Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)
1962-04-15 / 8. szám
XV. évfolyam 8. szám. 1962. április 15. Ara: Z forint. AZ „ÍRJA REG” Egy jelzőrakéta szállt fel innen, tőlünk a magasba. Egy jelzőrakéta ismeretlen szférákba, ismeretlen embereknek, akikről keveset tudtunk, szinte csak annyit, hogy magyarok, szeszélyesen szétszórva a világ óriás térségein. Eltelt bizonyos idő — nem kozmikus idő, nem fényév, pár hónap csupán — s a távoli válasz jelzések egymás után lobbantak fel, s tömegesen érkeztek hozzánk az űrből „meteorok”. Az űrből?... Olyanféleképpen: egy-egy életsors csillagképéből szakadtak ki. A Magyarok Világszövetsége pályázatot hirdetett, amelyen részt lehetett venni bármilyen jellegű, magyar nyelvű írásművei. S a pályaművek, a magyar nyelvű munkák legváltozatosabb bélyegekkel ellátott kötegeit hónapokon át hozta a posta. Amikor megkezdődött a módszeres feldolgozás, amikor egymás után kézbe vettük a távoli szférák küldeményeit, mindegyiket áthatotta valami belső ragyogás, valami sajátos fény, mindegyikben földerengett egy élet, s aki kézbe vette, nem tudta letenni többé. Emberi sorsokba pillanthattunk bele, amelyek önként, s valami kimondhatatlan bensőséggel nyíltak meg előttünk. Bensőséggel? A távolság, az ismeretlenjég ellenére? Vagy éppen azért? Mi késztetett száz meg száz embert, hogy egyetlen felhívásra tollat ragadjon és feltárja gondjait, vágyait, próbálkozásait, jelenét, múltját, szerencséjét, balszerencséjét? Miért tették? Izgatottan, megilletődve, s szinte a kutató szenvedélyével vetettük magunkat bele az olvasásba. Hol volt már a pályázat száraz fogalmazása, hol voltak megformulázott követelményeink? Hol a magunkszabta keretek: őszinteség, érdekesség, haladó gondolkodás, nem tehetségkutatás, de emberi dokumentumok ereje... Hol volt mindez? Azaz, hogy mindez volt, nagyon is volt, mert hát volt őszinteség is, érdekesség is, haladó meg olykor kissé rendezetlen, kusza gondolkodás is, de mindannál, amit előre meghatározhattunk, jóval több is volt. Mint ahogy az élet mindig jóval több, színesebb, gazdagabb, izgalmasabb minden íróasztalnál született elképzelésnél, minden elméleti feltevésnél. Miféle műfajú összefoglalás fejezhetné ki az eredményt? Cikk? Rövid tanulmány? Hivatalos jelentés? Bármelyiket választanánk, valami kimaradna belőle: a cikkből az ügy súlya, a tanulmányból a bősége, a jelentésből az érzelmi elemek feszültsége. A pályaműveknek nem volt meghatározott műfajuk — a rájuk való reagálásnak sem lehet. Csak az alaktalanul feltörő öröm, szomorúság, érdeklődés, megdöbbenés és bámulat fejezheti ki viszonyunkat az egészhez. Mert ez a meteorzuhatag, ez a sajátos matéria minden képzeletet felülmúlóan sokrétű. Hányféle ember! Hányféle sors! Hányféle okból, hányféle módon távoz-PÁLYÁZATRÓL tak, hányféle tapasztalatot szereztek, hányféle viszontagság érte őket! Hányán a régmúltban, a fasiszta Magyarországról menekültek szabadabb országot keresni, hányán a szocialista hazát cserélték fel kapitalista környezetre. Hányán gyártottak téziseket önigazolásul: annak van igaza, aki mer újat kezdeni. És hipotéziseket önmegnyugtatásul: annak lesz odakint jövője, aki nyelvet tud; akinek szakmája van; akinek rokona van; aki fiatal... A tételek gyakran megbuktak, a feltevések tótágast álltak. A valóságban mindig minden másként van, s az emberek most a maguk egyszeri és egyéni átélésében megmutatták nekünk a valóságot. De mégis... hol itt az azonos vonás, a közös nevező? Lehet-e kapcsolatot keresni a sokféle életsors között,? Nevek és történetek villannak fel emlékezetünkben... Gábor Zsuzsa talán természetesebben lenne költő idehaza, de ott kint élete legfőbb tartalma: a magyarul megzenésített gondolat. A vak asszony viszont itthon talán soha nem írt volna, és odakint, önvallomását szinte irodalmi szépségűvé emelte az érzelmi tisztaság. Def ugyan miféle közösség lehet a paraszti ínség elől világgá futott öreg földmunkás vagy az Izraelben született fiatalember között? Nos, Sándor Antal bácsi minden sorából a magyar nyelv zamata árad, minden szavát körüllengi a magyar falu illata — ötvenesztendei távoliét után. És a sok ezer mérföldre született fiú olyan gyökerükben hazai kifejezéseket használ, mint „maid hasra esett a meglepetéstől”. S oly árnyalt finomságokat, mint: „most is emlékszem homályosan...” Véletlenül idéztük éppen ezeket, de ugyanígy kiemelhettünk volna másokat: a közös jegy mindegyikből kicsillan. S van valami, ami a közös nyelvnél is jellegzetesebb. Az élettapasztalat bölccsé tesz, s ezeknek az önvallomásoknak csaknem mindegyikéből a bölcs humánum hangja, a haladás, a béke szeretete csendül ki. Nem lehet nem megérteni, hiszen... magyarul van mindegyik. Csakugyan meteorok hát? Olyanok, mintha más égitestekről érkeztek volna? Idegen életek üzenetei? Nem, egy kicsit a mi életünk részei is, a koré, amelyben élünk, elszakadásuk s vonzódásuk a kor konfliktusa, megannyi kényszerből, kalandvágyból, tévedésből,' ismeretszomjból kikerekedett költemény, regény, dráma, együttesen: egy darabka kortörténet... egy eltévelyedett, de így most talán viszszakerült darabkája a magyar nép huszadik századi történetének. Amikor felidéztük a jelenséget, felbocsátottuk a fényjelzést, nem tudtuk, lesz-e válaszrakéta, és ha lesz is, vajon pár idegen, távoli szikra csupán? S íme, egész tűzijáték kerekedett, ezernyi vágy, érzés, emlék fellángolása... És mi örömmel és meghatottan köszöntjük a tüneményt. SOÓS MAGDA Április 4. Magyarország felszabadulásának 17. évfordulója alkalmából a magyar kormány és a külföldi diplomáciai testületek képviselői megkoszorúzták a fasizmus elleni harcokban elesett hfisi halottak emlékműveit. Fent: Az amerikai hósök emlékművénél a magyar kormány nevében Tausz János belkereskedelmi miniszter, Nyers Rezső pénzügyminiszter és Szarka Károly külügyminiszterhelyettes elhelyezik a kormány koszorúját. Lent: Az angol katonai temetőben az Egyesült Királyság uralkodója nevében Ivor Thomas Montague Pink, budapesti angol követ, w. Harbotte katonai attasé és W. Griffiths ezredes, légügyi attasé elhelyezik a kegyelet koszorúját
