Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)
1962-03-01 / 5. szám
Gormanus Gyula egy Iraki vendégprofesszorral Kodály Zoltán Klsfaludl'Stróbl Zslgmond műtermében Tóth Gábor, az első IJ-B» fOldhUzJuttatott Füst Milán KomU Pál k"<lves szolúvesszelvel 1. Az öregség nem kor, hanem állapot — mondta egy bölcs. S ebben az állapotban a szellem nemegyszer csodálatosan ragyog. A művészeitek története teli van olyan alkotókkal, akik hajlott korukban hoztak létre remekműveiket. Magyarország is számon tartja öregeit, akiket országos tisztelet övez. Nálunk már régen eltörölték ugyan a rangokait, egyetlen rang azonban megmaradt. Az alkotásnak az az arisztokráciája, amely egy-egy életművel az egész nemzet kincsestárát gyarapította. És aztán sok olyan öreg ember él Magyarországon, akinek a nevét országosan ismerik, mert ez a név valamely eseményt, vagy kedves emléket képes felidézni. Ezekről a nemzeti öregeinkről szeretnék beszámolni. Beszámolni? Ahhoz egy kötetnyi könyv sem lenne elegendő. Ezért csak a nevükre fogom emlékeztetni az olvasót, felvillantva egyéniségüknek néhány sajátos vonását. 2. Kecskemét a szülőhazája. A népzene nagy forradalmára, a magyar muzsikának Bartók mellett a legnagyobb alakja, a világszerte ismert Kodály Zoltán ebben az évben, lesz nyolcvan esztendős. Amikor az a tisztesség ért, hogy pesti lakásán fogadott, a magyar zene alkotóműhelyében és talán legszebb múzeumában, megkérdeztem tőle azt is, milyen az egészsége? »Nem volt nekem soha semmi bajom* — felelte. A budai Lukács Fürdő nyitott uszodájában, kis fehér gumisapkával a fején naponta fürdik, télen is, előfordul, hogy többször ússza át a medencét, mint a fiatalok. A budapesti kormány- vagy követség! fogadásokon, a nagy tárlatokon, a tudományegyetem eseményein, vagy a felszabadult afrikai és ázsiai népek ünneped alkalmával mindig feltűnik egy alacsony, derűs kedélyű, testes öregúr, »hadzsi« Germanus Gyula, aki magyar ember létére a világ legnagyobb élő arab nyelvésze. Kairóban avatták seikh-ké, valamikor elzarándokolt a »szent* városokba, Mekkába és Medinába, e zarándoklatok után nyerte el a »hadzsi* címet. Az egész világot bejárta, legutóbb a független Marokkó vendége volt, a kairói El Azhar egyetemen hadzsi Germanus Gyula dönti él az arab nyelvi vitákat, a magyar professzor legutóbb a Korán egyik hibásnak talált mondatát javította ki. A Hamilton tábornokot ábrázoló szobra az aberdenl angol katonai iskola előtt áll, a »Vénusz születése« Kaliforniában, egyik Petőfi-szobra a Szovjetunióban, a »Reggel* Amerikában, híres »ljász*-a pedig Leningrádban. A magyarországi köztereken ötven alkotását láthatjuk. Megmintázta Vorosilov szovjet marsailt, Erzsébet angol királynőt, Bemard Shaw a barátja volt, s amikor befejezte szobrát, a nagy ír megjegyezte: »Jobb, mint az eredeti.« A budapesti Fészek művészklubban minden délután látni lehet ezt a fáradhatatlan^ jó kedélyű férfit, Kisfaludi-Stróbl Zsigmondot, a magyar szobrászok egyik nesztorát, aki valamikor egy göcseji szegény néptanító fiaként született, Azóta hetvenhét év telt el, műve már a nemzeté: ő alkotta a budapesti Szabadság-szobrot, az új Kossuth-szobrot, s a milleneuml emlékművön Kossuth és Rákóczi alakját. Mindent eléri, amit egy élet adhat, s most már — ahogy legutóbb megjegyezte előttem — csak egyre vágyik: »Ha valaki tíz évvel meg tudna fiatalítani...« Csak Jókainak volt annyi megsejtő talentuma, mint Füst Milánnak, a magyar irodalom nagy öregemberének. Amikor Jókaitól megkérdezte Eötvös, hol figyelte meg a balatoni rianást, amelyet oiyap érzékletesen írt le az Aranyemberben, Jókai azt felelte: »Hol? Sehol. Rianást életemben nem láttam soha.« Nem látta, csak felidézte. Füst Milán is jobban megírta Hollandiát, minit a hollandusok. Pedig nem járt ott soha. Hollandia járt nála, a képzeletében, a pesti otthonában Párizsnak szinte a szagát érJósika Ferenc — Nemecsek-a lakásán berendezett emléksarokban zem, ha A feleségein története című Füst-regényt olvasom. Pedig Füst Milán nem járt Párizsban soha. De úgy írta meg a fény városát, hogy A feleségem történetét néhány esztendeje kiadták Párizsban is. Az utolsó Nyugbt-osok egyike ma hetvennégy éves. Naplója — több mint tízezer oldal, amelyet a termeszhangyák szorgalmával jegyezgetett negyven éven át — elégett a háború idején. A türelem élő szobrát lehetne megmintázni róla. Hetvenen felül újra írja azt a naplót, amelyet valaha negyven évig írt. 3. Április 1-én lesz tíz éve annak, hogy Molnár Ferenc meghalt New Yorkban, abban a nagy messzeségben. Annak pedig nem is tudom, hogy hány évtizede, hogy »A Pál utcai fiúk* története megjelent és szegény kis Nemecsek, a szabó fia meghalt a könyv utolsó lapjain. A Ms Nemecsek azonban az életben túlélte saját halálát, túlélte Molnár Ferencét Is, derűs egészségnek örvend, hetvenhárom éves, Budapestnek egyik kedves alakja, nyugalmazott rendőrszázados, a Pál utca közelében, a Baross utca 45-ben él, Jósika Ferencnek hívják, megszámlálhatatlanul sok előadást tartott már a gyerekeknek a Pál utcáról, a régi grundról, a gittegyiLetről és minden év április 1-én őrt áll Molnár Ferencék régi nagykörúti lakásának emléktáblája előtt. Az élő »Nemecsek Ernő* lakása falán bekeretezve őrzi Molnár Ferenc régi kéziratát, amelyen ennyi áll: »Éljen a haza és a grund, Molnár Ferenc.« Molnár Ferenc már »szerkesztő úr* korában írta a híres regényt, a grund törté» netét Jósika mesélte el neki (napról napra, minden délután), s amikor a könyv megjelent, azt kérdezte a kis Jósika: »Szerkesztő úr, miért haltam meg én?« — »így jött ki a lépés, fiam« — felélte Molnár Ferenc. Az már nem az irodalomba, hanem egyenesen a történelembe kívánkozik, hogy az első ember, aki 45-ben, a földosztáskor földet kapott, Tóth Gábor pusztaszeri paraszt, a Pallavidni őrgrófok öregbérese volt Pusztaszer két dátumról nevezetes: 896-ban Árpád a pusztaszeri sátortáborában osztotta fel Magyarország földjét a vezérei között, 1945-ben pedig a pusztaszeri Árpád-emlékmű mellett kezdődött meg a földosztás. A Paűlavicind őrgrófok szétosztott negyvenezer holdjából az első parcellát az a Tóth Gábor kapta, akit ez az elsőség aztán legendás emberré avatott. Az őrgrófék volt öregbérese ma hetvenöt éves. A földosztás után, ahogy Tóth Gábor azt nekem néhány éve elmesélte, bankettet rendeztek a sövényházi Pallavicini-kastélyban. Azt mondják, hogy ebben az ódon épületben akkor beszéltek először magyarul. »S mi történt a banketten?« — kérdeztem ezt az apróka szemű, esikóbőrkucsmás öregembert. »Megettünk két tinót — felelte —, megittunk két hordó bort, aztán csendben hazamentünk.« ' i Utolsónak hagytam azt a hetvenkilenc éves öreg urat, aki Kecskeméten él, a Kecskeméti Szőlészeti Kutató Intézet egyik Kossuth-díjas vezetője, s akinek a nevét éppen úgy ismerik Algériában, mint Indonéziában. Ennek a vastag termetű, medve cammogású, borpiros arcú öreg úrnak Kocsis Pál a neve, egész életében a szőlővel foglalkozott, hatvanhét új szőlőfajtát nemesített, s az ő szőlővesszőivel népesítették be Indonézia egy részét, Algéria északi területeit, Kairó környékét, Ciprus egy részét, de eljutottak szőüiővesszői Kaliforniába is. Ennél a világhírű magyar embernél kevés derűsebb és nyugodtabb embert láttam az életemben. Amikor az egészsége felől érdeklődtem, azt felelte, hogy »nem tudok meghalni. A munka nem engedi. Olyan ez, mint a kártya, az ember várja a következő lapot.« Most is azt várja, hogy egy új nemesítése hogyan sikerül. S amikor a családja felől tudakozódtam, így felelt: »Három fiam, három lányom, három menyem, három vejem, tizenegy unokám van, úgyhogy huszonötén ülünk az asztalnál, ha egyedül vagyunk.« Huffy Péter
