezelőttről, mikor még a Habsburgoké volt Majland, azaz Milánó:

Nagyabonyban csak két torony látszik,

De Majlandban harminckettő látszik,

Inkább nézem az abonyi kettőt,

Mint Majlandban azt a harminckettőt

No persze, legyünk csak objektívek, igazságnak nagyon primitív igazság ez is, még primitívebb, mint a sorvégi suta szórímek. Ugyan kérem, én nem olvastam meg a milánói tornyokat, de voltam Milánóban is, Nagyabonyban is; hát mondhatom, van a kettő között egy kis differencia. Hozzátehetem azt is, hogy ez a differencia — ami a helység nagyságát, szépségét, történelmi múltját, kultúrájának ősiségét, civilizatórikus szerepét, akármijét illeti — a kettő közül korántsem Nagyabony javára érvényesül. Még ma sem — hát még minimum százkét évvel ezelőtt. Legyünk csak objektívek.

De lehetünk-e — lehetünk-e, visszafelé nézvést, ott azzal a bakával?

Mert persze, legyünk csak szubjektivek (márpedig a nóta vers, a líra alanyi költészet, tehát szubjektív): annak a nótának, annak a keservesnek az igazsága nagyon is magasrendű igazság, van olyan, mint akárhány remeké a világköltészetben, ahol pedig isteni művészettel csendülnek a rímek is. Ha annak az abonyi bakának a milánói dómnál, a milánói toronyerdőnél szebb volt Abonyban az a két torony, akkor ez hatalmas lírai, azaz emberi igazság, alkalmas reá, hogy — mint akárhányszor megtörtént — a bakanótánál akár magasabb szinten is művészi igazsággá váljék, műremekben is kifejeződjék. És nincs ez másképp a miskolci nénivel sem, ha neki nem Kitzbühel. ha őneki éppenséggel Görcmböly-Tapolca a gyönyörű.

Legyünk csak szubjektivek, s akkor mindjárt sokkal objektívebbek lehetünk: objektív igazságnak kell elfogadnunk, hogy az abonyi embernek Abony és nem Milánó, a miskolcinak Görömböly-Tapolca és nem Kitzbühel a szebb.

Hozzáteendő ehhez, hogy ezt az illető rendszerint akkor konstatálja, amikor Abonyt, illetve Görömböly-Tapolcát viszontlátnia nem lehet: amikor tehát ez a hazaszeretet nevű igazság abban a keserves, abban a tiszta párlatban jelentkezik, amelynek honvágy a neve.

anem azért megálljunk csak. Van tudniillik, van e szempontból mégis egy igen lényeges különbség az abonyi baka és a miskolci néni közt.

Abonyt az a baka nem saját elhatározásából hagyta el, hanem muszáj volt neki; a néninek viszont nem volt muszáj, Miskolcot ő saját elhatározásából hagyta el. A két helyzet azonosnak azonos, sőt azonos a hatás is, melyet kettejükből egyformán kivált — csak éppen okában, eredetében nem azonos.

Próbáljunk itt elemezgetni? Megpróbálhatjuk.

Az a baka parancsnak engedelmeskedett, mikor Milánóba ment s ott parancs tartotta fogva, továbbá szegény emlber volt, Milánóban s Abonyban egyformán szegény. Ezt a nénit viszont senki nem parancsolta ki Kitzbühelbe, s nincs a világon olyan parancs sem, amelynél fogva ott kellene élnie s Miskolcot, Görömböly-Tapolcát ne láthatná viszont többé már soha. Viszont neki — s épp itt a bökkenő — tömérdek • pénze van. Lehet, hogy ez a tömérdek pénze már Miskolcon is megvolt: esetleg aranyban, esetleg ingatlanban, vállalkozásban, s mivel féltette ezt a bejelentéstől, államosítástól, hát addig ügyeskedett, míg valahogy ki nem vitte magával — s ez esetben is a hazája járt rosszul, akkor nála érzelmileg, ubi pecunia, ibi patria, azt vállalta hazájának, ahol a pénze volt. Bánni persze bánja már, hogy milyen fokig, az más kérdés, de Kitzbühelben, a világ egyik főgyönyörűségének közepén most már határozottan jelenti ki, hogy nem, hogy dehogy Kitzbühel, hogy Görömböly-Tapolca a gyönyörű.

Annyi mindenesetre bizonyos, hogy annak az abonyi bakának nem volt tömérdek pénze, nem volt tehát, ami elfordítsa, denaturálja szívét, emberségét, érzéseit. Erre csak a pénz . képes, amint képes még sok más egyébre is. Ezzel járta meg szegény miskolci néni is, hisz ebben nőtt fel — s most boldogtalan. Nincs szegénynek senkije. S mert pénze volt: az megtette vele, sőt önkezével tétette meg vele, hogy még hazája sincs. Lehetne pedig.

/Olyan országot szolgálunk mi itthon, ahol viz a borba nem kerül, pénz az embert többé föl nem vizezi: ahol lelkét, mely saját törvénye szerint alakul, nem deformálja többé a zsebe. Olyan országot szolgálunk tehát, ahol az ember: ember lehet.

Ezt szolgáljuk e hasábokon is: ha csak egy lélek jön rá erre odakünn, akkor is. Mert ez, igen, ez az a szempont, amelyből — s most legyünk objektívek igazán — Görömböly-Tapolca csakugyan szebb, mint oda-vissza Palm Beach-ig egy félvilág legészbontóbb fürdőhelyei.

Benedek Jenő, a Magyar Jogász Szövetség főtitkára Üdvözít Jean Boulter abbé, egyetemi

tanárt, a Francia Béketanács tagját

Jean Bouller abbé, egyetemi tanár, a Francia Béketanács tagja, aki az Országos Béketanács és a Magyar Jogász Szövetség meghívására látogatott hazánkba, röviddel érkezése után nyilatkozatot adott az MTI munkatársának.

— Harmadszor járok Budapesten — mondotta —. először 194S-ban, majd 1959-ben léptem Magyarország földjére. Mindkét alkalommal kellemes benyomásokat, kedves emlékeket szereztem. Mindig nagy érdeklődéssel figyeltem az önök hazájából érkező híreket, s őszintén örültem a dolgos magyar nép országépitő munkája eredményeinek.

A francia vendég a Jogászházban a békés egymás mellett élés és a nemzetközt jog fejlődése rímmel tartott előadást. Bevezetőben elemezte a békés egymás mellett élés eszméjének fejlődését, s kifejtette a róla alkotott mai nemzetközi jogi felfogást. Megállapította: ha az emberiség fenn akar maradni, akkor alapvetően szükséges a lefegyverzés megvalósítása és a békés nemzetközi kapcsolatok kiépítése az országok között. A békés együttélés — anélkül, hogy megszüntetné az osztályharcot — megakadályozhatja a vllágkonfllktus kirobbanását, a kozmikus öngyilkosság kitörését. Végérvényesen le kell mondani a nemzetközi kapcsolatokban az erőszak politikájáról. A békés együttélés szorosan kapcsolódik az emberi haladáshoz. A békés együttélés fejlődést jelent a nemzetközi kapcsolatok területál is. Ezért az emberiségnek kötelessége, hogy minden akadályt elhárítson a békés együttélés érvényesülésének Htjából — mondotta Bouller abbé

.A hollandiai Utrecht városból nemrég levelet kézbesített a posta az Untcum Likőrgyár Igazgatóságának. A levélben Lény van Doom IS éves holland lány, aki évek óta súlyos, ágyban fekvő beteg, miniatűr üvegeket kért gyűjteménye részére a gyár igazgatójától. Hosszú Ideig tartó betegsége alatt szenvedélyévé vált a különböző országokból származó miniatűr üvegek

gyűjtése. A gyár Igazgatója az ifjúsági szervezettel karöltve, hozzáfogott a küldemény összeállításához. A húsz darabból álló kollekció, amely -tartalommal« Is rendelkezik, bizonyára kellemes karácsonyi meglepetést szerzett a beteg leánynak. A képen Reiner Lászlóné és Lorx Edina, a gyár ifjúsági szervezetének tagjai készítik az ajándékcsomagot.