Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)
1962-12-01 / 23. szám
A Psalmus Hungaricui előadlsa a Zeneakadémián csfáf — Az alkotó világrahozza műveit, s aztán bennük él tovább. Mert az életmű vall mesteréről. Amit elmond róla, az rendszerint több és igazaibb, mint amire bármely ismertetés képes. A krónikás legfeljebb kifejtheti egyes kompozíciók eszmei tartalmát, kiegészítheti néhápy adat tail mondanivalójukat. Avval kell kezdenünk, hogy a Psalmus, a Háry és a Székely fonó, a Marosszéki és a Galántai táncok, a Budavári Te Deum, a Felszállott a páva, sót a kórusok, dalok és Ikamairaművek is — nemcsak Kodályról, az alkotóról vallanak, hanem népéről is. A mester művészete — mely sokrétű munkásságának legegyetemesebb érvényű része — millió szállal kapcsolódik a néphez. Huszonhárom éves kora óta rendszeresen végzett népdalgyűj.tő útjai során bejárt sok tíz és száz falut, s amit a nép dalolt, azt velük dalolta. Az ő bánatukból, örömükből született a maga éneiké, mely azóta elkerült sok száz és ezer városba. Hirdetve, hogy »mégsem lehet utolsó ország, ahol Ilyesmi megterem-. Mert erre az éneikre hallgat már a világ, s ezen keresztül is mind többen 'ismerik fel, hogy Magyarország nem a -pusztai romantika- országa, hanem Móricz Zsigmond, Ady Endre, Hollósy, Ferenczi, Iványi-Grünwald, valamint Bartók és Kodály hazája. Ugyanakkor azonban a kodályi művészet kiszakíthatatlanul hozzátartozik az európai zene történetéhez: gyökerei másik ágon visszanyúlnak Debussy, Brahms, a 'bécsi klasszikusok, Bach és Palestrina stílusán keresztül a gregoriánumig. E kiforrott, klasszikus minták a hatalmas népzenei nyersanyaggal tökéletes egységbe olvadnak Kodály műveiben. Nyolcvanadik születésnapja, melyet december 16-án ünnepel a zenei világ, jó alkalom arra, hogy érdeme szerint méltassuk főbb alkotásait. A Psalmus Hunguricus (1:923), melyben a szólistához, vegyeskarhoz az orgonával is megerősített nagyzenekar társul, az élet és művészet egységének és teljességének magasrendű kinyilatkoztatása. A mű szövege évezredeket hidal át: először — a biblia szerint — Dávid király ajkán hangzott fel, mint LV. zsoltára, i. e. 1000 körül, azután Kecskeméti Vég Mihály átikö'ltésóben magyarul szólalt meg, majd 2600 évvel később, Magyarország török megszállása idején, végül Kodály muzsikájában nyerte el teljes életét újabb századok múltával. Keleti, pentaton dallamosság, valamint nyugati harmónia- és formavilág magától értetődő természetességgel olvad össze ebben a műben. Nagyszabású drámai freskó a Psalmus, melyet kezdete és befejezése mintegy lírai-epikus elmélkedéssel foglal keretbe. Az első részben — a panaszban — a tenorszóló uralkodik. Csúcspontja a költő megrázó erejű kitörése (»Keserű halál...-), melyet a döbbenetükben elnémult hangszerek csak megkésve ölelnék körül izgatott futamaikkal, tremolóikkal. A második részben — a könyörgésben — az énekkaré a vezető szerep. A drámai tetőpont (».. ✓felemeled-) itt az előbbivel ellentétben, a teljes kórus és zenekar zengésében ragyog. A Háry János (1925—27) és a Székely fonó (1924—32) feladatát Kodály szerényen abban jelölte meg, 'hogy operaszínpadra vigyék a magyar népdalt a maga eredeti mivoltában. Bizonyos, hogy a mester e két dalművével nem teremtette meg a modem magyar nemzeti operát, de az előkészítés feladatát nála tökéletesebben senki sem oldhatta volna meg. A Háry nagyokat lódító obsitos kalandjairól mesél. Zenéje hol a népdalok hangján szól — ha a való életet ábrázolja, a magyar hősöket jellemzi —, hol pedig illusztrál — ha a külföldi kalandokról álmodozik. Az előbbit az őszinte, meleg líra, az utóbbit az ellenállhatatlan humor, a csúfondáros kedv jellemzi. A két világ közt azzal is határt von Kodály, hogy a bécsi urak ajkára véletlenül se ad magyar motívumot, Háry örzse és Marci bácsi — a magyar szereplők — pedig sosem énekelnek idegen eredetű melódiát. lEzt a szembenállást érzékelteti a daljáték hat számából összeállított Szvit is. A szerző a páratlan tételekre bízta az eszmei mondanivaló kifejezését a párosakra pedig a humoros, hihetetlen események színes illusztrálását. A bevezető darab — Kezdődik a mese — Háry képzeletének birodalmába vezeti a hallgatót. A 'második — Bécsi harangjáték — a császári palota órájának stilizált játéka 'köré szőtt zsánerkép. A harmadik — Dal — hépdalfeldolgozás, amely Háry és örzse szerelméről énekel. A negyedik — Napóleon csatája — a hős legképtelenebb kalandját, Napóleon serege fölött aratott győzelmét színezi ötletesen. Az ötödik — a híres Intermezzo — daliás verbunkos, mely a történelmi kor hangulatát érzékelteti. A hatodik — A császári udvar bevonulása — a bécsi Burg ünnepélyességének ltorzfcépe. A Székely fonó, ez az operaméretű népbaliliada is játék és valóság ötvözete. Csaknem teljes egészében a vokális részekre épül. Huszonegy számában a mester avatott kézzel fűzi csokorba azokat a dalokat, balladákat, tánco/kat, játékokat, melyeket annak idején nagyrészt ő maga jegyzett le a nép ajkáról. A Marosszéki táncok (1930) szilárd szerkezetű, kiegyensúlyozott alkotás. Nemes pátoszé főtémája egy régi székely hangszeres dalparafrázis, amely Kodályra jellemző módon mindig variáitan tér vissza. A végére iktatott szilaj hajdútánc hatásosan zárja le a művet. A másik szimfonikus táncköltemény, a Galántai táncok (1933) anyaga a XVIII. század végén felvirágzott verbunkos irodalomból való. Ez a mű Kodály »gyermekkora legszebb hét esztendejének- állít emléket, s egyben a régi galántai hagyományok folytatója kíván lenni. Karaktere, bár sokban rokon a Marosszéki táncokéval, világosabb annál, zenekari hangzása még tettebb, fényesebb, s a hangszeres virtuozitás — mely ezúttal a «gúnyos előadásmód megnemesített változatát teszi halhatatlanná — még pompásabb, csillogóbb. A Budavári Te Deum (.1936), a Psalmus »testvérpárja-, talán a legkoncentráltabb alkotás Kodály egész oeuvre-jében. A mű megbonthatatlan egysége, formai tökéletessége, a különböző elemék kiegyensúlyozottsága annál csodálatosabb, mivel a mester talán sehol sem olvaszt egybe annyi és oly különféle stílusjegyet, mint épp itt. Ez a szólistákra, vegyeskarra, orgonára, zenekarra irt hatalmas alkotás a XX. századi zeneirodalom 'kimagasló remeke. Kodály szimfonikus művészetének egyik csúcspontja a Felszállóit a páva (1938—39) című nagyzenekari variációsorozat. Témája a magyar népzene legősibb rétegéből való. A tizenhat változat formai, hangulati szempontból három részre tagolódik. Külön egységet alkot a vezetés és az első ■tíz variáció. A 'következő négy változatnak mintegy a trió szerepe jut, végül az utolsó kettő a fináléval együtt a népdal valóságos apoteózisával zárja le a művet, feldolgozva a Páva-dallam népi variánsát. A kifogyhatatlan ritmus-, harmónia- és dallamlelemény, mely ezt az alkotást jellemzi, a variáció nagy mesterei közé emóli Kodályt. A gazdag hangszeres termés ellenére is, a mester elsősorban vokális ihletű komponista. Legönfeledfebb vallomásait az emberi hangra bízza, ö a modem magyar műdal megteremtője. Kialakította, és a művészi kifejezés tökéletes eszközévé tette az új magyar zened anyanyelvet. A Magyar Népzene (1924—32) tíz füzetében közreadott ötvenhét feldolgozásban mindig a népdal eszmei tartalmát ragadja meg, azt támasztja alá, emeli ki a többnyire egyszerű kísérettel. A kórus-népdalfeldolgozások — a Karádi nóták, a Mátrai képek, a Kállai kettős, valamint számos gyermekkar — talán még nagyszerűbben bontják ki az egyszólamú népdalban rejlő harmóniákat. Kodály gazdag invencióval használja fel a különböző összeállitású énekkarok sajátos eszközeit. Ki kell emelnünk a gyermekkarokat, melyek új korszakot nyitottak a magyar kóruséneklés, sőt az európai vokális művészet történetében is. A Viííő, s Túrót eszik a cigány, a Lengyel László, a Pünkösdölő (hogy csak a legismertebbeket említsük) legfőbb jellegzetessége, hogy a gyermekhang az egyetlen hivatott hangszerük. Az életet játszó, játékot élő gyermekkor szelleme árad belőlük. Valamennyire jellemző a szigorú formai fegyelem, a klasszikusan világos építkezés és a széphangzás. Az egynemű karoktól a vegyeskarokhoz vezet az út. Mint Kodály mondotta: »Az élet teljességét hirdető művek az emberi hangok teljességét igénylik-. E művek — különösen pedig az öregek, a Jézus és a kufárok, az Akik mindig elkésnek, a Norvég leányok — méltó örökösei és továbbfejlesztői a nagy európai énekesszázadok kóruskultúrájának. Az énekkarok formálása, harmonizálása elsősorban a szöveg hangulatához, logikájához, a cselekmény menetéhez igazodik. Mivel minden remekműre, minden jellemző sajátságra nem térhetünk ki, kíséreljük meg befejezésül röviden felsorolni Kodály stílusának főbb ismertetőjegyeit. Mint Bartók megállapította, Kodály muzsikájának »semmilyen kapcsolata sincsen az új atonális, bitonális és politonális zenékkel. Művészetében még minden a tonális egyensúly elvén alapul. Nyelvezete mégis új: olyan dolgokat mond el, amilyeneket nem mondottak még ki s ezzel azt bizonyítja, hogy a tonális elv még nem vesztette el jogosultságát-Ugyancsak Bartók jelentette ki, hogy Kodály műveiben »ölt testet legtökéleteseben a magyar szellem-, s ennek egyik okát abban látta, hogy »Kodály zeneszerzői tevékenysége kizárólag a magyar népzene talajában gyökerezik«. Elsődleges nála a gazdagon áradó dallamosság. Ez határozza meg végső soron harmóniavilágát is, mely klasszikusan jólhangzó. Rendkívül változatos formavilága kitűnő egyensúly- és arányérzéfcről tanúskodik. Olyan szerzőnél, aki milliókhoz kíván szólni, aki művészetével azok esztétikai nevelését kívánja elősegíteni, mindez természetes. S végül, Kodály Zoltán századunk zenéjének egyik legnagyobb összefoglaló zsenije is, aki (Bartókkal együtt) elsőnek tudta megteremteni az ősi dallam — új harmónia, a kollektív akarat — egyéni tudás, a népzene — műzene csodás egységét, az európaiság és magyarság nagy szintézisét. Képes volt erre, mert művészetének kettős alapja a klasszikum és a humánum. A szélsőségek viharában sem vesztette el nemes hangját, s a legembertelenebb korszakban is megőrizte mélységes embersizeretetét. Művészete épp ezérit mindig ragyogni fog. Eősze László VI A CSÁSZÁRI UDVAR BEVONULÁSA / EINZUG DES KAISERLICHEN HOFES ENTRANCE OF THE EMPEROR AND HIS COURT
