Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)
1962-03-15 / 6. szám
Szigligeti rom Balatonboglár Ősszel KBveskál — Kővágódra — kőtenger A nagybereki állami gazdaság kultúrbáza Kilátás Fonyódról: a Badacson Részletek Illyés Gyula és Relsmann János Balaton című könyvéből, amely ez év tavaszán a Corvina kiadásában Jelenik meg. / ~) természet pihentet. A természet és a természetes. Az / v rlyugtat meg, az a látvány, amíg az agyam és izmaim fáradságát heverem vagy sétálom ki, az élet egyenletesen, biztosan tovább működik. Nincs idegcsillapítóbb, mint hegyi szállodánkból oly erdőbe lépni ki, ahol épp fakitermelés folyik. Nincs fejszellőztetőbb, mintha a hideg-meleg vizével kitűnően működő fürdőszoba és a személyzetével épp oly hibátlanul működő reggeliző terem elhagyása után, sétautam épp kaszálás alatt álló rét mellett visz el. Vagy szölővágók közt, melyekben épp a kacsozást végzik, vagy a szüretelőtti gereblyézést. A léleknek lesz egyszeriben könnyebb, ha a távoli hegyoldalon épp burgonyát szednek. Egy zakatoló malom? Egy koromszagával vagy fenyőfa-szagával udvariasan elénksiető kovácsműhely vagy fűrésztelep? Egyszeriben úgy helyrehoz, sőt erőt még ráadásba is annyit ad, hogy a tenyér kalapácsnyélre szomjaz, az elme pedig már játszik is, ezzel: milyen lehet molnárnak lenni? Mi lenne, ha holnap kovácsnak ébrednék? A föloldódás pihentet, magától értetődik. Föloldódás abban, ami úgy végtelen és mégis otthonos, mint folyónak az óceán. * j^)k, a várak! A váraink! Európának kevés sarka van, *—' ahol sűrűbben sorakoztak a renaissance erődépítésének remekei, mint a Balaton alsó felétől az Osztrák Alpokig. A tó és keleti mocsár-sávja, amely nem is oly rég a Dunáig nyúlt, természetadta front volt az oszmán ellen, csak itt nyugaton kellett meghosszabbítani. A szemgyönyörködtető, mert esztétikailag is jól elhelyezett derék kis várak pompásan megállták a helyüket. Török itt nem haladt át. Bécs megmenekült. /O romok és kövek rokonok. Nemcsak úgy, hogy vár és / v borospince, katedrális és bordélyház összeromoltában egyaránt azzá válik ismét, amiből vétetett: kővé és úgy — függetlenül attól, mi célt szolgált — mindig mond még valami szívhez szólót. Sőt nem egyszer akkor mondja a legmeghatóbbat. Victor Hugo szívesebben szemléli, ha a párizsi Notre- Dame helyén egypár csonka fal mered. Azok mögött még ábrándosabban tud bujdosni a hold, azokkal sokkal tetszetősebben lehet rajzolni, azokon lebegteti csak zöld levelét az őszi szelekben a repkény! A romok szépségét a romantika művészei födözték föl. Túlmélyre kotornánk a tudatalatti lélektan érvei közt, ha azt mondanánk: azért ők, mert maguk is rombolni akartak s romboltak is. A klasszicizmus üresnek érzett vagy üresnek vélt formáit rázták és zúzták és döntötték, — micsoda lelkesedéssel! Hevüket csak mi érthetjük, elmerengvén korunk formabontóinak, formarombolóinak, századunk romantikusainak óriási munkáján és szerény művein. művészi élmények nem kis része a szentségtörés. Gyet- i ’ mekien kiváncsi szemünk hálásan követte a formák megnyuzatását, kicsavartatását, az „új rendet”; eladdig, míg szemünk hunyorogni n$m kezdett, épp a legmerészebb eredmények szemléletekor. Mintha ilyet már láttunk volna. Igen, a legromantíkusdbb alkotó, a legszabadabb formakereső, a természet állít össze ilyeneket. Nagy kár, hogy csak kellőmód lefényképezve és csontpapírra nyomva érvényesülnek.
