Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)

1962-06-01 / 11. szám

A Zoltán-család elhagyja hazáját

Drága Barátom, megállapodtunk, hogy amint valami lényeges dolog történik velünk, írunk, különben megelégszünk egy-egy üdvözlőlappal. Első húsvéti kártyád még derűt sugárzott, de most karácsonykor, a kis csillámporos lap aggasztóan szűkszavú volt. Címedet sem írtad meg. No, nem baj! Fontos, hogy életjelt adtál ismét. Most pedig elmondom, miért kell összegeznem röviden mindazt, amit nem tudsz rólam.

Drámát írtam, tragédiát.

Címe: Gabriel Pat. Bemutatták, a TV is közvetítette, a közönségnek tetszett, a kritika is jó volt.

Mindez jól hangzik. Nem ilyen egyszerű azonban, ami mögötte van. Gabriel Pat, azaz Pataki Gábor, én vagyok. Római élményeimet írtam meg drámában és ez bizony kevés. Kevés, mert nem csak az élményeket

akartam érzékletesen tolmácsolni, de szerettem volna a hontalanság tragédiáját, az érzelmi, világnézeti talajtalanság iszonyatát hatalmas valóságában láttatni, hogy — Hamlet szavaival — a vétkes megőrüljön belé, képedben az igaz, s a közönyös zavarba essék. Gabriel Pat történetét, mély együttérzéssel jogadta a közönség, de már tudom, hogy döbbenet, áhitat, megrendülés csak remekművek érzelmi visszhangja lehet. Mégsem vagyok elégedetlen, hiszen ez a dráma kényszerített önmagam megismerésére.

Két és fél éve, amikor hazajöttem, láttam, hogy minden rendben van, minden hazatérő folytathatja foglalkozását, hivatását. Engem is bizalommal, szeretettel fogadtak. Gondolkoztam, mihez kezdjek. Tisztán éreztem, hogy ez után a 3 év után nem folytathatom ott, ahol abbahagytam. Színész,

m szidn b4rÁtoamaK

rendező, zongorista ás dalszövegíró, konferanszié... Ez a gyanús sokoldalúság! Mindez olyan távoli, valószínűtlen volt már. Már el is szoktam attól, hogy belső indítékaimra bízzam a döntést ilyen kérdésben, hiszen 3 évig mindig azt csináltam, amit épp lehetett. Minden esetre elmentem az Irodalmi Alaphoz. Földeák János igazgató végtelen jóindulattal fogadott. Beszélgetésünk közben fogalmazódott meg bennem, hogy írnom kell. Jól, rosszul, de őszintén meg Tcéll írnom valamit, ami nyom, fullaszt, ami igaz és nem maradhat a titkom. Megmondtam.

Másnap a Szigligeti Alkotóház egyik szép, csendes szobájában, életemben először, könyörtelenül szembe kellett néznem önmagámmal. Elemeznem kellett Pataki Gábor egyéniségét, vizsgálnom kellett kapcsolatát a világgal, gyermekségétől — haláláig. Igen, mert azt már

öt évvel később itthon: Zoltán Pál az Író, konferanszié

tudtam, hogy az a szerencsétlen, akaratgyenge »hős-“, aki voltam, meghalt Rómában.

A dráma belső szerkezete nem tűr hamis értékeléseket. Tisztáznom kellett, miért hagyta el hazáját Pataki Gábor. Kivizsgáltam alaposan. Sanyikdm, most már tudom. Azért mentem el, mert akkor még azt hittem, hogy az élet játékszabályai között válogatni lehet. Sérelmeimet lobogtattam, hibáimért is a körülményeket vádoltam.

Amikor elmentem, még nem tudtam, hogy aki egyszer fényérzékeny lélekkel rácsodálkozott egy magasabbrendű életforma lehetőségére, az álmaiban is tovább hordozza annak igényét. Elmentem, mert azt hittem, hogy más erkölcsi éghajlaton elsorvad majd a kínzó felelősség, az emberi együttérzés kényszere és valahol, majd a pálmafák árnyékában elfelejtek minden nagy, megoldatlan problémát.

Nem így történt. Végül is döntenem kellett. Döntöttem: hazajöttem.

őszintén bevallom, nem bántam meg, hogy azon a ködös, novemberi hajnalon nekivágtam a világnak. Ha» talmas élmény-anyaggal gazdagodtam. Voltam segédmunkás indiánok között, voltam bárzongorista, maszszár, kávéházi rajzoló, légtornász, és munkanélküli családfő. Sok mindent láttam saját szememmel, amit itthon el sem hittem, vagy amiről nem is hallottam. Egyszer, amikor még fiatalok voltunk, azt mondtad, hogy igazi élményekért nem keü elutazni, mert a lényeges dolgok a szívben történnek. Ez igaz, mégis kellett nekem ez a 3 év. Sokat tanultam, okultam és az elhajítottság távlatából rálátást kaptam saját dolgaimra.

Pataki Gábor — drámám hőse —eltévedt és meghalt. Én, aki hazajöttem, már más vagyok. A könnyű műfajok elegáns, vidám lovagja

Palika, aki legjobban várja az édesanyját

nincs többé. Most nehezebb talán, de szívetpattantó gyönyörűség a feladat felismerése. lró leszek. Nagy árat fizettem érte.

Most verses történelmi drámát írok. Címe: Az arany gálya. Kuba, 1519. Cortés hajóhadával elindul... így kezdődik. Izgalmas történet. (Még ma sincs vége!) A Miskolci Nemzeti Színház mutatja be decemberben. Következő darabom színhelye Punto Fijo. Ott voltam zongorista 1958-ban, a venezuelai forradalom hónapjaiban.

Itthon lassan, de megérkezett a tavasz. Budapestről nem írok, mert nem akarlak felkavarni. Talán csak annyit, hogy ami szép volt még szebb lett és egyre többen gondoskodunk e fejlődés folyamatosságáról.

Fájdalmas azonban, — ha nem is reménytelenül, — hogy a család még mindig

rád. Gyerekeim szüleim lakásában, én Budán egy albérleti szobában... Bizony a lakás még mindig nagy probléma. Megértem Julikát, hogy otthont akar, de a gyerekeknek egyre jobban hiányzik az anya. Hát majd csak lesz valahogy.

Sanyikám, még sok mindenről írhatnék, de egyszerre, talán ennyi is elég. Szeretném, fia imái. Ha baráthoz szól az ember, akkor önmagával is őszintébb. Nem érzed, hogy talán saját, dolgaid elrendezéséhez is közelebb hozna egy beszámoló? No nem sürgetlek, bízom benne, hogy tollat fogsz, ha eljön az ideje. Ügy érzem, elég hosszú az élet ahhoz, hogy sok jót és hasznosat csináljunk benne, de ahhoz, nagyon rövid, hogy túl sokáig távol legyünk önmagunktól és mindazoktól, akik közvetlenül hozzánk tartoznak.

Attika hatéves, Nórlka négy

(Ifj. Szalontay János felvételei)

nincs együtt. Amikor elmentem, tudod, milyen szép, rózsadombi villalakást

hagytam el. Ez elveszett. Számomra. Megértem, hiszen egy másik család rakott benne fészket. Feleségem Caracasban maradt Reméltük, rövid idő alatt összespórolja egy lakás árát. Nem megy. Ott forradalmak bénítják a gazdasági életet^ Mégis remél, kínlódik, maMenj, saját, ép érzékieted vezérlete után,... mondja Hamlet a színészeknek. Én is ezt mondom Neked, meri bízom Benned és időtlen, igaz barátságunkban.

ölellek

\ y

t: Mellékelem, ezt a néhány fényképet.

W Z

8

X

O&9

X

A

0

Hazatérésem után alig egy-két napot töltöttem Budapesten, amíg a papírjaimat rendeztem, és első utam menten odavezetett, ahová legjobban vágytam, vidékre, az édesanyámhoz.

Mondjam-e, mennyire lüktetett szívemben öröme a viszontlátásnak, amint a balatoni műúton egyre inkább közeledtem hozzá? Hiszen az idő, ami külföldön múlott életemben, miatta fájt leginkább és miatta fájt a távolság és a határ is, ami tőle elválasztott. Tizenhárom esztendő távlatából még mindig előttem könnyes szeme és arca; amikor búcsúzás közben átölelt, éreztem, mily fájdalommal rázza a zokogás.

Megérthetik, mennyire boldog voltam, hogy most, néhány perc múlva viszontláthatom.

Életéről és sorsáról állandóan tájékoztatott. Ismertem tehát körülményeit, mindig részletesen írt magáról, a házról, munkájáról, levelei az otthon való világát villantották elém külföldön. Ma már sajnálom, hogy nem őriztem meg ezeket az egyszerű, igaz írásokat, melyekből nyugalom, derű és erő áradt, de hát az ember hányatott vándoréletére egyegy költözködés olyan csapást mér, mint amikor valakinek leég a háza. Nekem is elveszett többször is mindenem, amit gyűjtöttem, ruháim, könyveim, értékeim, és elvesztek természetesen a leveleim is.

Pedig ezek a levelek fontos dokumentumai voltak annak, hogy miközben minket, külföldön élő magyarokat partra vetettek az események, idehaza az élet ment tovább a történelem és a társadalom sajátos törvényei szerint. Az emberek dolgoznak, építenek, szeretnek vagy szomorkodnak, de új rendet teremtenek és ebben a rendben kinek-kinek megvan a maga kis világa, amelyet iparkodik széppé, otthonossá művelni. Ismertem én is édesanyám kis világát, a házatáját, értesültem a szárazságról, mely a kukoricát elsorvasztotta, tudtam, mikor keltek a kiscsirkék, hány van, hogyan hízik a disznó, a vágást is tudatta pontosan és olyan vslószerűen írta le az éléskamrát, hogy szinte láttam a sonkát és az oldalszalonnált, amit nekem tett félre minden évben, hogy majd elküldi vagy ideadja, ha hazajövök.

És most, tizenhárom esztendő után, néhány perc múlva ideadhatja.

Édesanyám 1954-ben költözött le Pestről a húgomhoz, Balatonfűzfőre. Az első látogatás nekem éppen ezért kettős örömöt tartogatott. Megvallom ugyanis, hogy én, aki fürödtem Európának majdnem valamennyi tengerében, nyaraltam az Adria fürdőhelyein, Velencében, Riminiben és RIcconében, voltam a Riviérán s láttam Taormina varázsligetéből a fodrozó kék tengert — mert Szicíliában valóban kék —, azután keltem át a Csatornán, megmerültem az Óceánban és az Északi-tengerben, nos, megvallom, én még soha nem láttam a magyar tengert, a Balatont.

Eleddig csak művészi felvételek és művészi alkotások varázsolták elém, főként Szőnyi István és Bernáth Aurél csodálatos munkái. Mert a Balatonnak is megvan a költészete, mint a Dunának vagy Tiszának a magyar vers világában. Csakhogy itt nincs ige és nincsen jelző, hogy a szépségét kifejezze. Sodrása sincs a Balatonnak, mely a magyar sors mélységeiről vallana, mint a Duna Janus Pannoniusnak, Adynak vagy József Attilának, de van vihara és van rianása (ezt azelőtt csak Jókai Aranyemberéből ismertem), és főként van színe, van lelke, csodálatos, mindig változó, csak ecsettel kifejezhető élete és világa.

Kétszeres volt tehát örömöm, hogy néhány perc múlva láthatom, amit még sohasem láttam.

Lepsény után jobbra ágazott az út, Akarattya, Kenese és Fűzfő irányába. Ha nem is tudtam volna, a táj illatából meg az emberi ösztön titkos jeleiből éreztem, hogy ott balra, nem messze, az út mentén húzódó dombvonulat mögött, ott terül el és hullámzik, mert szeles idő volt, télutó, a Balaton. Így éreztem valahogy a tengert is, mielőtt először láttam a belga partok mentén, emlékezetembe rögződött Gent után a sík vidék; a fűzesek és a rövid törzsű fák, a növényzet és a lapály mind-mind a nagy vizet sejtették. Mintha lefelé futottunk volna földrészünkről, öröm és borzongás járt át, mint az olyan embert, aki még nem ismeri a végzetes végtelenséget, az óceánt. Ostendénél a Csatorna persze még csak hírnöke az Atlanti-óceánnak, de nekem akkor igazi volt, természetes módon azonosítottam a futárt a gazdával.

Kenésénél már szőlők váltották fel a gabonatermő vidéket, szépen megművelt, rendben tartott osztagok, azután

üdülők következtek, a Hungária Vegyiműveké, más fővárosi nagyüzemeké, amit nagyon rendjénvalónak tartottam, az út két oldalán kis nyaralóházak sorakoztak kerttel és gyümölcsössel, s a levegőben a várakozás izgalma feszült. Ezt nemcsak én észleltem a magam lüktető szívében é3 agyában, ezt szikrázta magából a táj is, a tőkék és a fák, a bokrok és a házak, a föld és a mennybolt.

A levegőben és a tájban a tavaszvárás nagy élménye izzott. Az én szívemben a találkozásé és a viszontlátásé.

Megvallom, jutott eszembe nekem is számtalan szebbnél-szebb gondolat, hogy mi kedveset mondok majd édesanyámnak, de amikor megpillantottam a Balatont, amelyet még sohasem láttam -és amikor elérkezett a nagy pillanat, amelyre tizenhárom esztendőn keresztül vártam, megrendülésemben és nagy boldogságomban sokáig nem jött szó a számra. VÁMOS IMRE

Április 7-én a svédországi Vásterasban zsúfolt nézőtér előtt meghitt hangulatú estet rendezett az ottani és környékbeli kolónia a Svédországban vendégszereplő magyar művészcsoport tiszteletére. A baráti találkozón — a lelkes részvevők többsége magyar származású honfitárs volt. — LAJTAI Lajos hazánkfia, a hírneves, Svédországban élő magyar zeneszerző — akinek »-Három tavasz« című nagyoperettjét Budapesten évek óta nagy sikerrel adják elő — üdvözölte a magyar vendégművészeket. Képűnkön LÁSZLÓ Margit, KOTLABI Olga, BENDE Zsolt, NEMETH Amadé, MABCZIS Demeter és RUTTKAI Ottó sikeréhez gratulál LAJTAI Lajos.

4