Magyar Hírek, 1961 (14. évfolyam, 8-24. szám)
1961-06-01 / 11. szám
r A THE NEW HUNGARIAN QUARTERLY ŰJ SZÁMA A Nyugat nem ismeri szellemi értékeinket — jajdultak fel időnként legjobbjaink, a magyar társadalom múlt és jelen valóságáról csak ködképek lebegnek a nagyvilágban — panaszoltuk oly gyakran. Világlátásunktól függően, emlegettük és átkoztuk a sorsot, kisnép voltunkat, nyelvi elszigeteltségünket, megrekedt társadalmi szerkezetünket és az érteden külföldet. Kevesebbet, összehasonlíthatatlanul kevesebbet szólottunk viszont arról, hogy mit kellene önmagunknak tennünk, hiszen a jogosult panasz még nem teszi az »értetlen« külvilágot értővé, nyelvünket világnyelvvé, nemzetünket magát negyvenmilliós országgá. Nekünk kell a világhoz szólnunk, és beszélni önmagunkról. A társadalmi változás, ha nem is azonnal, de meghozta ennek az igazságnak a felismerését is. A felismerés pedig kezdeti próbálgatásokat, majd szervezett idegen nyelvű könyvkiadást, a külföldet tájékoztató lapokat, és köztük a The New Hungarian Quarterly-t, melynek harmadik száma bennem a gondolatot megindította. Saját dolgainkról írva, kötelező a jelzők tartózkodó kiválasztása. Ügy érezzük, nem sértjük meg ezt az elvet, ha azt mondjuk, hogy e folyóirat európai szintért, a világot foglalkoztató nagy kérdésekbe kapcsolódva, tájékoztat a magyar kultúra alkotásairól, az új magyar társadalom alakulásáról. József Attila több verse, köztük a «Dunánál- nyitja meg az új számot, J. C. W. Horne tolmácsolásában. József Attila költeményeit a »Francis Bacon, két világ határán- című, sok eredeti szempontot felvető tanulmány követi, Kardos Tibor professzor tollából. Az előző számok Ferenczy Béni és Denkovits Gyula portréi után most Medgyéssy Ferenc életművének ismertetése, ősi klasszicizmust és mégis magyar légkört árasztó szobrainak reprodukciói révén kap a külföldi olvasó egyre gazdagodó képet képzőművészetünkről. Méltón illeszkedik a korábbi zenei tanulmányokhoz Vitányi Iván »Bartők és a mai közönség- című esszéje. Az új társadalom eleven valóságát kutatja Boldizsár Ivánnak Kazincbarcikáról (»Egy város serdülőkora-) írt beszámolója. Hegedűs Géza angliai élményeiről vall kissé líraian, kissé nosztalgikusan »Shakespeare hazájában- címmel, Rényi Péter a magyar iparművészeiről és e műfaj távlatairól közli gondolatait, Szabó Imre pedig az UNESCO 11. konferenciájáról tekint vissza. Az új magyar irodalom különböző színeiről Illés Béla anekdótáinak egy csokra és Szabó Magda »Lengyelek* című elbeszélése ad ízelítőt. A The New Hungarian Quarterly harmadik, pontosabban 1961, 2. számának különös érdekessége, és egyben az »áttörés- kézzelfogható bizonyítéka a külföldi szerzők megjelensége. A lap megindulásától kezdve központi helyet biztosított oldalain kórunk egyik Medgyessy: A művész önarcképe legizgalmasabb szellemi kérdésének, az oktatás új formájának, a műveltség Aj, korszerű fogalmának. Ennek megfelelően kapcsolódott bele abba a híres vitába, mélyet az ismert angol író és tudós, C. P. Snow, ipdított meg az Ecounter folyóiratban »Két kultúra- címmel, a humanista műveltség és a természettudományos műveltség aggasztó szétválásáról. A The New Hungarian Quarterly új számában ezt a gazdag problémakört három írás tárgyalja, ha különböző vonatkozásokban is: Németh László mélyért szántó, saját tapasztalatait általánosító esszéje, »Az értelmiségi társadalom iskolái-, Srtownak az American Association for the Advancement of Science ülésén elmondott előadása, melyet közlésre elküldött a The New Hungarian Quarterly-nak: »A tudomárty erkölcsi elkötelezettsége-, és végül Dennis Gábornak, a londoni Imperial College of Science and Technology professzorának a folyóirat számára írt cikke, »Az írástudók új árulása«. A tudósok — vallja Charles Percy Snow — bizonyos dolgokat sokkal közvetlenebb forrásból és biztosabban tudnak, mint azok, akik nem értik a tudományt... A statisztikai igazság bizonyosságával tudjuk, hogyha elegendő mennyiséget gyártanak ezekből a (nukleáris) fegyverekből — mégpedig elég sok állam — e fegyverek egyike fel fog robbanni. Véletlenül, könnyelműségből, vagy őrültségből — az indítékok azonban nem számítanak ... Mindezt mi tudjuk... Engedjük majd, hogy megtörténjék?... A vagy-vagy kérdésével állunk szemben. A tudósok világos kötelessége, hogy megmagyarázzák ezt a »vagy-vagy- kérdést. Dennis Gabor egyenesen a The New Hungarian Quarterly első számában megjelentés a »Két kultúra- vitát folytató Fekete Józsefcikkhez szól. »Olyan országokban, ahol a könyvek olcsók és nagy számban adják ki őket — írja —, ahol színházak megállás nélkül klasszikusokat játszanak, és ahol csoportos tárlatokra vezetik az embereket a múzeumokban, ott nyilvánvalóan inkább válnak kulturáltabbá a polgárok, mint a nyugati országokban, ahol a klasszikusok gyenge hangjának át kell törnie a bűnesetekkel és szexuális történetekkel teli tömött újságok, rádiók, televíziók és grand-guignol filmek lármáját.« A külföldről érkezett írások sora ezzel még nem zárult le a folyóirat új számában. A lap Hatvány Lajos halála alkalmából Bóka László megemlékezése mellett, a most New Yorkban élő Fenyő Miksának, a párizsi rádió magyar nyelvű adásában elhangzott, megindítóan emberi hangú emlékbeszédét is hozza a szerző hozzájárulásával. Idézzük néhány sorát: »Egy ifjúkori meghitt barátjával, itt az emigrációban, állapítottuk meg halála hírére nem minden melankólia nélkül, hogy milyen elégtétel lehetett számára, milyen beteljesedés mindaz, amit neki az utolsó Medgyessy Ferenc: Táncoló leány (Kútflgura) másfél évtized megadott. Egyetemi tanár lett, kit az ifjúság is szívesen hallgatott, mert volt számára mondanivalója. A hivatalos világ kitüntetésekben részesítette, és gondoskodott arról, hogy anyagi gondok nélkül szentelhesse magát az irodalmi munkásságnak. És ami a legfőbb, nem kellett íróasztala fiókja számára dolgoznia. Amit írt, több kötet tanulmányt, két kötet Adyt, egy igazán magisztrális munkát, öt köteteset, Petőfi Sándorról, mind kiadták, és olvasták. Az öreg Schopenhauerrel elmondhatta: a Nílus a tengerhez ért. Egy fél esztendő előtt a magyar közélet születésének 80. fordulóját ünnepelte, s ebben, úgy tudom, minden rangú és rendű ember részt vett. Olvastam Hatvány ünnepi beszédét, s meg voltam rendülve. Az volt az érzésem, részt kellett volna vennem, és felköszönteni a Nyugat nevében. Egyik nyilatkozatát ezekkel a szavakkal végezte: »Soha boldogabb nem voltam, mint ma, és életemnek elfutott utolsó éveiben, mert ez volt az az idő, amikor munkámat méltányolták. A demokrácia évei adtak módot zavartalan elmélyítő munkámra, és az igazi elismerést csak most kaptam meg. Így gazdagon jutalmazva érzem életemet.« Így Hatvány. Megcáfolta a görög bölcset, aki azt mondta, hogy senki sem boldog halála előtt. Hatvány Lajos boldog ember volt és hadd állapítom meg, igaz, minden kompetencia nélkül és önmagámmal erősen tusakodva, hogy megérdemelte. A The New Hungarian Quarterlynak ezt a valóban gazdag, magasszínvonalú számát méltón egészítik ki a különböző rovatok. A külföldi olvasó tájékozódást nyerhet az új magyar, teljes Homérosz-fordításokról, a nemrégiben lezajlott és illusztrációkkal ábrázolt magyarországi plakátkiállításról, a budapesti Szépművészeti Múzeumban felfedezett új remekművekről, az Állami Operaház Albert Herring bemutatójáról, a budapesti színházi élet legújabb eseményeiről, a magyar elméleti közgazdászokat foglalkoztató problémákról és a két háború közti időszakban íródott paraszti kérvényekről, melyeknek mély elesettségről tanúskodó hangja nem egyszer a XVIII. századbeli jobbágyi instanciák keserű alázatos panaszait visszhangozza. Korolovszky Lajos Két istenné a »Páris ítélete—bői (Karáth Judit íelvételei) POMPEJI STlLUSÜ 2000 ÉVES FRESKÖKÉPET TALÁLTAK SZÖNYBEN A, Komárom megyei Szőny, f római nevén Brigetio, nevezetes régészeti feltárásai révén már a múlt század nyolcvanas évei óta beépült a nemzetközi archeológia történetébe. Az utóbbi évek különösen érdekes dokumentumokat hoztak a felszínre a római birodalmat védő, félelmetes körültekintéssel megszervezett határláncolat egyik fontos stratégiai pontjáról, a Duna mellett fekvő Brigetióról. Négy éve ókeresztény temetőt tártak föl Szőnyben; gazdagon faragott, díszes, IV. századi kőszarkofágokat »kopogtatott ki a földből hegyes végű kutatóbotjával Brigetio régi szerelmese, az egykori szegény kubikos: Petrovics Jenő régészeti terepmegfigyelő, a tudományos munka fáradhatatlan segítője. A gyors ütemű szocialista iparosítás, gyárak, üzemek létesítése, nagyarányú földmunkákkal jár. Az antik Brigetióból — mely mint római település, nagy kiterjedésű katonai tábort, a hozzá tartozó katonavárost és egy 25—30 ezer lakosú civilvárost foglalt magába — modern ipari város épül. A kubikosok ásója nemegyszer hoz a felszínre nagy anyagi, tudományos és kultúrtörténeti szempontból felbecsülhetetlen értékű ritkaságokat. Az idei év is meghozta Szőny kultúrtörténetének és egyben a magyarországi római kori művelődésnek nagy jelentőségű, művészi dokumentumát. Mint annyiszor, most is a véletlen tárt föl újabb részletet Brigetio életformájából, életkörülményeiből. A szőnyi termelőszövetkezet kertészeti munkálatai közben csatornákat fektettek le az egykori római településen. A kotrógépek nyomán keletkezett ároksáv tele volt a földbe temetett élet emlékeivel. A Tatai Múzeum fiatal régész igazgatójának, Bíró Endrének irányításával több méter mélységben átkutatták a talajt és az agyag, rétegből több hónapi munkával mintegy negyvenezer darab falfestménytöredéket bányásztak ki. A rengeteg töredékből máris sikerült két kisebb méretű falképet összeállítani. Mindkettő mitológiai témájú és épen megmaradt rajtuk a latin felirat. Az egyik a szépségversenyek ősét, Páris ítéletét ábrázolja. A falképen az Eris almájáért versengő három istennő bájos alakját látjuk, mellettük a Páris alakja az egyik szőnyi freskón szárnyas sisakú és cipőjű Hermészt, amint a bal kezében kecskét és pásztorbotot tartó Párisi, az Ida-hegyi álruhás királyfit, mint egyetlen »zsűritagot«, a tett színhelyére vezeti. »Iudicium Paridis- — utal a jelenetre, a kép jobboldalán elhelyezett felirat. A másik szinte impresszionista könnyedséggel s üde pasztellszínekkel festett értelmes, áttekinthető kompozíción Mars repül teljes fegyverzetben a folyóparton fekvő szép nőalak felé. A folyóparti tájat pálmákkal, bokrokkal érzékeltető, könynyedén festett kép jobb sarkában már a Mars-idill folytatását látjuk: a nőstényfarkas gondozását élvező ikerpár: Romulus és Remus gyermekfiguráit. Bitó Endre szerint két nagyobb szoba teljes fal- és mennyezetdekorációjának rekonstruálására biztosan lehet számítani. Képzeljük el, milyen tündöklőén szép lehetett a brigetiói polgár otthona! A töredékekből arra lehet következtetni, hogy a boltíves mennyezetet is freskók borították, zöld koszorúkban repülő madarak s barna körökben elhelyezett borzas medúzafők motívumai váltakoztak emberalakokkal, szaladó kutyákkal, vadászjeleneteket ábrázoló játékosan felfogott ábrázolásokkal. A mennyezetfreskót stukkódísz zárta le, mely kék és piros mezőben futott s alatta a változatos fgldiszitmény fekete csíkon, a tenger istenével összefüggő színes jelenetekben folytatódott. A szőnyi freskók megfejtése több tudóst foglalkoztat. Brigetio kiváló ismerője Bar. kóczi László, a falképek stílusából, valamint abból, hogy a falmezők beosztása hasonlatos a pompeji freskók felfogásához, feltételezi, hogy a trójai háborúval és a rómaiak eredetével összefüggő jelenetek nem helyi lakos, hanem a hazai légkör után sóvárgó itáliai legionánárius otthonának voltak művészi értékű faldekorációi. Alkotójuk is itáliai mester lehetett, aki a római birodalom területén elterjedt mintakönyvekből merítette témáját. Töredékes itáliai stílusú falfestmény eddig Magyarországon csak Baláczapusztán került elő. A most felfedezett szőnyi freskók azonban lényegesen jelentősebbek a csupán stilizált és dekoratív elemekből összetett baláczapusztai római emléknél, nemcsak gazdagságuknál fogva, hanem azért is, mert kétezer év távlatából egy rómaikori otthon teljes belső művészi kiképzését őrizték meg számunkra. Dutka Mária 9
