Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)
1962-11-01 / 21. szám
A WALT DISNEY AMERIKAI FILMVALLALAT filmet készít a pécsi balettegyüttes közreműködésével. A film Johann Strauss életéről szól Becsben kerül forgatásra. A filmben szereplő pécsi együttest dr. Normann Thomson koreográfus tanltja be. A képen: Mr. Thomson: Így képzelem ... Nicola Rossi-Lemeni, a milánói Scala tagja, Gounod: Faust című operájának Mephistó szerepében az I. felvonás rondóját énekli Olasz művész-házaspár vendégszereplése Budapesten Virginia Zeani, a milánói Scala magánénekesnője, akit képünk a Traviata címszerepében mutat be Ilosfalvy Róberttel, az Operaház művészével, a budapesti közönségről így nyilatkozott: — Lelkes, lobbanékony a budapesti operaközönség. Szeretek itt énekelni. Érzem, velem Jönnek, értik, mit akarok, érzem az eszményi kontaktust a nézőtérről. Pályám során nem egy külföldi meghívást utasítottam vissza, olyan operaházakét, ahol nem éreztem a közönségnek ezt m nagyszerű vonzását, szeretetét. A művésznek ez az eleven reagálta az igazi ellenszolgáltatás. Ezért fogok mindig boldogan visszajönni Budapestre A közelmúlt költői terméséből kiemelkedik és méltó elismerést aratott Zelk Zoltán -Sirály« c. költeménye, amelyben az író megrázóan szép sorokkal, örökké élő emléket állít elhunyt feleségének. A 82 szakaszos verset a Kortárs irodalmi folyóirat közölte s megjelenése óta sok szó esik magáról az íróról. Hogyan él, min dolgozik? — kérdezik olvasóink is. Budai lakásán kerestem fel Zelk Zoltánt, s kedves könyvei között ültünk le beszélgetni. — Költőnek a legnehezebb válaszolni arra a kérdésre, hogy min dolgozik, mik a tervei. Verset írok — felelhetné a költő, vagy még inkább ezt: szeretnék verset írni. De miért csak felelhetné? Feleli is. Tervem ezután is, mint mindig: verset írni. S mert a versírásnak annyi külső és belső feltétele van, mint egyetlen más műfajnak sem, bizony a költőt fogja el leggyakrabban az olyanfajta csüggedés, hogy maradandó-e, amit csinál. — Ha visszanézek 55 évemre, illetve a 35 esztendőre, aminek előtte az első megjelenés költővé avatott, egész / úgynevezett pályafutásom ilyen ár és apály: a költői csüggedés és reménykedés váltakozása. — A Sirály című versemet említette — folytatja egy kis szünet után — annak visszhangját. Nos, ennek a versnek a visszhangja, az, ahogyan az olvasók és az irodalmi élet fogadta, ezt az életem legnagyobb tragédiáját tükröző írásomat — bármilyen furcsán és kegyeletien hat éppen a versről szólva — ez a fogadtatás adta vissza murikakedvemet. Ami költőről szólva azt is jelenti, hogy életkedvemet. S annyira, hogy másfajta munkába is belefogtam. Egy verses mesejátékot írok, aminek a bemutatóját áprilisra tervezik. S ha futja időmből, megírom önéletrajzomat is. Lám, mégis csak vannak terveim. — De ha már beszélgetünk, néhány szót, úgy érzem, mondanom kell valamit több mint ötesztendős hallgatásomról is. Talán, vannak olyanok, akik szánalommal gondolnak rám. Semmiféle szánalomból nem kérek, de jólesik a részvét, az emberi együttérzés, ha annak szól, ami valójában az én tragédiám: annak, hogy a számomra — s az ő számára is — a legnehezebb időben néhány hónap híján 25 évi házasság után, elveszítettem feleségemet. Hogy ezüstlakodalmunkon egy sírdomb fölé kellett hajolnom. Aki ezt megérti, annak együttérzését hálával viszonzom. De mindenfajta hátsógondolat szülte szánalmat lefricskázok magamról! Hiszen mindaz, ami velem történt, tisztítótűzzé válhat költészetemben. Akik engem olyan útiakon láttak vagy szerettek volna látni, amely utak sohasem csábítottak, azokhoz nem volt és nincs közöm. Én abban hiszek ma isi amiben ifjúkoromban 'hittem. Az én hazám Magyarország, az én hitem a szocializmus, azt szeretném tető alatt látni, ami Magyarországon épül! Nem kicsit zuhantam De nemcsak a magam lábában botlottam el. Volt néhány gáncsvető esztendő. De a lelkem nem tört össze, lelkem ma is azé az inasgyereké, aki az ifjúmunkásmozgalomban nevelkedett. S nem feledek. Nem feledem, hogy a Nyugat munkatársa voltam már, mikor ágyra járóként éltem, sőt Zelk Zoltán (Vámos László felv.) ligeti ibolkirokiban, padokon volt a szállásom. Ez is örökké kísért költészetemben, ezért is égek örökké a »-régi telek máglyáin«. — Miit mondhatok még? Még egyszer is csak azt, hogy az én lelkem mai is azé az ifjúé, aki két szárnyat kapott a soretól: a költészet és a munkásmozgalom szárnyát. Csend van. Megkérem, hadd lapozgassak az asztalon levő kéziratok között. Meglátom a Sirály-t s én újra csak azt olvasom. Somlyó Zsuzsa ZELK ZOLTÁN két verse (Qéqi telek máglyái Egy őszt délután megérkezett — és estére már eltemetkezett. De nem azért, mert meghalni akart, de élni: hát tíz körmével kapart a grundon egy sirgödörnyi helyet, füvekkel, ronggyat bélelt fekhelyet — s mint más ha, bezár ajtót, ablakot, ő maga fölé gallyakat rakott. Szomszédom volt. A hátsó udvaron sorsára nyílt tenyérnyi ablakom. Elindult reggel s este tért haza — mintha a nyomor ingajárata. Árnyéka olyan könnyű s halovány, mint a sorvadó őszi délután, s mintha vele fordulna az idő, már tüskét vert arcunkba az eső, t már levelét mind eldobta a fa s az útakon a holdfény olaja lúdbórözött mint az első, gyönge jég, varjúszárnyakon menekült az ég —: s 6 úgy kelt föl a zúzmara alól, a tél gőzölgőit vad rongyaiból! Es állt, csak állt a dérbe öltözött kórok, vasak, roncs üvegek között, álU mintha mondana ítéletet egy bűnösebb, új Ninive felett, melyet nem fog megszánni már az Ür, mely rommá romlik, és lángokba hull... Aztán elindult a város felé — hogy visszatérjen majd estefélé. Ezerküencszáz és huszonkilenc — micsoda tél jött! milyen február! a lég jégtömbjébe fagyott madár hetekig függött ég és föld között! csörömpölve szálltak fel a ködök! S az ember fia? a gödörlakó? mondjam, ö zúdul, hogyha fű a hó? s ö csikorog, ha kővé fagy a rög? monjam, hogy ág lett, s az is letörött? s hogy csontjából az északi szelek kést köszörülnek, s egyre élesebb? vagy mondjam, amit írtak a lapok, hogy Zuglóban egy koldus megfagyott? Zugló. Újpest. Országutak. Liget. Hányán égtek a tél máglyáin el! S jött másik téli és új máglyát rakott, a porhó füstjéből üszkös karok csapódtak föl! Behúnyhatom szemem, akkor is látom árnyuk az egenl Sorsuk szomszédja, én emlékezem. Az ágakon a cinegék. A sírok közt a nénikék. Egyik oly régen térdepel, mlnha sohase kelne fel. Az arca föld, az arca rét, nagy, sárga könnye margarét fis jő a szél, s úgy fújja szét, mint szirmokat, a nénikét. Aluszlk már a cinege. Röpül a sir, a nénike, a tujabokor, a fenyő — az égre száll a temető. Mert alkonyul. Isten veled. Én Is megyek. Hová megyek? Megyek az utcán sehova. Megyek se ide, se oda. Esik. Esik. Megyek, Megyek. Mondják, akkor is így esett. A június-végi eget megszállták őszi fellegek. A kis csapat. A gyászmenet. A néma, néma döbbenet. Barátok. Árva asszonyok. A nyári égen ősz zokog. És zokog és zörög a nevem a koszorún: Jelen! Jelen! Nem láthattam holt arcodat — nem láthattam holt arcodat! Most már tudom, miért megyek, most már tudom, hová megyek, most már tudom, hol is megyek — örökkön koporsód megett. fis villoghatnak az egek tükrei tavaszt vagy telet: köröttem az az őszi nyár. Vak szemgödör. Halott sirály. (Részlet) Kié e kulcs? mit nyit e zár? kié e nélküled-kopár szoba? ez a farkasverem? — nem otthonom, csak fekhelyem. Háltam bokorban én s pádon, volt szúnyogzöngés paplanom és ébresztőnek berregett a zápor, hogyha megeredt. S az ágyrajárás, amikor hét égő szájon a pokol horkol-hörög: a nappalok kénköves kínja bugyhorog. S azok a téli éjszakák! kapu alatt vacog a vágy: egy konyhazug, egy szalmazsákba ennyi lenne a világ ... Mert ennyi volt a nincs, a kín, melynek lángjánál álmaim perzselt pilleszárnya repes: meleg vacok, tányér leves. Tudtam, egyszer az is akad — nagyobb karéj, hű dunyhaszag. S egy este csak kigyült a nap: egy este megtaláltalak! De ez a NINCS! ez a HIÁNY! e vonító farkas-magány! ez a négy fal, ez a fedél! — szívemre tekereg a szél. Szívem körül süvöltenek A NEM VAGY! és a NÉLKÜLED! — vánkos fölött és takaró alatt befú-temet a hó. így fekszem, fekszem egyedül. Agyam szélén az isten ül. Csak néz, mert nincs rám szava már. Vak szemgödör. Halott sirály. (Czeislng Lajos felvételt)
