Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)

1962-08-01 / 15. szám

A török hódoltság idején erről az érckakasról mondták a törökök, hogy a magyarok akkor foglalják majd vissza tőlük a várost, ha ez a kakas megszólal

A GYŐRI

XANTÜS JÁNOS MÚZEUM NEMRÉG ÚJJÁÉPÍTETT BAROKK MŰEMLÉK ÉPÜLETÉNEK BOLTÍVES TERMEIBEN RENDEZTÉK BE A KISALFÖLD ÉS GYŐR VÁROS TÖRTÉNETÉT BEMUTATÓ ÁLLANDÓ KIÁLLÍTÁST

A barokk díszterem, ahol ISM-ben Napoleon U megfordult

A XIX. század elejéről származó empire zsiráfzongora, hangszertörténeti ritkaság, amelyből Magyarországon csak két példányt tartanak nyilván

panaszai

TÖRTÉNET

Folyosérészlet

múlva már megőrjítettek volna a nyári utazók meg a lármás ólasz nyaralók.

Vidáman szálltam ki a bérkocsiból. Bőrönddel a kézben léptem be a házba. A házmestemé a lépcsőt sikálta. Fogadta üdvözlésemet, olyasmit mondott, hogy jó színem van, de amikor felfelé indultam a lépcsőn, utánam kiáltott:

— Hát maga meg hová megy 7

— A lakásomba — szóltam neki vissza, de hirtelen észrevettem, hogy csodálkozó szemmel néz rám.

— A lakásomba? — kérdezte. — De hiszen maga a föld. szinten lakik.

— A földszinten? — csodálkoztam most én. — talán az... talán... úgy gondoltam az első emeleten.

— Ejnye, ejnye, hogy maga milyen feledékeny. Már azt sem trydja, hol lakik. Mindig mondtam az uramnak, hogy bolondos emberek ezek a művészek. Hát itt van a lakása ni, nem emlékszik?

Szégyenkezve indultam vissza a lépcsőn, a földszinti lakásba. Az ajtón persze ott volt a tábla, rajta a nevem és a foglalkozásom.

Amikor a zárba dugtam a kulcsot — természetesen beleillett — még hallottam a hangját:

— Azt hittük, hogy összeszedi magát, azért ment szabadságra.

Amint az előszobába léptem és ott láttam a falon a fogast és ráakasztottam piszkos felöltőmet, rájöttem, hogy én ebben a házban végképpen elveszett ember vagyok.

— Másnap délután, munkából jövet, már előre tudtom a sorsom. Nem indultam fel a lépcsőn, nem próbáltam a földszinti lakásba jutni, hanem ösztönösen mentem le a pincébe, a szemetesládáic és a mosókonyhg irányába. Tudtam, hogy ott találom meg a lakásomat.

És azt is tudtam, hogy süllyedésem logikus következménye magatartásomnak.

Logikus következménye annak, hogy ebben a házban lakom és nem vagyok se százados, se doktor, se báró.

Logikus következménye annak, hogy nem tiltakoztam mindjárt a kezdet kezdetén.

lik az emlékezetem. Bele lehet őrülni ebbe az egyformaságba. Ha folytatom, egyformává válók én is.

Szerencsémre óvatos voltam, a harmadik emeleten előbb a nevemet kerestem az ajtón. Furcsa és idegen név állt kifüggesztve a helyében. A rádióbemondóé. Persze, ezt már tegnap tapasztalhattam. Mégsem vagyok hülye. Majd a házmester útbaigazít. Az is lehet, hogy tévedésből a mellettünk levő házba mentem. Hiszen az utóbbi időben annyi sok minden történt velem.

Biztonság kedvéért azonban most már gondosan elolvastam a névtáblákat. Helyesen tettem, mert az első emeleten felfedeztem a lakásomat. Na, íme, csak nem vagyak elveszett ember. Van nekem hói hálnom, van nekem lakásom és már majdhogynem azt hittem, hogy meghibbantam.

Bedugtam a kulcsot a zárba. Az ajtó kinyílott. Az előszobába léptem. Hát persze, ez az én lakásom. A falon ott volt a fogas, rajta a piszkos felöltő és még a rézkarc is a helyén, egyetlen emlékem Budapestről.

Mindegy, biztos, ami biztos: holnap elmegyek szabadságra. Túl sokat dolgoztam ebben az évben, szükségem van pihenésre. A házmestemé is mondta a minap, amikor munkába mentem és 6 a lépcsőt söpörte, hogy mtgviselt vagyok. Igaza volt. Kiveszem a szabadságomat. Nyilván a munkahelyemen is örülpqk majd, hogy egy időre megszabadulnak tőlem. Észrevettem, hogy főnökeim gyanús szemmel néznek, beosztottjaim pedig elkerülnek. Kipihenem magam. Elutazom Riccionéba, az Adriára.

/—J ebarnulva tértem két hét múlva vissza. A nap- I

fény és a tenger kiszívta belőlem a fáradságot még a lázas képzelgéseket. Egészségesnek, fiatalnak éreztem magam. Nagyszerű volt Riccionéban. Milyen okos vagyok, hogy az idény kezdete előtt mentem. Egy hét

„Nem az iskolának...” \

Tisztelt Uram!

Megkaptam levelét, amelyben május 1-1 számunkban megjelent levelemre válaszol, örülök, hogy vitába száll velem, mert a jó és okos vita csak a nézetek tisztulásához és a szóban forgó kérdés eredményesebb megoldásához vezethet. Nos, ön nem ért egyet azzal a törekvésünkkel, hogy a fiatalok, mielőtt egyetemre mennek, előbb 1—2 éves üzemi gyakorlatot szerezzenek, dolgozzanak. Attól tart, hogy így nagyon elhúzódik a tanulás ideje, s ez lelkileg, szellemileg és nem csekély mértékben anyagilag is tehertétel, a máskülönben már felnőtt, „kész” fiatalembernek.

Érvei nyomósak, s kiegészítésül én még hozzátenném azt, amiről a múltkor bővebben is szólottám: nemcsak a fiataloknak érdeke, hogy egyetemet végezzenek, hanem az országinak is arra van szüksége, hogy minél több képzett szakembere legyen, s lehetőleg mielőbb. Ezért épit lóhalálában új és új egyetemeket, bővíti a régieket, hogy lépést tartson — egyelőre még le-lemaradozva — a jelentkezők tömegével és szakembereket képezzen a szocializmus felépítéséhez. Tehát az ország érdeke is, hogy jól, de gyorsan és sokat is.

Az üzemi előgyakonlat pedig kétségtelenül keresztezi mindezt — legalább is így tűnik. Ugyanis, csak „rövid távon” keresztezi — messzebbi perspektívákat is tekintetbe véve, mégiscsak az a fontosabb, hogy minden tekintetben megfelelően képzett szakemberekhez jussunk. S ebben, higgye el, nagyon sokat jelent, ha valaki az iskolapad és a szorosabban vett szakmaszerzés között kicsit megismerkedik az „élettel”, vagy még inkább: a munkával. Másképpen ül az egyetem padjába az a mérnökhallgató, aki a középiskola fizika-tananyagán kívül több téchnikai ismerettel nem rendelkezik és másképpen, aki egy ideig gépek között élt, dolgozat velük. Ez nyilván világos ön előtt is és csak annyit Teszek hozzá, hogy erre nem megoldás, amit mond: „,a gépészmérnök-hallgatók az üzemekben sündörögmek úgyis”. „Sündörgésre” nem lehet bízni a közoktatást, arról nem is beszélve, hogy ki enged a gyárában idegent sündörögni? Legfeljebb dolgozni — de akkor már ott vagyunk, amiről fentebb szóltam.

De mindez még szűk prakticizmus csupán. Sokkal lényegesebb ennél a társadalomalakítás magasabbrendű szempontja, amely megkívánja, hogy — még időveszteség árán is — a munkát szerető, megbecsülő embereket neveljünk. A középiskolából kikerülő fiatal még távolról sem kész ember, a főiskolát végzett, már majdnem az — a kettő között kell megragadni az alkalmat a nevelésre. A tapasztalat az, hogy az így egyetemre kerülők több felelősséggel, komolysággal végzik tanulmányaikat, mert már megismerkedtek a létfenntartás alapelemeivel, már nem olyan ismeretlen és félelmetes számukra az a jövő, amikor saját lábukon kell megállniok — ezt, a serdülőkre oly jellemző állapotot saját pedagógus-gyakorlatából, bizonyára ön is ismeri.

Miután, íme, így összefoglalóan felsorakoztattam érveimet, ne lepje meg önt, ha most mégis hozzáteszem: egy percig sem állítjuk, hogy ez a módszer így, ahogyan van — jó, célravezető. Nem. Mindez még meglehetősen kísérleti stádiumban van, s kialakultabbak az elvek, mint a gyakorlati megoldások. A lényeg kettős: fejleszteni a gyakorlati készségeket és egyben a lehetőségig közelíteni a fizikai és szellemi munka határait az értelmiség ismeret- és gondolatvilágában is. A módszerek azután a legkülör bözőbbek. Középiskolás fokon elvileg egyszerű: a közoktatási reform, amelyről bizonyára már hallott, a többi között, létrehozta a polytechnikai oktatást a középiskolákban, például az úgynevezett 5+1-es formában, ami azt jelenti, hogy a hét egy napján a tanulók egyszerű, a mindennapi életben hasznosítható technikai ismereteket sajátítanak el, megtanulnak az egyszerű szerszámokkal bánni, stb. Egyetemi szántén, persze ott vannak a laboratóriumok, üzemi gyakorlatok, stb. De ezek nem pótolhatják azt, amiért az előzetes üzemi munkát bevezették, s amiről fentebb bővebben is szóltam. Mindamellett lehetséges, hogy a humán-pályára készülők, bölcsészek nem profitálnak annyit ezekből az évekből, mint veszítenek időt — a kísérlet eredményét a tapasztalatok majd megmutatják.

Az anyagi szempont az egészben, ha nem is lényegtelen, majdnem harmadrangú. Azokat, akiknek a tanulás anyagi problémát okozna, a különböző ösztöndíj-rendszerek, diákotthonok, stb. átsegítik a nehézségeken. Van azután az ösztöndíjak között egy olyan is, amely pontosan belevág témánkba. Mind gyakoribb ugyanis, hogy egy-egy gyár ad ösztöndíjat valakinek, azzal a kikötéssel — amelyről szerződéses megállapodást is kötnek —, hogy az illető az egyetem elvégzése után ennek az üzemnek a dolgozója lesz. Mondhatnám úgy is, és nem lenne túlzás: az üzem ettől kezdve „fiának” tekinti a diákot, számonkéri tanulmányi eredményét és támogatja a tanulásban. Én, megvallom, ezt tartom az egyik legegészségesebb újításnak. Mármost, gondolja meg ön is, nem bolondság ám, ha egy érettségizett fiatal, elmegy egy gyárba dolgozni, jól dolgozik, megszeretteti magát, s mindkettővel együtt, kiérdemli, hogy munkahelye „kitaníttassa”. így a frázis: nem az Iskolának, hanem az életnek tanulunk — értelmet nyer. Azt hiszem, ennek a dolognak még nagy jövője van, nemcsak a szakemberképzés, hanem az embernevelés szempontjából Is.

Mert van itt valami, amit megvallom, képtelen vagyok önnek megmagyarázni, ezt csak úgy lehet megérteni, ha benne él valaki: akár az egyetemről van szó, akár az üzemről, ezek egyike sem pusztán intézmény, vagy termelő-egység, hanem, hogy úgy mondjam „társadalmi tényező” is, egy kollektív, osztálynélküliségre törekvő társadalom képviselői a maguk területén, s ez magával hozza, hogy nagyon sok mindent más szemmel néznek, mint ott, ahol az üzleti érdek az egyetlen, vagy legalábbis legfontosabb mozgató rugó. Az ilyesmi persze néha ráfizetéssel is jár — készpénzben. De bőségesen kamatozik — emberben, s végül, ha sok botlással, tévedéssel, küzködéssel Is, de minden, gyár, iskola, és együttesen: szocializmus — ezért van.

Sokszor üdvözli. BOGÁT! PÉTER

9