Magyar Hírek, 1961 (14. évfolyam, 8-24. szám)
1961-07-01 / 13. szám
i I Belevittük valamibe Kovács Margitot, hetek alatt kellett jelentős művet alkotnia, kiállni a világ elé, maga és az ország nevében és képviseletében, mint már nem először. Torinóban az olasz egység századik évfordulója alkalmából több kiállítás volt, köztük a legnagyobb »-Az ember és a munka« címet viselte. Sok huzavona után született meg a dönt«, hogy mi is kiállítunk a huszadik század egyik legjelentősebb építészeti alkotásában, a Nervi-féle nagy üvegpalotában. Minden ország más-más témát kapott, a mienk a kézművesség lett. A forgatókönyv a kéz témáját kitágította. »Kéz — fej — szív: ezt kellene kifejezni egy műben, Margitka.« Nem 'kis kerámiában: nagy, összetett, különös alkotásban, amely szobor is, dombormű is, oszlop is, fal is, ábrázolja a kézművesség, a tudomány, a művészet, az emberség gondolatait. Kovács Margit rám nézett nagy rigószemével. »Csak ezt akarják?« És hasson úgy, mint a középkori üvegfestmények: távolról színeivel és arányaival, közelről míves megmunkálásával és mondanivalójának gazdagságával. Kötve hiszem, hogy van a világon művész, aki ezt ilyen rövid idő alatt elvállalta volna. Most feljöttem, látogatóba a műhöz, amelynek felbujtásában bűnsegédi bűnrészes vagyok. Margitka a feladatot valóban azzal az áhítattal oldotta meg, mint középkori kézműves elődei. Hűséges maradt a hagyományokhoz, és újszerűt alkotott: minden igazán jelentékeny mű titka ez. Olyan szoborkompozíciót csinált, amely szabálytalanul egymás fölé rakott téglalapokban a domborműre emlékeztet, de három kiterjedésű, elölről, hátulról egyformán teljes alkotás. Mivel is kezdődhetne mással a kéz, a fej, a szív témája, mint a művész mesterségével: a fazekassal és korongjával. Mellette a kis széken az agyagdarabok. Szeretném továbbmondani, de meg kell állnom az agyagnál, az anyagnál. A művész lemondott a kerámia egy ajándékáról, a színes, csillogó mázról, hogy az anyag és a formák ősi találkozásával, önmegtartóztató szűkszavúsággal fejezze ki az ember és a munka viszonyát. A figurák is, a tárgyak is földbarnák, kiégetve is olyanok, mint a felszántott anyaföld. Van benne valami nagyon közvetlen és megindító, azért tolulnak az ember tollára ezek a hasonlatok. A fazekas cserepeiből kiállít a mű egy kis gyűjteményt, azután megjelenik Ádám és Éva a paradicsomi tudás fája alatt, amelynek — szántszándékkal-e vagy véletlen ihletből — korinthusi oszlopfő a koronája. A két kis ember, mint a játszó gyermekek néznek egymásra, incselkedve, vidáman. A föld után, az anyag után a vas. Kis olvasztókemence, de ha akarom, messziről nézve: harang. A művész azzal játszott, hogy a kemence és a harang formáit összecsendítette. Szól is tőle szépen a terem, betölti tiszta csengésével. Kovácsok verik a vasat, öreglegény az egyik, fiatal fickó a másik. A tűz lángja megint a korinthusi oszlopfőre emlékeztet. Mellette egy eleven fa: az is. (Most már nem hiszem a szántszándékot: csak az ihlet hozhat létre ilyen belső ritmust és rímelést.) A vas után megint a kő, szenet fejt a bányában egy fiatal fiú, de mintha szobrot faragna. Nem csoda: arcvonásai Margitkára emlékeztetnek. A bánya fölött megint fa örül a földnek, azután az ember: a munka után a művészetek kérnek és kapnak helyet. Táncol egy lány, hárfázik a másik és közben a tragédia és a komédia ősi maszkjai, de megszaporodva: Kovács Margit kiapadhatatlan kedve kettő helyett négyet akasztott ki: a vidám mellé egy gúnyorosat is, a komor mellé egy haragosat. De ez se haragszik igazán, mert Margitka csinálta. Az építészetben fonódik össze a művészet a tudománnyal, és mind a kettő a kézművességgel, az meg a mai modem munkával. Hogyan? Ha le lehetne írni, akkor nem is volna igazi művészet. Cementgerendát hord a vállán egy férfifigura. Maltert kever egy parasztlány Hévízgyörkről, megismerem, itt szolgált a szomszédban, huszonöt éve. Mellettük a mérőónt ereszti le a kész falról a mérnök: ez a részlet egyszerre idézi a középkort és a mai stílusú építkezést, nem formájában, hanem bensőségességében, az alakok arcával, az egésznek művészien zárt kompozíciójával. Az utóbbi években sok író, újságíró, festő, szobrász igyekezett kifejezni egy szövegben, vásznon, kőben munkást, parasztot, értelmiségit. Senki sem kérte Kovács Margitot, hogy ő kísérelje meg. Mégis ezzel fejeződik be a mű. Nyilván azért, mert kikívánkozott az eddigi anyagból. Egy olvasztómunkás magas talpú papucsban, kezében vasbotjával, mint egy egyházfejedelem. Hogy tudta az acélcsapolás képét ilyen kis helyen, agyagból felidézni a művész, szinte érthetetlen. De sikerült és az arányok olyanok, hogy az ember ura is, testvére is az anyagnak. (Mint Kovács Margit maga.) Mellette egy száz kerámiájáról ismert parasztlány magához ölel egy kalászcsomót, mint anya a csecsemőjét. Mellette egy diák két ujjára támasztja a fejét, belemerül egy könyvbe, lábát csámpás szögben támasztja egymásra, mint a kisfiúk. Feje fölött a könyvespolc olyan, mint egy diadalív. Kovács Margitról írt egyszer egy francia lap cikket, és ezt a címet adta: »La fée de Budapest.« Budapest tündére. A mi köztudatunkban is tündérként libben; kerámiáinak kedvessége, lányalakjainak bája, menyecskéinek bumfordisága, vázáinak légiessége, mázainak röpke színei maradtak meg leginkább. Pedig közben mindig volt egy másik Kovács Margit is, az igazi, akit a művészeti boltok kirakatainak kedves figurái egyre kevésbé jellemzően képviselnek, de mi, e földi tündér régi tisztelői lakás-múzeumának keményebb, komorabb, súlyosabb műveit szeretjük igazán és tartjuk számon szívünk szerint. A sok kis munka, a mesterség teljes birtokosává tette a művészt, a tündérség nem szakította el az emberektől, hanem még közelebb vitte, a föld, az anyag alázatát még elmélyítette. A tündér és a föld most találkozott. Z6YMY4-, akí fi/£w-Yorkból jött ÉS PESTEN MINDEN ESTE színházba jár 2 Az újságíró becsönget és bemutatkozik: — Theres Krausst keresem, aki Amerikából érkezett látogatóba ... Az újságírót már várják, mert telefonon bejelentette magát. Theres Krauss kissé ünnepélyesen nyújt kezet egy nagy fotőjből, mellette ül a fia, Kabos László, egyik legnépszerűbb budapesti komikus színészünk. A pesti kis garzonlakás megtelik várakozással. Az újságíró arra gondol, milyen jó volna, ha a távoli vendég most valami szívből jövő emberi élményt mondana el, valami nem sablonosat, tgy fordul Theres Krausshoz: — Asszonyom, sok külföldi vendégünk elmondta már, hogy az ország ilyen szép, meg olyan szép, és hogy meglepte őket hazánk fejlődése ...Ha megengedi, én most valami másra volnék kíváncsi. Arra, hogy milyen érzés volt önnek... Szóval az érzésekre volnék kíváncsi... — Yes, yes, az érzésekre — bólogat vidáman a vendég. — Meglepett engem, hogy itt milyen szép minden, és milyen jó minden ... De komolyan, nem is hittem volna, hogy az üzletekben minden hapható ... — No igen, igen asszonyom... — türelmetlenkedik az újságíró —, erről meg vagyok győződve ... De az érzések ... — Yes, yes, az érzések... Tudja, milyen jó érzés volt látni a kirakatokat! A kirakatok gyönyörűek... Meg az új buildingek is gyönyörűek, tudja ott, ahol régen a ládaváros állt, na, hogy is hívták, fiam? — A Mária Valéria-telep ... Az újságíró hiába fontoskodik tovább, bele kell nyugodnia, hogy ez is, a kirakatok is, az új lakótelepek is, az üzleti választék is az »érzések« világába tartozik, annál a magyarnál, aki csaknem két évtized után hazajön. Ügy látszik, Theres Krauss nem törődik azzal, hogy sablonosat mond-e vagy sem. Azt mondja, amit érez. Hanem azért egyik kérdésnél átforrósodik a hangja: — Mindig csak arra kértem a jó istent, engedje meg, hogy egyszer meglátogathassam a fiamat... és a jó isten meghallgatta a kérésemet... Mert imádom a fiamat — de ezt ne tessék beleírni... (Már miért ne írnám?) Három napja esténként egyebet sem tesz, mint elkíséri fiát a színházakba, beül a páholyba és hallgatja a mókáit, tréfáig hallja, amint a fővárosi közönség vastapsa újra és újra kiszólítja az ő édes gyermekét a függöny elé. Szelíden mosolyog, amint a fia kollégái melléülnek, beszélnek Laci sikereiről, dicsérik a fiát, öt pedig faggatják, milyennek látta az előadást, az első pesti előadásokat tizenhét év után. Egyszóval Theres Ktauss New York város Bronx kerületéből most estéről estére ott ül a budapesti kabarészínházakban és figyel, mert valamit meg akar érteni. Meg akarja érteni, hogyan történt az a nagy csoda, ami tulajdonképpen még mindig alig fér a fejébe, hogy 17 évvel ezelőtt itthagyott (itthagyni kényszerült!) egy 20 éves, ágról szakadt, vidéki fiút, és most ez a felnőtté serdült fiatalember Budapest ünnepelt és közkedvelt mulattatója. Nem, nem azon csodálkozik, mondja, hogy a fia jó színész lett, mindig is az akart lenni, és ő, az anyja tudta, hogy lehetne is belőle. »Csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok...«, mondjuk a költővel, bár kissé mosolyogva, mert ennél a királyfinál a természet a szépséget és a deli termetet szűkén, a tehetséget annál bővebben mérte. — Még maradok jó néhány hétig — mondja Theres Krauss, az édesanya. — Tudja, mi a programom? ... Rendbeszedem ennek a fiúnak, ennek a megrögzött agglegénynek a háztartását. Hirtelen elkomorodik, és inkább csak magának mondja: — Azután visszamegyek újra... — könynyesen néz ránk. — Mit is csináljak? Ott a másik fiam, a két unokám, Kanadában a lányom... És most már ott az otthonom. De szomorú egy anyának, ha három gyermeke három országban él. De mit csináljak? Jaj, ne is beszéljünk erről... Novobáczky Sándor i
