Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)
1962-04-01 / 7. szám
t I. „MINDENKI MAGYAR” A két háború közti Pesten volt a színházi és egyéb képeslapok kedvenc társasjátéka a „mindenki magyar”. Ha új moziszínésznő, hímnemű filmsztár, feltaláló, óceánrepülő vagy témahiány esetén gengszter bukkant fel, mindig akadt Óbudán vagy Pesterzsébeten egy tanti, aki a riporternek volt szíves kijelenteni, hogy Juci, vagy Nánci vagy Pistuka innen származott ki a Zergetoll utcából. Mindig viszolyogtam az efféle hazafiaskodástól. Ha valakiről már nyomozni kell, hogy magyar, akkor lehet tőlem cerkóf-majom is, akkor sem érdekel. Mert az igaz, hogy igen sok magyar él szerte a világon, köztük nevezetes emberek is, de ezek sohasem titkolták magyarságukat Liszt Ferenctől Korda Sándorig, a nagy angol-magyar filmrendezőig, vagy Szilárd Leóig, az atomtudomány Amerikában élő klasszikusáig és a Londonban élő Gábor Dénesig, a nagy elektronikus kutatóig és feltalálóig. Minekutána ilyen körülményesen tisztáztam álláspontomat a „mindenki magyar”-ügyben, töredelmesen bevallom, hogy ért néhány meglepetés legutóbbi nyugat-európai utamon. Például, Lord Amerynek, az angol birodalmi gondolat egyik harcos védelmezőjének édesanyja magyar volt, és a nemes lord beszélt is magyarul. Nem is csodálkoztam, mert angliai tartózkodásom idején mindennap magyarokra bukkantam, ott is, ahol legkevésbé vártam. Cambridgeben teára voltam hivatalos Dirac professzorhoz, Nobeldíjas matematikushoz. Felesége magyarul szólított meg. Egy félórát beszélgettem már Mr. Esslinnel, a londoni rádió drámai osztályának helyettes vezetőjével Brecht magyarországi bemutatóiról, amikor szemrebbenés nélkül magyarra fordította a szót. A londoni szállodában minden nap lekötelező szigetországi rózsaszín mosollyal üdvözölt egy fekete zakós, csíkos nadrágos fiatalember a Reception felírású pult mögött. Bármely brit útiprospektus címlapján szerepelhetett volna, mint a tipikus angol dzsentlmen. A második héten egy este beleütköztem a forgóajtóban. „Nem tetszik tudni, ki vezet otthon a foci-bajnokságban?” — kérdezte magyarul, mintha világéletünkben együtt szurkoltunk volna. De voltak furcsább találkozások is. Holland barátaim elvittek Amsterdamban egy tengeri vendéglőbe. A bejárat fölött öt nyelven a felírás: „Minden, amit a tenger ad, — sefnmi amit a föld ad”, vagyis hal, kagyló, csiga, osztriga, tengeri sün, rák, polip és egyéb ínyenc falat. A csúf állatok ott úszkálnak akváriumban a vendégek előtt, akinek gusztusa támad, rámutat egy szép tüskés sünre, vagy tengeri mackóra, kihalásszák neki, meg sem sütik — bocsánat, de így van — feltálalják, jó étvágyat kívánnak hozzá. Így tettem én is holland barátaimmal, miközben Neptunuszhoz, a tenger istenéhez fohászkodtam, hogy szégyenszemre ne küldjön most rám egy kis tengeri betegséget. A „Jó étvágyat” szavakra megfordult a terebélyes hollandus asszonyság, aki bő szoknyában, fekete horgolt kendőben, csúcsos kétágú kalapban és természetesen fapapucsban szolgálta fel a tengeri herkentyűket és így szólt: „Hát ha uraságod magyar, a magaságos ég áldja meg a gusztusát, minek rendel ilyesmit?” Térült, fordult, hozott egy szép tál borjúpörköltet. Mert ők azt eszik, az urával, aki holland. Az első világháború után került ki az asszony, kisgyerekként természetesen, a későbbi férje családjához. Tizenöt év múlva érte jött az egykori játszópajtás. Már leszoktam a csodálkozásról, mégis nagyot néztem, amikor a harmadik héten Londonban az autóbuszon odaáll mellém a szép, kakaóbarna nyugatindiai kalauznő, belenéz a hazulról frissen kapott újságba és. így szól. „Jónapott. Hadj vádj?” Nem, ne tessék megijedni, ez nem volt magyar, de Budapesten járt egy ifjúsági delegációval és megtanult néhány szót. Nem sokat, de mégis a lényeget, mert amikor leszálltam és búcsút intettem neki, utánam kiáltott: „Zérétlék!” „Én is!” — kiáltottam vissza. Remélem, megértette. II. MINDEN MAGYAR Külföldön nemcsak, „mindenki magyar”, hanem „minden magyar”. Nem úgy természetesen, hogy minden amivel az ember találkozik, magyar eredetű vagy gyártmányú volna, hanem másképpen, mélyebben, olykor fájdalmasan, de mindig boldogítóan, mert az embert a szülőfölddel köti össze és egyszerre megtalálja helyét a nagyvilágban. Van ennek az összeköttetésnek egy felületi rétege. Az ember összehasonlítja az utcák tisztaságát, mondjuk Párizsban, a pesti utcákéval és már nem kell szégyenkeznie — néhány évvel ezelőtt még kellett. Azután összehasonlítja az épületek tisztaságát és... és reméli, hogy néhány év múlva már e miatt sem kell majd röstelkednde. Ezt a felületi öszszeköttetést éreztem Ravennában, az olasz csizma keleti tengerpartján, az áhítatkeltően csodálatos bizánci mozaikok városában, amikor a kicsiny főtér egyik üzletében egy fél kirakatra való herendi porcellánt fedeztem fel és mögöttük még egy szép, nagy, jól olvasható porceUán-táblát is a százéves Herend felirattal. Már kissé mélyebben érintett, amikor Londonban jártamban-keltemben újra meg újra ezt a feliratot láttam beállványozott épületeken: SZERELMEY. Az angolok maguk úgy megszokták, hogy fel sem tűnik nekik az idegenes írásmód, az es betű után a zé. Megszokták, mert több, mint száz éve jelent meg először ez a felirat, London utcáin. Szerelmey Imre mérnökkari honvédőrnagy volt a szabadságharcban. Leveretése után bujdosott Törökországban, Dalmáciában, Belgiumban. Amikor meghallotta, hogy Kossuth Londonba érkezett, kalandos módon, apró bérelt bárkán, utánament. Kossuth nem tudott politikai támogatást kapni Bécs-ellenes terveihez, de Szerelmey és leszármazottai azóta is harcolnak egy Londont károsító vész ellen. Ezt dry rot-nak hívják, szó szerint száraz rothadásnak. Ismeretlen baktérium okozza, amely a javarészt fából épült régi londoni házak gerendázatát támadja meg. Amíg Szerelmey meg nem találta az ellenszerét, a házak menthetetlenek voltak. Minden angol barátomnak elmondtam londoni séták közben Szerelmey történetét. Mind megkérdezte: „És gyakori név ez maguknál?” Azt feleltem, hogy a név nem, de a szó igen, s mindjárt le is fordítottam: his loves vagy her loves, azaz szerelmei, aszerint, hogy férfiről vagy nőről van szó. Az angolok rámnéztek, fel a házakra, azután így szóltak „Gyönyörű nyelv! Micsoda regényes nép lehetnek.” Egy grafikus barátom egyáltalán nem volt regényes, mert fölment a Szerelmey-céghez, ahol egyébként már senki sem tud magyarul, lefordította a cég nevét és felajánlotta, hogy szép, regényes, rajzos hirdetést készít belőle. Hogy milyen választ kapott, azt ma egy hete írta meg nekem levélben, ö is levélben kapta a Szerelmey cégtől. Így hangzott: „Tisztelt uram, gondolja, hogy a dry rot olvassa majd az ön hirdetését? Kiváló tisztelettel,” De hogy a „minden magyar” gondolata igazán mélyen mit jelent, azt csak egy fátyolfinom élménnyel tudom érzékeltetni. Megint csak Londonban vagyok, a legelső nap. Felhívom követségünket telefonon, megmondják a címet Felkapom a fejemet az Eaton Place szóra. Melyik regényben olvastam? Egy fiatal nőt látok, rózsaszín selyemruhában, kilibben egy palotácska kapuján... Amíg a földalattin az Eaton Place-ra tartok, végiglapozok fejben egy kötetnyi regényt Nem jut eszembe. Az Eaton Place-t nem volt könnyű megtalálni, mert azon a környéken egymás mellett van Eaton Square, Eaton Road, Eaton Street, Eaton Gardens, Eaton Terrace, Eaton Mews és Eaton Villas. Végre megtaláltam, de távolról sem volt tér a szónak hazai értelmében, hanem széles, rövid utca, mindkét oldalán hetven-hetven egyforma, négyoszlopos kapubejárat, minden ház szakasztott egyforma és mind vajfehér. Már ki is libben a szomszéd kapun a rózsaszínruhás hölgy, rámmosolyog, de mosolyog az mindenkire, mert nem lát senkit, csak szokásból kedves arckifejezést ölt magára. Ez juttatja eszembe az írót: persze, hogy Kosztolányi volt, de nem regényben, hanem útijegyzetben, 1927-ből. Talán ennek a libbenő rózsaszínruhásnak az édesmamáját, vagy urambocsá’ a nagyanyját láthatta. Így lett Kosztolányitól az Eaton Place is egy kissé magyar. Igen stílusos, hogy éppen itt van a magyar követség épülete is. Boldizsár Irán A VILÁQHÍRÜ olasz művész EDUARDO DE FILIPPO ÉS TÁRSULATA NAQV SIKERREL VENDÉQSZEREPELT BUDAPESTEN A »Vannak míg kísértetek- rima komédiában Maria Hilde él E. de Filippo Eduardo de Filippo é< partnere megtanulja nálunk a magyar ételek (őzélének titkát Alfonxi magyar nőtára tanítja a társulat legifjabb tagját (Acs Irén felvitelei) yíft cÓsáqok Ehmann Lajos évekkel ezelőtt elkészítette az azóta híressé vált 43 oldalas UX17 milliméteres könyvét. Ebben Madách: Az ember tragédiája című teljes műve foglal helyet. Most a mlkróírás világrekordját szeretné megdüntenl Rózsa Gyula szenvedélyes miniatűr modellkészítő és hangszer konstruktőr, Gyűjteményében található ez a másfél centiméteres, megszólaltatható hegedű ✓
