Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)
1962-02-15 / 4. szám
A múlt esztendőben, június 11-én óriási felhőszar kiadás zúdult a szekszárdi dombvidékre és a városra. A löszbe vágott mély kocsiutakon szennyes áradat hömpölygött lefelé, fatörzseket, gyökerestől kitépett fákat sodort magával, mintha valami tó duzzasztógátja szakadt volna át, a viz olyan harsogással, bömböléssel tört rá a városra. Utóbb végzett mérések szerint ezen az egyetlen napon 25 000 köbméter termőföldet mosott le a víz a hegyről. A szekszárdi hegy a szakemberek becslése alapján évente százezer köbméternyi anyagot vészit, ennyi vándorol le a víz eróziójának hatására a dombvidék völgy talpaira és a Sárköz síkságaira. Ez a mennyiség megfelel 10—15 katasztrális hold egy méter vastag talajának lepusztulásával. Tolcsván az 1958. augusztus 23-i felhőszakadás katasztrális holdanként 850 tonna talajt ragadott el a hegyoldalról, Putnokon pedig 1958. május 23-án 540 tonna talaj mosódott le holdanként. És az erózió könyörtelenül végzi a maga pusztító, romboló tevékenységét másutt is. Évről-évre csökken a termőterület a gödöllői dombvidéken, a zalai »Görbeországban-«, Kőszeg-Szombathely környékén az Alpok nyúlványainál, a Balaton déli dombvidékén, Pées-Kapos környékén, ahol már a lösz alól a korábbi tengeri üledékek is felszínre kerültek, a Mecsek és Villány dombjain, a Simontornya-Mohácsi löszvidéken, a Dunántúli Középhegységben és a Balaton északi partvidékén. Az országos felmérés szerint a talaj romboló vízmosások következtében védelemre szoruló terület nagysága a Dunántúlon 1 700 000 hold, az Alföldön 200 000 hold és az Északi hegyvidéken 930 000, összesen tehát 2 830 000 hold. Az agrártudomány állapította meg, hogy például ha egy eróziótól nem károsított területen a búza termésátlaga holdanként tíz mázsa, akkor azon a területen, ahol öt centiméter talaj mosódott le, már csak nyolc mázsa, ahol tíz centiméter, ott hat és egynegyed mázsa, ahol tizenöt centiméter, ott három és fél mázsa. Már pedig nálunk átlagban évente az erózió 0,5—1 centiméternyi talajt koptat el a dombos vidékeken. Az ország búzatermelése évente 1,5—1,8 millió tonna körül mozog. Az Agrokémiai és Talajtani Kutató Intézet számításai szerint a különböző mértékben lekopott területek terméskiesése országosan búzában számítva évente mintegy 400 000 tonna. De térjünk vissza még röviden a szekszárdi példára. A tudományos szaktérkép szerint, a területnek körülbelül fele, 70 százalékig lepusztult talajféleségekhez tartozik, azaz közel áll ahhoz, hogy a nyers anyakőzeten folyjon a termelés. Az újabb nagyüzemi tereprendezések viszont sok helyen olyan vastag humuszos talajjal egyengetik el a lejtőket, amelyeket száz év normális eróziója sem pusztítana le. S itt érkeztünk el a kérdés lényegéhez. Századokon keresztül nem sokat törődtek a magyar föld, a magyar termőtalaj védelmével, termőképességének fenntartásával. A földek leromlottak az első világháború alatt, s ez a folyamat tovább haladt előre a két világháború közti időben, majd a második világháborúban és a földosztás után a kisparcellás gazdálkodás időszakában a parasztságnak sem anyagi ereje, sem technikai felszerelése nem volt ahhoz, hogy az erózió romboló munkájával hatásosan szembeszáll hatott volna. Sőt, az ember termelő tevékenysége még inkább hozzájárult a termőtalaj pusztulásához. A felszínt kialakító és formáló természeti erők mellett mindinkább tudományos vizsgálat alá vették a társadalomnak, a gazdasági életnek a felszínre gyakorolt hatását is, azokat a változásokat, amelyek nem geológiai, hanem történelmi időiben lejátszódó tevékenység eredményeként jöttek létre. Így ma már általánossá vált az a felismerés, hogy kultúrtájat tekintve a táj fejlődése nagymértékben függ a társadalomtól is, hiszen az ember kiirtja az erdőket, lecsapolja a mocsarakat, szabályozza a folyókat, vizduzzasztókat és víztárolókat épít, megköti a futóhomqkot, teraszokat hoz létre, hegyeket hord el és más olyan munkát végez, gmely az úgynevezett makrotnorfológiát is megváltoztatja. Amikor arról beszéltünk, hogy az ember termőtevékenysége hozzájárul a termőtalaj pusztulásához, elsősorban az egyéni kisparcellákon folyó szőlőtermelésre gondoltunk. Az intenzív szőlőművelés ugyanis együttjér a löszkőzet nagyarányú romlásával, s miután a szőlőtermelés haszna elhomályosít minden más szempontot, így örökségül pusztulásnak indult, vagy már lepusztult táj maradt ránk. A soviniszta időkben a közélet visszhangzott a »magyar földről«, a »magyar rögről« gyártott frázisoktól, de valójában életünk alapjával, a bennünket eltartó termőföld védelmével senki sem törődött. Most a közösségi, nagyüzemi gazdálkodásra való áttéréssel a magyar nép a történelem során először száll szembe szervezetten, egységesen a tudományos és technikai eszközök birtokában a termő anyaföldet fenyegető veszedelemmel. Országgyűlésünk nem régen fogadta el »A mezőgazdasági rendeltetésű földeik védelméről« szóló törvényt, amely átfogó, átgondolt intézkedésekkel az egyetemes érdeket a helyi érdekek fölé emelve, a korszerű agrotechnika és a komplex talajvédelem eszközeinek felhasználásával ismét gazdagon termő életet teremt ott, ahol a természet lerombolta, és az emberi nemtörődömség pusztulni hagyta a magyar földet Pethß Tibor A tápiószentmártonl aranyszarvas a zöldhalompusztai aranyszarvas Vannak-e még aranykincsek abban az országban, amelyet százötven évig a török tiport, négyszáz évig Bécs, és évszázadokon át a saját urai? Amely 1526 óta minden háborúját és szabadságharcát elvesztette, olyannyira, hogy a budai várpalotát, a középkor remekét hiába keresni Budán, a budai palota elment a világba, Mátyás elefántcsont-oltárát a párizsi Louvre őrzi, bronz-kandelláberét pedig a kostantinápolyi Hagia Szofiatemplom. Mihalik Sándor, a budapesti Nemzeti Múzeum helyettes főigazgatója feláll remek mívű íróasztala mellől, hellyel kínál a régi pipatórium mellett (ez is műkincs) s elmondja, hogy annyi balszerencse és oly sok viszály után is mérhetetlen kincsek, a világon egyedülálló aranyértékek maradtak birtokunkban, amelyeket időről időre aranyvasárnapoknak nevezett kiállításokon mutatnak be a magyar népnek, egyetlen jogos tulajdonosának, A budapesti Nemzeti Múzeum őrzi a híres angyalföldi aranyleletet. A kincset a mai Magyarország őslakosságának a betörő szkíták elől menekülő fejedelme rejthette el. Aztán soha többé nem jött vissza érte. 1892-ben az angyalföldi tébolyda mögött, egy istállóépítés során bukkantak rá a kincs egy részére, a másik felét pedig innen két kilométernyire, 1925-ben egy homokbányában ásta ki egy napszámos. Az aranycsészék, fibulák, aranygyöngyök nagy részét a Nemzeti Múzeum szerezte meg, néhány darabja pedig eltűnt. A napszámos kincseinek egy része bűnszövetkezet birtokába került, a banda az egyik aranycsészét például Angliába csempészte ki, ahol a British Museum ixisárolta meg. A két világháború közt kerültek elő a szkíta aranykincsek. 1923-ban Tápiószentmártonnál, öt évvel később pedig a Borsod megyei Zöldhalompusztán tártak fel egy-egy hamvasztásos szkíta fejedelmi sírt, mindkettőben — o hatalmas értékű aranylelet közt — egy-egy aranyszarvast találtak. A fejedelmeket máglyán hamvasztották el, értékeiket velük együtt temették. A két aranyszarvast, a klasszikus szkíta művészet remekeit a fejedelmek — mint hatalmi jelvényt — a pajzsukon viselték. A mai Magyarország területén a magyar honfoglalás előtt nagyon sok nép vonult keresztül, kincseik nyoma ittmaradt — a föld alatt. Az avar fejedelmi kincsek egyik töredéke 1871-ben a Tolna megyei Ozorán, s 1935-ben a Pest megyei Bócsán került elő. A két fejedelmi sirban — az egyik fejedelmet lovával együtt hántolták el — arannyal kivert szíjakat, aranycsüngős nyakéket, aranya veretes tegezt, aranyserleget, ttüstedé-nyeket találtak. A magyar reneszánsz pompájának, Mátyás király kincseinek csak a töredékét őrizte meg a kegyetlen idő — de ez a töredék sem mérhető fel pénzértékben. A szemtanúk leírása szerint Mátyásnak nyolcszáz darab úgynevezett hólyagos serlege volt, valamennyi a kor ötvösművészetének remeklése. Ebből öt maradt az utókorra. At egyik 48 centiméter magas serleget, amelyet a nürnbergi ötvöscéh készített, a budapesti Iparművészeti Múzeumban őrzik. A világhírű műkincs 1465-ben már Mátyás kincstárában volt, később az Esterházy-kincstárba került, az Esterházyak közel ötszáz évig őrizték. A második világháborúban egy bombarobbanás megrongálta, de az Iparművészeti Múzeum restaurátorai eredeti szépségében állították vissza. A Nemzeti Múzeum világhírű nevezetessége Mátyás király közel fél méter magas, aranyozott talpú velencei üvegserlege, amelyre latinul vésték rá ezt a mondatot: Bort igyanak az emberek, az állatok vizet. A serleg talpán 36 soros magyar verses felirat örökíti meg a billikom történetét. Mátyás ebből ivott áldomásokat, halála után a serleg II. Lajoshoz került, aki Batthyány Ferencnek ajándékozta. A Batthyányok őrizték a XIX. század közepéig, amikor a Kossuth Lajossal együtt az országból kimenekült Batthyány Kázmér javait Bécs elkoboztatta. A serleg Modrcvich Az arannyal átszőtt trónk Árpit. Lent: A Rákóczl-Erdődy arany kincs Mátyás király áldomást» bllllkomja. Lent: a háromnegyed méter magas aranyozott kulacs Ignác svárc-gelb földesúrhoz került, aztán eltűnt. A múlt század végén egy müncheni műkereskedőnél fedezte fel Erdődy Rudolfné, megvette, hazahozta, s 1929-ben az Erdődy család a Nemzeti Múzeumnak adta. Mátyás király háromnegyed méter magas aranyozott ezüstkulacsa, a magyar ötvösművészet világhírű alkotása Mátyás halála után az Esterházyak birtokába került, ők őrizték 1945-ig, ekkor a kulacsot egy, bombarobbanás behorpasztotta és meggörbítette. A restaurátorok azóta kijavították. A magyar aranykincsek sorába tartozik Mátyás 252 centiméter hosszú és 167 centiméter széles, arany fonalakkal átszőtt brokát trónkárpitja, amelyet a reneszánsz szövőművészet világhírű firenzei mestere, Antonio Pollaiuolo készített. A trónkárpit Mátyás halála után Bakócz Tamás esztergomi érsek birtokába került, majd az Erdődyek kincstárában őrizték. Az évszázadok során a család elfeledkezett róla, csak a múlt század második felében fedezték fel. Az Erdődyek ajándékozták aztán a Nemzeti Múzeumnak. Az elmúlt hónapok aranyvasárnapjain tízezrek nézték végig a világhírű Pállfy-és Rákócsi-aranyserlegeket az ötvösművészet ritka kincseit, amelyet világszerte számontartanak. A zománcos domborművekkel áttört, csigás, füzéres, angyal- és állatfejes, közel fél méter magas színarany Pálffy-serleget Pálffy Miklós, Győr 1598. március 29-i visszavételéért kapta az alsó-ausztriai rendektől. Fia 1621-ben az érsekújvári csatában Bethlen Gábor fogságába esett s a fiút az édesanyja, Fugger Anna Mária tízezer forintért és hatalmas aranykincsért (közte a Pálffy-serlegért) váltotta vissza az erdélyi fejedelemtől. Bethlen később a serleget a szövetséges török szultánnak ajándékozta, aki egy osztrák—török békekötés során Bécsnek juttatta. 111. Fer-Mátyás király hólyagos serlege dinánd osztrák császár pedig visszaajándékozta Pálffy Pál nádornak. A Pálffy család adományozta aztán a Nemzeti Múzeumnak. A másik világhírű aranyserleget 1. Rákóczi György számára készítette egy kolozsvári magyar ötvösmester 1640- ben. A 26 centiméter magas úrvacsoraserleget a kolozsvári református templomban őrizték, a Nemzeti Múzeum 1926- ban vásárolta meg. Végül a Rákócei-Erdődy kincs nyolc aranyserlegből s a Rákóczi-féle világhírű aranykancsóbái áll. Augsburgi mesterek készitették. A legkisebb serleg 65 centiméter, a legnagyobb közel egy méter magas, a hatalmas biíkomok oldalfalai — a kisebb serlegtől fölfelé haladva — a bibliai József életét mesélik el. A kincsek tulajdonosa, Rákóczi László 1664-ben halálos sebet kapott Nagyvárad ostrománál. Lánya egy Erdődyhez ment nőül, s a Rákóczi—Erdődy aranykincs 1930-ban ajándékozás folytán került a Nemzeti Múzeumba. Ezek a világhírű aranyértékek maradtak birtokunkban a századok tépései és viharai után. Az évezredes kalandozás után felüliünk a pipatórium mellől, s Mihalik Sándor visszaül irodalmi kincsünknek számító íróasztala mellé, amely valaha Madáchi volt; s amelynek érettbarna asztallapján irta az alsósztregovai költő a Tragédiát. Ruffy Péter
