Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)
1962-01-01 / 1. szám
a* »Külföld-“ — áMában valami ismeretlen, idegen világot jelenít, s az ember éppen azért utazik el, hogy megismerje az ismeretlent. Párizzsal azonban egészen más a helyzet Párizsba azért megy az ember, hogy találkozzék azzal, amit mór ismer, hogy felfedezze benne mindazt, amit eleve tudott róla. Aiki először indul Párizsba, az is úgy gondol rá, mintha már járt volna ott. Párizs úgyszólván az ember személyes ismerőse. Párizs az a különös város, amely hej — anélkül, hogy az ember valaha ott lett volna — valóságos emlékek fűzik. Magam is azzal a belső biztonsággal indultam ed, hogy tudom, hol, mit és kit találok. A Notre-Dame körül Hugo szellemét, a mulatókban Maupassant élveteg polgárait, a külvárosokban Zola hőseit, a Bois-ban Swann és Odette barátait, a Saint Michelen Ady lábnyomát. S közben úton-útfélen mindenütt ismerő® kövek, épületek, történelmi-művészeti emlékek... S valóban, az első néhány napot — ma már tudom — igénytelen program töltötte be: a sosem látott dolgok viszontlátása, a jellegzetes városszimbólumok, az Arc de Triomphe, az Obelisque, az Eiffel-torony, szóval a képes level ezőlap-modellek lelkendező üdvözlése. Valóban itt vannak, s íme, itt vagyok velük én de. De már a harmadik napon ágaskodni kezdett bennem valami másfajta igény, s bizonyos türelmetlenség, sőt szinte elégedetlenség kerített hatalmába. Egyszer csaik parancsoló ingert éreztem a "déja vu« dolgoktól való elszakadásra, s arra, hogy a Párizst közkinccsé, s egyben közhellyé degradáló jelképeknél valami jóval bizonytalanabbat, körvonala^ zatlanabbat, viszont valami jóval elevenebbet fedezzek fel magamnák. Hogy sikerült-e, nem tudom, de az hizonyos, hogy ezután a fogalomszerű és monumentális kegyhelyek mellett kezdtem a kis dolgokra figyelni magam körül. S a kis dolgokban mindinkább észrevettem a nagy ellentéteket Például... A tágasan csillogó és sajátos varázsú Champs Elysées-n zavartan torpantam meg a Drogstore összezúzott bejárata előtt. — Plasztikbomba — hangzott a tárgyilagos felvilágosítás, amely nekem, az idegennek, fájdalmat okozott. Én ugyanis a költők és festők gyöngédségét szoktam meg Párizs iránt. Aztán a széles avenue-k és boulevard-ok tarka nyüzsgése, a nők kecsessége és eleganciája végre mégis abba a zsongító hangulatba ringatott, amelyet Párizstól vártam De minél távolabbi városrészekbe ruccantam a metróval, annál inkább találkoztam sápadt, feketeborostás alakokkal, akik izgatottan hadartak a franciánál kissé lázasabb sodrású nyelvükön. Spanyol munkanélküliek, akik beözönlenek a távozó algériaiak helyére. Beszéltem egy 13 esztendeje odakint élő magyarral. A beérkezettek exkluzív körébe tartozik, több gyára s háza van. B. úr — noha kereken megmondtam neki, mit gondolok róla, amiért elhagyta hazáját, s amiért egyetlen gondja a saját tőkéje gyarapítása — fuircsa módon újra és újra találkozni akart velem. Szinte megmagyarázhatatlan makacssággal kereste érdes, és számára csöppet sem hízelgő társaságomat. Valami lappangó nyugtalanság bujkált benne, s miközben az ottani jólétről beszélt, minduntalan feltette a kérdést: »Hát Magyarországon? Csakugyan olyan szép és jó lett az élet?« Akarta is, meg nem is hallani az igent. Mert ez az igen nem őt igazolta, ez az igen azt jelentette, hogy mi — a plasztikbombák kis földlökésedtől távol — nem gondolunk folyvást behúzott nyakkal a holnapra, míg ő a »szabad világba« átmentett életével és vagyonával valami csendes és makacs szorongás martaléka. De beszéltem 30 éve kint élő magyarral is, például olyannal, aki a Párizsi Kölcsönösen Segélyező Magyar Egyletben tevékenykedik. Ennél a honfitársunknál nem tapasztaltam a már ismert, vibráló nyugtalanságot. Ellenkezőleg, belső biztonság érződött minden szavából, s csakhamar megértettem: az a szolid és lankadatlan törekvése, hogy kapocs legyen az óhaza és a kinti magyarok--között, szépséggel és tartalommal tölti meg az életét. Nos és persze jó néhányszor ellátogattam a legfőbb kultúrhajlékba, a Louvreba is. Leonardóval, Velasquez-zel In^res-sel való találkozásomnak nem vethe- J tett gátat az elhatározás, I hogy a mát és a közvetlen i valót kell kifürkésznem, j Csodálatos volt, felemelő j volt, ámbár különös kont- j raszként hatott a méltóság- J teljes termek után, hogy a Champs Elysées-n, a Lido í bejárata előtt, a járda kö- * vezetén egy fiatalember gug- j golt, s színes krétával egy I perzsa sah fejét rögtönözte az aszfaltra, s a különös alkotás mellé, fürge és bizo- I nyára tehetséges ujjaival, a j következő kommentárt firkán tóttá: »Egy diák, aki a szépművészeti főiskolán tanul, kélri, hogy a tanulmányi költségedhez járuljanak hozzá, s köszönettel fogad miinden fillért«... Azt hiszem, az önálló felíedezésű apróságokat, há úgy igazán belelendülnék, vég nélkül folytathatnám. De immár abbahagyom, beérem azzal a kicsit nyugtalanító, de mégis bizonyos kielégülést hozó érzéssel, hogy... az áh ítatos — irodalmi emlékű Párizson és a képes levelezőlapok dekoratív Párizsán kívül létezik egy mai eleven Párizs, a mai harmóniáival és ellentmondásaival, szépségeivel és ferdőségeivel, az emberi hala- j| dás felé törő erőivel és égé- jj tő problémáival. SOÖS MAGDA\ Ez is Párizs mp* •J Ruzicskai György: Budapesti látkép A Grand, Prix-t nem, autó- vagy motorversenyen nyerték. Nem a fizikai erők vagy a technika csapott össze, hanem az alkotó szellem, a művészet aratott diadalt. A festészet arany nagydíjának, a »Grand Prix International de la Peinture-K-.nek megint magyar tulajdonosa van. Ruzicskai György mutatta be Franciaország nagyvárosaiban alkotásait, róla nyilatkozott André Salmon, a híres kritikus imigyen: »Korunk legjelentősebb művészei közé tartozik Ruzicskai mester...« Az alkotás titkát kutatni és persze gratulálni — kerestük fel a művészt Kmetty utcai műterem-lakásában. Egy kicsit Murger »■Bohémélete-e jut eszünkbe, amikor a kacskaringós lépcsőkön felbaktatva, a műteremlakásba nyitunk. Alacsony kerevet, puha, vastag, bodros szőnyegek, két kényelmes karosszék, s aztán szerteszét tubusok, paletták, vázlattömbök, ceruzák, törlőrongyok, ecsetek, megannyi technikai kellék az alkotáshoz. Ám — s már kezdjük is a beszélgetést — a holt anyag csak nélkülözhetetlen eszköz, de semmi több. Az alkotás mélyen fogamzik, tehetség kell hozzá, és még ennél is sokkal több szigorú önfegyelem, a mondanivaló szándékának tisztasága s olyan magatartás, amit talán kissé paradox módon úgy nevezhetnénk: lázas nyugalom. Erről vall közel hatvanadik életévéhez Ruzicskai mester. — Hatvanadik születésnapomhoz közeledem, kicsit megfáradtam és mégis nehezen mondhatnám el magamról, hogy elégedett vagyok, hogy ne keresnék újat. Nagyon boldog vagyok, hogy arany nagy díjat kaptam, de arany nagydíjon éppúgy nem szabad ülni, mint babérokon. Van bőségesen tennivalóm. Az elmúlt évtizedekben megharcoltam a kifejezésmódokért. A »Szerelem-keresők-K-ben a »küzdve jobbra törő« emberiséget ábrázoltam egy kötetnyi grafikában. Jelképeket rajzoltam, szimbólumrendszert építettem fel, úgy éreztem, ebben tudom legtömörebben megfogalmazni a harcokban előrejutó embert. Másrészt pedig a szimbólumok ezelőtt harminc évvel nemcsak művészi kifejezőeszközt jelentettek, hanem társadalmi helyzet is szülte őket. A haladásért folytatott harcot sokszor kénytelen voltam szimbólumokban kifejezni. így áll ez az »Éhség-x-sorozatban is, ezt a munkámat Magyarországon akkor ki sem adták, csak illegálisan terjesztették. Történelmi kompozíciókat is festettem. Az olajok és a képszerkesztés titkát kutattam, a mesterség ezernyi fortélyát, hogy biztos legyen és szilárd, amit alkotok. Mostanában már néhány éve az akvarellt, a temperát, a tusst kedvelem. Városok meghitt utcácskáit, Place de la Concorde A művész alkotóműhelyéb n tereit festem, s alig néhány vonallal megfogalmazva a forgalmat, a szín-, fény- és árnyhatásokat, annak végtelenül gazdag lehetőségeit próbálom visszaadni egy-egy képemen. *• — Néha hazalátogatok szülővárosomba, Szarvasra, ahol egykor szegény parasztgyerekként éltem.'.. Múzeumot is rendeztek be szülőh'í zamból, s valami különös meghatottság sZi.r.ont/atja a torkomat, ha Szarvas kockaköveit rovom. A művész vágyik külföldre, Szarvas ellenpólusaként sokat fordulok meg Európában. A londoni ködöt figyeltem, a Themze hidját, és persze mindenekelőtt és fölött az embereket. Belecsodálkoztam Párizs fénypompájába, a Quartier-Latin bájos zugocskáit figyeltem, a Montparnasse forgatagát és a kikötőmunkások görnyedő figuráit. Űtirajzsorozatot készítettem, és ezt nemsokára a magyar közönségnek is bemiriatom. — De látja — itt fátyolos, puha lesz a hangja —, látja, akármilyen csodálatos is a külföld, mindig hazavágyom, és hazatérek. Most, hogy fény- és színproblémák izgatnak, külön boldog vagyok, hogy mindezt az én drága Budapestemen megtalálom, hogy a puha-fehér hótakarón az Oktogon kandeláberfényei villannak, a Duna fölött a kivilágított Lánchíd és a Vár tömör, fekete tömbje. — Most hónapokig itthon leszek, hazám tájait, városait festem, ezernyi szépségét, színét szeretném vászonra, papírra tenni. Mert vallom, hogy a művész az egész emberiségé, de azt is vallom, hogy éltetője, ihletője a hazai levegő, föld és ember, s ha a művész ki akar teljesedni, akkor jobban kell ragaszkodnia hozzá, mint Anteusznak a földanyához. Sipos Tamás
