Magyar Hírek, 1962 (15. évfolyam, 1-23. szám)
1962-05-15 / 10. szám
LldJ Michael Imru, az Etióp Ciiszirság rendkívüli kOvete és meghatalmazott minisztere átadja megbízólevelét Dobi Istvánnak, az Elnöki Tanács elnökének A Mali Köztársaság parlamenti küldöttsége — Mahamane Alassane Haldara vezetésével — magyarországi tartózkodása során látogatást tett a Kispesti Textilgyárban Szegedi Ünnepi Játékok 1KI. Képünk Kodály Zoltán Háry János című daljátékát mutatja be a szabadtéri színpadon IIP 1 *1! mitm f W'fl ~ «1 IP #*2 YHi 1 iébá NA/ -An&I^^S: Kedves Asszonyom, voltaképpen roppant igazságtalanság, hogy most Magának írok levelet. Nem Magával szemben igazságtalanság, dehogy: hanem például azzal a kedves kis Manyival ott Angliában, meg a Soós-családdal Brazíliában, meg azzal a tömérdek többivel, akinek válasszal oly régóta tartozom, s aki mind-mind sokkal jobban megérdemli, mint Maga. De Maga szükségesnek tartotta a Magyar Hírek szerkesztőségét arról értesíteni, hogy odakünn sokuknak jól megy sora, s mivel például Ausztráliának, ahol Maga él, megvan a sajátos varázsa, éppen Ausztrália iránt érezhetne honvágyat az akár csak rövid időre is hazalátogató magyar. Jól tette, hogy megírta, legalább beszélhetünk erről is. Amire levele utolsó mondatában rábeszél — ..higgye el, ez a véleménye harmincezer magyarnak, ki itt él” —, a izal persze nem szolgálhatok. Nem, ezt nem hiszem el (mindjárt meg is mondom, miért nem.) De Magának, aki (noha nevét sem titkolva el) úgy írta alá levelét, hogy egy boldog emigráns. Magi inak, Asszonyom, elhiszem, hogy őszinte véleménye ez. Azért hiszem el, mert indulati tartalma van; mert levele, noha korántsem bántó, vagy udvariatlan, mégis leplezetlenül ellenséges levél. Haragszik Magyarországra, azaz pontosabban, a mai Magyarországra, amelyről lelkendezve hitte el az összes odakünn terjengő zöldségeket. De éppen, mert ezek zöldségek, amelyekről beszélni sem érdemes, haragjának, ennek a haragjának [melyet nem is titkol) nincs oka. Mikor azonban azt írja, hogy „Magyarországon egy életen át nem kapartak volna össze annyit”, mint amennyit ott megszereztek tizenhárom év alatt, akkor nyilvánvalóan arra a régi Magyarországra haragszik, amelynek csődtömegéből, háborúutáni, épp csak újjáépülni kezdő rom-mezejéről kivándoroltak majdnem másfél évtizeddel ezelőtt. Hogy pedig Maga, Asszonyom, mind a harmincezer ausztrália i magyar nevében beszélne, mikor a honvágynak még lehetőség ét is kétségbevonja, azt még a Maga ridegen anyagias szemléleti alapjára helyezkedve sem hiszem el: egyszerűen azért nem, mert az az életnívó, melyet Maga az ottani magyar elit szín\ onalként ecsetel, hazai magyar szemmel sem teteje már semminek, másrészt mert abban a harmincezerben, melynek szociális részletezését Maga mellőzi, benne foglaltatnak azok is, akiket némi fölényes sajnálkozással Maga is „ügyetlen magyaroknak” nevez. Mielőtt azonban a lényegre térnék, azon a két közbülső mozzana ,on essünk talán át, hogy Maga szerint, Asszonyom, a Magyar Hírek célja a honvágy felébresztése a külföldi magyarokban, s hogy Ausztráliának is lehet ilyen varázsa, amely nosztalgiát ébreszthet abban, aki hazalátogat. Mindkettőn igen röviden túleshetünk. A külföldi magyarok honvágyának felébresztése nem szorult a Magyar Hírek munkájára. Megvan az, megvolt az mindig nélkülünk is. Ébren tartani a Magyarországhoz tartozás, a szülőföld iránti szeretet érzését, kapcsolatot tartani az ország szétszóródott gyermekeivel: ez már nagyon is célunk, szép cél és magyar cél, célja minden nemzetnek. Megvan ennek minden országban, akár szocialista, akár tőkés ország, a maga orgánuma, ímely anélkül, hogy el akarná szaggatni a szálakat, melyekkel új hazához kötődött a nemzet kivándorolt fia, nem engedi elszakadni s lazulni a szálakat, melyek a kivándorolt honfitársat a szülőföldhöz kötik. Ennyit mirólunk, a mi munkánkról. Ausztrália varázsáról pedig annyit, hogy: elhiszem. £p lélekben nincs olyan zug, ahol a hazaszeretet és1 akármely külo -szági város vagy táj varázsa és szerelme együtt békén ne férhetne meg, ahol megütközhetnék e kétféle honvágy — csak éppen az nem lehet kétséges, hogy ép lélekben mi a domináns (s a2 sem, hogy — megbocsásson — a hosszas távoliét, félreinformáltság, miegymás, a lélek épségének rendszerint igen ritkán kedvez). Ezekután pedig, kedves Asszonyom, rátérhetek a lényegre — vagyis arra, aminek Maga a legnagyobb hangsúlyt adta a levelében .—, s hiába csodálkozik esetleg, épp e lényeg az, amivel a legrövidebben végezhetek. \mikor Maga kedvtelve (hogy ne mondjam: hivalkodva) sorolja fel autótól mosógépen át televízióig mindazokat az anyagi javasat, amelyek elérhetővé váltak oly sok ausztráliai magyarnak — akkor, bocsásson meg ismét, egyrészt naiv, másrészt majdnem cinikus. Naivnak azért naiv, mert komolyan látszik hinni, hogy az ausztráliai, általában a nyugati miagyarok privilégiumai még mindig e javak; rég nem járt idehaza, nem tudja, hogy mi itt másfél évtized, sőt igazában az utóbbi öt-hat év alatt mennyit hoztunk be abból, amit a Nyugat emberöltőnyi „fórja” volt, nem látta a pesti és vidéki háztartások mosógépeit, eldugott bakonyi falvak háztetőin a televíziós antennák tucatjait, a munkások, parasztok, értelmiségiek magánautóit, egyszóval kiszárr ítani sem tudja, mily meglepően rövid kis idő alatt érünk utói s haladunk meg más, iparilag fejlett országokat. Elszégyellné magát, Asszonyom, ezért a naiv kis hencegésért, ha (körülnézne ma Pesten s Magyarországon egy kicsit. Hogy pedig a naivitáson kívül még majdnem cinikus is: ezt azért voltam bátor leírni, mert amit Maga arról írt, hogy a honvágy tökéletes ellenszere az anyagi jólét odakünn (már annak, aki elérte), azt összefoglalta már egy-két szállóige is, például: „ahol jól megy a sora az embernek, ott a hazája". Valamikor joggal vándoroltak ki innen a szegény emberek; hazát keresni ott, ahol jobban megy majd tán soruk, ahol tehát hazára lelnek, új hazára, mely nem oly mostoha. Mi azonban ma már sikerrel törekszünk e cél felé: mi komolyan, nem cinikusan valljuk, hogy az a haza, ahol az embereknek jól megy a soruk — tehát, hogy Magyarország kell, hogy legyen ez a haza, ez az édes, ez az immár nem mostoha haza. Hiszi-e, Asszonyom, vagy nem hiszi — a Maga dolga. Előbbutóbb kénytelen lesz vele: eldönteni, hogy csakugyan „boldog emigráns”-e még. * 'S.
