Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)
1962-08-01 / 15. szám
I 1A pápa fogorvosa Ha nem kezd el fájni a fogam Rómában, talán sohasem ismerem meg a pápa fogorvosát, bíborosok, miniszterek, hercegek és más dúsgazdag emberek doktorát, aki milliókat számol egy-egy komplikáltabb műtétjéért. Milliókat? De hogyan fér ez majd össze pénztárcám szerény tartalmával? Római ismerőseim meggyőztek, hogy mégis érdemes felkeresnem, mert nemcsak- kiváló orvos, hanem embernek is roppant érdekes. Ami meg a költségeket illeti, Krajcsovits doktor lesz az utolsó, aki egy honfitársát megszorongatná, ha nincs pénze. Hált, ami azt illeti, van mit a tejbe aprítania. Erről már az előkelő negyed, a hipermodern épület is meggyőzött, de még iinlkább a 17 szobás rendleilőintézet. amelyben előkelő vendégeit kezeli. A portás kissé meglepődhetett, amikor csak úgy, gyalogosan baktattam a ház elé. Gyorslift röpített a harmadik emeletre. A rendelőben az asszisztensek és technikusok hada sürgött-forgott, őik készítettek'elő mindent, a röntgenfelvételtől a pontos diagnózisig. Már benn ültem a műszentartókkal, lámpákkal övezett székben, amikor megjelent. Nem ismertem, de rögtön tudtam: csak ő lehet, ez a szikár, szigorú tekintetű, hatvan év körüli férfi. Nyomban csend lett, a körüJállók meghajlással üdvözölték. Bemutatkoztam — magyarul persze —, de ez egyáltalán nem látszott őrt meghatni. — Üljön vissza, kérem — mondta tárgyilagos, száraz hangon. Engedelmeskedtem. — Injekciót!... Űjságíró? — kérdezte, de láthatóan nem is várt választ, mert nyomban másról beszélt. — Nem tudom, önöknél van-e ilyen magas fordulatszámú fúró... A legmodernebb, tavalyi, víz- és levegőhűtés ...— Nem tudom ... — Altatják önöknél a betegeket szájműtétnél? Olyan kérdéseket intézett hozzám, amelyekre csak orvos tudott volna válaszolni. Mintha nem is azért kérdezne, hogy válaszoljak; inkább csak, hogy felhívja a figyelmemet a tudományára. Mással is dicsekedett: hogy neki milyen egyházi és világi előkelőségek a páciensei, hogy milliókat költött a rendelőre, hogy a legjobb svájci fogtechnikussal dolgoztat, hogy csak a legkorszerűbb eljárásokat alkalmazza, stb. Nem volt kellemes hallgatni. Utóvégre, mit vár tőlem? Boruljak le a nagysága előtt? Különösen az volt ellenszenves, ahogy hangsúlyozta: mindössze egy bőrönddel érkezett Rómába, még 1932-ben, s lám azóta milyen magasra tornászta fel magát. — öblítsen ... Szegény voltam, semmim sem volt... Végre abbahagyta a témát. — Kommunista párttag? — Igen. Nem kérdezett többet, meg sem szólalt, csak amikor az asszisztenseitől a műszereket kérte. Végül befejeződött a kezelés. — Készen vagyunk ... Egyébként, ha nincs ellenére, szívesen látom egy vacsorára, mondjuk este nyolckor, a Via Venetón ... Az ajánlat váratlanul ért. Pénzt nem fogadott el, most meg ez a meghívás. — Igen ... De hát... Aztán mégis megállapodtunk a helyben és az időpontban. Ketten ültünk asztalhoz a roppant drága étterem teraszán. S bár ismertük már egymást, újból keresgéltük a hangot. — Előkelő hely ez... — mutatott körül, mintegy jelezve, hová hozott. — Ugye, meglepődött, mikor meghívtam? Pedig egyszerű oka van: ki akarom magam beszélgetni amolyan jó pestiesen. Harminc éve nem voltam otthon... Nem merek hazamenni... — Miért? Mitől fél? — Az emlékektől! Elernyedt a hangja. Délelőtti kérkedése, mintha egyszerre eltűnt volna. Emlékeibe merült. A harminc év előtti Magyarországról el kellett jönnie, a mai fjedig idegen a számára. Olasz állampolgár, persze, de magyar. — Már akkor is nehéz volt elszakadni, de otthon semmire se jutottam, itt meg jól ment. Jött a háború. Közben elvesztettem Magyarországon mindenkimet. Gyerekkori barátomat, egyetemi társamat, aki anyám után a legközelebb állt hozzám, a nácik pusztították el koncentrációs táborban. Ne haragudjon, hogy így elérzékenyülök... (Valóban könynyes a szeme! — csak most veszem észre.) Pedig megedzett az élet. Aztán, szinte átmenet nélkül, rajongani kezd Magyarországról. Ugye, Pest még mindig a régi, a szép? És Keszthely...? Ott születtem ... A Dönci bácsi a kabinos ... Ha még egyszer láthatnám ... Nem hiszem, hogy él... Itt nekem nagyon jól megy ... Sokat keresek és elismernek ... Sokat utazom, előadásokat tartok és sokat dolgozom... Most is egy nemzetközi kongresszusra készülök Angliába, Olaszországot képviselem. Viszem magammal a fiaimat is ... — Hány fia van? — Tíz! — mondja nevetve. — Csodálkozik? Három a sajátom, hetet pedig annak tekintek. Magyarok! Részben miattuk is hívtam meg erre a vacsorára. Róluk akarok beszélni ... — Először is: a legrendesebben kell viselkedniük, mert bármi rossaat tesznek, csúnyán viselkednek, azzal az idősebb magyar kolóniára hoznak szégyent. Másodszor: nincs gyűlölködés más népek iránt. Ezt fontosnak tartottam, mert ezeknek a fiúknak a fejét telebeszélték a lágerben mindenféle badarsággal! Harmadszor; szorgalmasan tanulnak. Negyedszer: minden héten írnak egy levelet, haza a szüleiknek. Ötödször: amikor elvégezték az egyetemet, velem együtt bejönnek a római magyar követségre és véglegesen hazaiutaznak Magyarországra. Hatodszor: Ha már jól megy majd soruk és családot alapítottak, akkor elvállalják egy-egy szegényebb gyerek kitaníttatását fogorvosnak. Ámu'lva hallgattam: de hiszen ez szó szerint egy megelevenedett múlt század eleji regény, annak minden naiv elemével. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy közbevetem: „De hiszen nálunk az állam taníttatja...” De aztán elharaptam a szót. Utóvégre, akármilyen romantikus is ez a doktor, amit tesz, azt jóindulatból teszi — hazafias buzgalmán, szakmai megszállottságán lehet mosolyogni, de bár akadt volna több a külföldön élő magyarok között, aki a szerencsétlen fiatalokat így felkarolta volna... — Megbeszéltük — meséli csillogó szemmel —, hogy ha kötelezik magukat feltételeim megtartására, én leérettségiztetem őket és vállalok minden kötelezettséget mindaddig, amíg ki nem tanulják a szakmát. Egy nap gondolkodási időt hagytam nekik... Elvállalták. És azóta, ha hiszi, ha nem, a fiúk között töltöm, szinte minden szabad időmet. Bejárok velük az egyetemre, orvosetikai órákat tartok nekik, folyton érdeklődöm előmenetelük iránt. Vettem nekik egy nagy telket, szép faházakat és ők felépítették a lakóépületet. Igen, ők maguk, velem együtt. És egy modern rendelőt. Berendeztem nekik, és alkalmaztam egy szájsebészt, jó drágán, akinek csak az a feladata, hogy gyakorlatra és technikára tanítsa az egyetemi oktatáson kívül a fiúkat. Egyébként most negyedévesek és a nyáron mind a heten Angliába jönnek velem, kéthónapos tanulmányútra. Én ott ugyanis magántanár vagyok. És tudja, még mi a tervem? Ha a fiúk elvégezték az egyetemet, a lakásaikat, a rendelőjüket a budapesti fogorvos-szövetségnek ajándékozom, így hívják? ... és vállalom minden évben hat magyar szájsebész háromhónapos olaszországi tanulmányútját... Alig tudom palástolni zavaromat. Nehéz is lenne eldönteni, hová sorolandó ez az ember és furcsa vállalkozása. Egy gazdag ember „hobbyjáról” lenne szó? Délielőtti benyomásaim erre engedtek következtetni. Most azonban egészen más hangon beszélt: szeretet és rajongás érződik szavaiból, mintha csak feledtetni akarná velem azt a rideg, kérkedő hangot, ahogy karrierjével büszkélkedett. Vagy meglehet, hogy önmaga előtt is feledtetni akarja azt, ami így megkeményítette? Hogy ezekkel a fiúkkal vezekli le mindazt, ami őt felfelé vitte a pályán? Vagy arról van szó, hogy élvezi az ajándékozás örömét, azt, hogy a fiúknak mindazt készen átnyújthatja, amiért neki magának évtizedekig verekednie kellett? Arról beszél, hogy nem akarja őket elkényeztetni, ezért csak kevés zsebpénzt kapnak. No de ez csak pedagógia és alig mond ellent az utóbbi feltételezésnek. Aztán hirtelen áttér konkrétabb kérdésekre: — Gondolja, haza fojtják engedni a fiúkat? Azért is akartam önnel beszélni, hogy legyen a segítségemre. — Nincs ilyesmibe beleszólásom, de nem hiszem, hogy bármiféle akadálya lenne. De tessék mondani, mi lesz, ha itt megtudják, hogy ön, a pápa fogorvosa, a szocialista Magyarországnak taníttatja a fiúkat? Én szívesen megírnám, amit öntől hallottam, de nem lesz ez önnek kellemetlen? — Nyugodtan írja meg. Engem nem érdekel, hogy ki mit mond. A tudásommal értem el mindazt, amit elértem! Különben is, én a szülőföldemnek akarok jó szolgálatot tenni, s ebben nem vezet világnézeti megoldás. Hét orvossal több lesz Magyarországon... Meg aztán végső soron erről a hét fiúról van szó. Szerencsétlen gyerekek, akik elszakadtak a szüleiktől, hazájuktól. Vajon kinek lett volna jó, ha itt elkallódnak? Aki meg azt hiszi, hogy a magyar népnek ártok, ha szakképzett orvosként visszaküldöm őket a hazájukba, hát arról, mit gondoljak? Maguk nem hisznek az istenben, én hiszek benne, de abban, gondolom, egy vúLernényen vagyunk, hogy az emberek — emberek. S aki az embereken segít — s ez az orvos hivatása —, az jót tesz. Csak egy kérésem van: róluk, a fiúkról, most ne írjon. Ne kényeztessük őket. Csak akkor írjon róluk, amikor hazaérkeznek. Én is velük megyek. Mit gondol, szívesen látnak bennünket? Mi tagadás, mire a beszélgetés végére értünk, engem is kicsit megfogott már Krajcsovits doktor romantikája. Nagyon szívélyesen, nagyon melegen meghívtam, jöjjön el Magyarországra: örömmel fogadják majd szájsebész-kollégái — akárcsak a Jókai-rajongók. Az utóbbiakból pedig köztudomásúan, elég sokan vannak nálunk: legalább olyan sokan, mint amilyen kevés eleven Jókai-hőssel találkozni Rómában, a Via Venetón és környékén. SZABÓ LÁSZLÓ Picasso rajza: A Moszkvai Leszerelési és Béke-világkongresszus jelképe Az Országgyűlés júliusi ülésszakán a költségvetést Hét magyar fiatalemberről beszél, akik most negyedéves orvostanhallgatók, és szájsebészek lesznek! Különös módon kerültek össze ... — 1956-ban ide is jöttek magyar fiatalok. Éppen karácsonyestére készültünk ... Beszélgettünk sokat a feleségemmel, hogy milyen) szörnyű lenne, ha a mi három fiúnk nekivágná a nagyvilágnak, és senki, semmi támaszuk nem lenne. Így határoztam el, hogy elmegyek a lágerbe és kiválasztok egy-két parasztfiút, akit kitaníttatok majd. Magam is parasztgyerek voltam. Különös história... Hol is olvastam utoljára ehhez hasonlót? Dickensnél, Victor Hugónál- vagy Jókainál? Az Idegenbe szakadt szegénylegény, aki meggazdagodik és öreg nábobként egy-két honfitársát felkarolja, akiket — akárcsak őt magát fiatal korában — számkivetett a mostoha hazai sors ... Krajcsovits doktor szerencsére nem veszi észre, hogy gondolataim messze kalandoznak. — Szomorúan téntem vissza a lágerből — folytatja a históriát. — Hogy mi volt ott, istenem? Amikor megkérdeztem tőlük, hogy ki akar fogorvos lenni, káromkodva elküldték... „Apuskám, mit játssza meg magát? Menjen a...” — ez volt a tónus. Végül mégis talált egy csendes, félénk fiút, aki harmadikos gimnazista korában jött el Magyarországról. — Faggattam, miért jött. Azt válaszölta, azért, ment mások is jöttek. Meghívtam a rendelőmbe. El is jött. De képzelje, harmadmagával, ök is fogorvosok akartak lenni. És jött még négy. Törtem a fejem, hogy mit csináljak. Nem anyagiakról volt szó, hiszen pénzem van ... Előbb ki kellett tapasztalni, milyen fiúk ezek. Beszélgettünk, s láttam, hogy szerencsétlen -tacskók, akik azt se tudták, miért jöttek ... Korábban is ismertem a magyarokat, a negyvenötösöket, de azokkal nem érintkeztem... Elhatároztam, hogy kitaníttatom, mind a hetet... Elmondtam a feltételeimet. Hat kötelező feltételem volt. Kíváncsi rá? — Hogyne ... 2 tárgyalta l t 1 I
