Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)
1962-04-15 / 8. szám
marty Mihály. A kúria kitárt kapuja fölött szélesen futó felirat: Vörösmarty mezőgazdasági termelőszövetkezet. A faluvá kerekedett egykori Börzsönypuszta mind az 53 családja bement ebbe a szövetkezetbe, s most együtt vannak valamennyien a költő védjegye alatt. A valamikori uradalmi cselédek, napszámosok, zsellérek ezer holdon gazdálkodnak az egykori Perczelbirtokon. Gabonát, dohányt termelnek, szarvasmarhát tenyésztenek, jól kezelt közös gazdaságban lelik meg boldogulásukat. A szövetkezet központja a volt Perczel kúria, öt szobát és öt konyhát szabtak ki belőle öt családnak, a többiek a faluban élnek, a szomszédos dombtetőn. A kúriával szemben kétszázéves zömök épület, az uradalmi magtárak hagyományos stílusában, egymás fölött három szinten soksok kicsi ablakkal. Műemlék. Legfelső emeletén lakott házitanító korában a költő. Most építtette teljesen újjá a termelőszövetkezet, 650 000 forintos költséggel. Megállunk bástyaszerű falai előtt, s fölnézünk a legfelső emeletre. Négy szoba volt a tető alatt, a belső személyzet részére. Háromban inasok, szakácsnők, szobalányok laktak, a negyedikben a házitanító. A cselédszobák világából hogyan is emelhette szemét az uraság leányára. A tájba menekült „szerelemvesztő kínjában", a kúria körül gyengéden kibontakozó völgységi tájba. Magtár-szobája ablakából hullámzó halmok sorát látta, s a kanyargó völgyet, melyen a Rák-patak fut végig a Sió felé, mocsári gólyahírrel szegett gyepágyában. A dombtetőn talpig fehérben álltak akkor is a meggyfák, s az avas szalmatetős présházak oszlopos tornácai előtt százados diófák teregették szét ifjú lombjukat. .......miért kell, megsiratott szép völgy, szemeimtől messze maradnod — sóhajt fel még évek múltán is, ha újra és újra eszébe jut a tündéri táj. A Völgység pedig őrzi, híven ápolja a költő emlékezetét. A börzsönyi kicsiny kultúrotthon Vörösmarty-estre hívja a pusztai népet, a bonyhádi „Vörösmarty járási kultúrház” az ő nevében terjeszt klasszikus és korszerű műveltséget. S őreá emlékezik a táj is, amely most ismét új tavaszba öltözött. Antalffy Gyula C7 t tm ul Tolnában, a Mecsek háta mögött, egy bensőséges bájú dombvidék terül el, a Dunántúl egyik legjellegzetesebb tája, a Völgység. A Mecsek déli oldala — ahol Pécs fekszik — meredeken szakad le a síkságra, az északi hegynyúlványok azonban fokozatosan alacsonyodnak, s végül halmokká szelídülnek. Harminc kis falu húzódik meg itt a völgyek mélyén, a Szekszárdig futó dombsorok alján: ennyi a Völgység. — Tudja, fiam, mennyi kérőm volt nekem? — és ravaszkásan hunyorít, úgy lesi a hatást. De meg se várja, hogy szóljak valamit, maris színes szóval ecseteli a lagzit, a hajnalig tartó táncot, hajdani mulatságokat. Mert a százhárom éves Róza néni — ma is piros szalagot köt hófehér hajába — már csak a régvolt vidámságokra emlékszik. A többiek — „fiatalok”, hiszen csak hatvan-hetvenévesek — mosolyogva hallgatják, ki tudja már hányadszor. gén lenne, feléje sem néz. Van aki elégedett, hálás az ápolásért, mégis sírdogál, mert csendes éjszakákon rátör a múlt, amikor még élt a férje, együtt volt a család, s felrémlik az egykori otthon képe. S van olyan is, aki tele van örömmel, vidámsággal, s örömét másokkal is szívesen megosztja. — Nemcsak orvos vagyok, hanem pedagógus, pszichológus is egyben —, mondja dr. Villányi Piroska, a fiatal doktornő, a Hungária úti szociális otthon főorvosa, aki háromszázötven idős, beteg ember egészségére vigyáz. Bizony, igaza van. Mert jóllehet, az orvosi rendelő sokfajta műszerrel, bonyolult géppel van felszerelve, a legfőbb gyógyszer ebben a házban mégis a vigasztaló, bánatot oldó, derűtfakasztó, meleg emberi szó. A szeretetotthon -legsúlyosabb- lakója Fekete néni új lakó itt. De a nagymágócsi otthonban, ahol három évet töltött — büszkén meséli —, bizottsági tag is volt. A választott bizottság —, eligazította az ügyes-bajos dolgokat, segítettek a vezetőnek. Az ablakon besüt a kora tavaszi napfény és a soványka, kedves mosolyú öregasszony fiairól mesél, akik „áldott jó gyerekek”, s panaszkodik az egyik menyére, aki miatt nem volt maradása. De mindez már csak gyengén fájó emlék, mert „itt minden és mindenki olyan jó”. Molnár néninek nagy panasza van. Akire lakását hagyta — mondja —, még a varrógépéért sem fizetett neki. Itt ugyan nincs szüksége pénzre, de azért az igazát nem hagyja. Így hát mindenkitől, akivel csak szóba elegyedik, tanácsot kér, hogy mit tegyen. Egész napját, minden gondolatát kitölti a pénzéért való bánkódás. Rózsika néninek nincsenek ilyen gondjai. Egyáltalán, Rózsika néninek semmilyen gondja sincs, nagyon jól érzi magát. Segít a tavaszi nagytakarításban. Ezt ugyan senki sem kéri tőle, ülhetne naphosszat a fotelben, kötögethetne, vagy hallgathatná a rádiót. De ő nem tud meglenni munka nélkül, dolgozni, sürögni-forogni, ez a legfőbb öröme ... Ahány ember, annyi bonyolult sors. Van, akit bánat emészt, mert fia, lánya mintha tde-Egy kis -házi fodrászat«. Lent: Házaspárszoba — Benedekék (Vámos László felvételei) Völgységi táj . . . és akit e táj megibletett: Vörösmarty Mihály Hatalmas erdőország volt valamikor ez a hullámos halomvidék. Az egykori erdők helyén ma szántóföldek kúsznak fel a völgyekből a domboldalakra, a déli hajlatokat szőlő borítja, s csak a dombsorok tetejét koronázzák kicsiny erdő-bóbiták. A dűlőutak présháztól présházig folydogálnak. Domb kúszik dombra fel, azok a meleg, puha tolnai dombok, melyeknek szelíd gömbölyűségéről így írt Babits: „a bor emlői ezek, s a nyájas szőlő rézsútos sorai hálózzák be.” A Dunántúl itt a legjellegzetesebben dombvidék. Idilli kedvességű táj. Vörösmarty, Petőfi, Garay, Illyés Gyula megénekli — Vörösmarty meg is siratja, szentté lett tájnak nevezi fiatalsága tündérországát. „Megsíratott szép völgy!” — sóhajt fel emlékezve. — „Halmaidat koszorúzza borág, koszorúzza tetődet — Százados erdőség; köztük mint égi maradvány — Nyúlnak el a völgyek, fiatal szépséggel igézők..." A Völgységtől kapta Vörösmarty legmaradandóbb tájélményét. Megindultan, elérzékenyülve emlékszik vissza rá, s elbeszélő költeményeinek legszebb természetleírásaihoz a Völgységtől veszi a képeket. Ifjúsága legfogékonyabb négy esztendejét ezen a tájon tölti, a Bonyhád melletti Börzsöny-pusztán, a Perczel fiúk nevelőjeként. Egyik tanítványa a hatéves Perczel Mór, a szabadságharc későbbi vitéz tábornoka, s első szerelme Perczel Etelka, kinek emléke annyi epikai és drámai alkotásának nőalakjában visszarémlik. 1820 novemberében látja a Völgységet először Vörösmarty, s 1825 szeptemberében búcsúzik végleg a tájtól és Etelkától. Az elválás megrendítő pillanatát így írja le egyik levelében: „Alkony volt, ifjúsága legszebb bíborában állott szülői és testvérei körében ... mint az örömnek angyala, úgy fogadott tiszta, button tekintetével... Láttam, nem a szerelem szólamlik meg belőle, de még egyszer megáldám Istenem, hogy őtet láthattam, s erősen fogadtam, őtet holtig emlékezetemben éltem angyalának tartani." Börzsöny-puszta azóta összeolvadt Bonyháddal, a völgységi járás székhelyével. Az alsóbörzsönyi hegy lábánál hosszú, ámbitusos, földszintes kúria áll. Márvány emléktábla jelzi rajta, hogy itt élt, tanított és írta hazafias és szerelmes verseit négy éven át Vörös-A régi „szegényház"-nak ma már emléke is alig él. E hatalmas házban, amely gépesített konyhájával, mosodájával, orvosi rendelőjével, hivatalaival akár nagyüzemnek is mondható, mindent megkapnak e törődött, idős emberek, ami csak kell a nyugodt élethez: jó ételt, meleg ruhát, kultúrát és ami a legfőbb, sok-sok szeretetet. Most csendesek a szobák, a hófehér ágyak gondosan letakarva, a folyosói óráik tereferével, meg ultipartikkal telnek, sokan üldögélnek a kultúrterem kényelmes foteljeiben is, újságot, könyvet olvasnak — vagy kétezer van belőle, holnap indulnak az Írószövetség újabb ajándékáért —, ketten sakkoznak, egy öreg bácsi az ablak mellett, pasziánszot ke* yer. Nemsokára ebédhez gongatnak. Az ebed: leves májgaluskával, párizsi szelet, meg sütemény (a diétások, cukorbajosok külön ételt kapnak). Délután látogatók jönnek — Erzsébet nap van, kisiskolások köszöntik az Erzsébeteket — este meg — mondják —, mozi lesz, de jó is, mert ma nem sugároz műsort a televízió. * Négyszázötven forint a gondozási díj egy hónapra, ha van. Annafy, akinek futja a nyugdíjából, vagy valaki helyette befizeti. Akinek nincs, az teljesen az állam vendége. De csak 450 forintot ad az is, akinek — mondjuk — 1600 forint nyugdíjat visz elsején a postás. Ezerkétszáz forintba kerül havonta egy-egy gondozott eltartása, 250 millió forintot költenek évente a szociális otthonokra. Mert a Hungária úti csak egy a sok közül. Pest mellett, a kamaraerdei fensíkon, erdők karéjában egy egész „öregek városa" él. Grábócon tbc-s betegek üdülnek, Segesden, Űjszászon is szép, új intézet létesült. Budapest és a vidék 211 otthonában mintegy húszezren töltik napjaikat. De még mindig akadnak szép számmal, akik kívül rekedtek a kapun. Sokan olyanok, akik az egyedüllét elől, nyugdíjuk mellett is az otthon kényelmébe, nyugalmába menekülnének. Az ötéves terv során tehát új otthonok épülnek. Ne legyen nálunk egyetlen olyan öreg ember sem, aki elhagyottan, gondokkal terhelten éli le utolsó éveit. Csatár Imre A 103 éves Róza néni Fekete néni s
